Gergő most már egyik döbbenetből a másikba esett:
– Magánnyomozót fogadtál? Elképzelni sem tudom, hogy mi indíthatott erre.
Ákost rendkívüli módon mulattatta, hogy az öccsének még a szája is tátva maradt nagy csodálkozásában. Akárhogy is kutatott az emlékeiben, ilyesmit utoljára akkoriban volt módja szemrevételezni, amikor még közös szobában laktak Gergővel a szülői házban.
– Legyen elég annyi – szólalt meg nagy sokára –, hogy az egyik betegemet ezáltal sikerült visszahoznom az életbe.
– Hát ez egyre rejtélyesebb lesz – csóválta a fejét Gergő, majd gunyorosan hozzátette: – Ha bárki azt mondja neked, hogy kristálytisztán és érthetően magyarázol, el ne hidd neki! Biztos, hogy csak hízeleg! Tudniillik egy szót sem lehet érteni abból, amit mesélsz.
– Mindjárt odalesz a fölényességed, amikor rájössz, hogy épp most buktattad le magadat – jövendölte kajánul vigyorogva Ákos –, ugyanis ezt az esetet az egyik könyvemben is megörökítettem, a kötetet pedig annak idején dedikálva megkaptad tőlem, tehát napnál is világosabb, hogy eszedbe sem jutott elolvasni, öcsikém.
Az elsőszülött Almási fiú jóslata bevált, Gergőnek valóban a torkára fagyott a gúnyolódás, és most leginkább zavartan vakarászta az üstökét, de Ákos ennek már nem lett tanúja, mert átsietett a nappaliba, ahonnan hamarosan a kérdéses könyv egyik példányával tért vissza.
– Most pedig az lesz a büntetésed – szólt fenyegetően – , hogy az én felolvasásomban leszel kénytelen meghallgatni a sztorit. – Azzal fellapozta a kötetet, és belekezdett:
„Befordultam a kertvárosba, és csakhamar leparkoltam a nagyvárosi remete hírében álló páciens angol típusú háza előtt. Az orvosi titoktartás jegyében nevezzük talán Ypszilon úrnak. Nos, Ypszilon úr a csengetésem után kinyitotta az összes zárat, reteszt és lakatot, amelyekkel elhatárolta magát a külvilág elől, és ott állt a küszöbön, viseltes fürdőköpenyben és posztó házipapucsban. Röviden közöltem vele a rendelés elhalasztásának okát, majd gyanakodva mustráltam végig.
– Minden rendben, Ypszilon úr? Szedi a gyógyszereket, előírás szerint? – kérdeztem tőle, de csöppet sem nyugtatott meg szűkszavú válasza, a látványról nem is beszélve, és mi tagadás, lelkifurdalásom támadt, amiért épp most tájékoztatom két hét halasztásról, amikor talán a legnagyobb szüksége lenne a gyógykezelés mihamarabbi folytatására.
Aztán gondoltam egy merészet, és megkérdeztem:
– Mondja csak, Ypszilon úr, nem lenne kedve egy afféle autós kalandhoz?
Mire gyanakodva visszakérdezett:
– Most a bolondját járatja velem, doktor úr?
Beláttam, hogy ezt a hónapok óta bezárkózottan élő, letargiától sújtott embert nem lesz könnyű meggyőznöm, ezért elhatároztam, hogy egész más stílust fogok alkalmazni, amellyel kizökkenthetem betegemet a melankóliából:
– Kapja már össze magát, jóember! Akar segíteni nekem, vagy nem? Ha igen, akkor ideje volna átöltöznie, mert ebben a fürdőköpenyben komoly feltűnést keltene az utcán, ez pedig lehetetlenné tenné az akció lebonyolítását.
Ypszilon úr szeme végre felcsillant, az akció szó elhangzásakor pedig kissé még a nyelvét is kidugta izgalmában.
– Egy perc, és itt vagyok! – rikkantotta lelkesen, majd eltűnt az ajtó mögött, ahonnan egy perc múlva valóban teljesen hétköznapi, utcai ruházatban bújt elő.
– Észrevettem, hogy követnek, és abban kérem a segítségét, hogy az illető kilétét mihamarabb kideríthessük – magyaráztam neki, nehogy alábbhagyjon a lelkesedése.”
– Komolyan mondom, nem is tudtam, hogy ilyen izgalmas ez a pszichológus szakma – vetette közbe Gergő. – Tényleg képes voltál megrendezni egy autós üldözést, csak azért, hogy kibillentsd a letargiából az egyik páciensedet?
– No, azért nem eszik olyan forrón a kását – nyugtatta meg a bátyja –, mindjárt magad is beláthatod, ha a történet végére érek.
– Rendben, csak most kérnék egy kis szünetet, mert el kell mennem a mosdóba – szabadkozott Gergő.
Amikor az Almási házaspár kettesben maradt, Magdi megjegyezte:
– Azt hittem, a magánnyomozós történetnek egészen más aspektusait fogod elmesélni.
– Szívem, mióta ismersz engem? – kérdezte Ákos. – Gondolod, hogy lazán anekdotázva előadok az öcsémnek egy történetet, amelyről tudom, hogy kínos lehet a feleségem számára?
– Számomra már egyáltalán nem kínos az a történet – jött a meglepő válasz. – Felőlem egész nyugodtan elmesélheted, már csak azért is, mert mégiscsak az öcsédről van szó, és ha úgy érzed, hogy neki akár még segíthetsz is ezzel, akkor egyenesen kötelességed elmesélni.
Ákos elmosolyodott:
– Ha így áll a helyzet, akkor miért nem meséled el neki te magad?
– Igazad van – bólogatott a neje. – Majd én elmesélem, már csak azért is, mert érzésem szerint az öcséd úgyis rá fog kérdezni.
Magdi nem tévedett. Olyannyira, hogy amikor Gergő visszatért a körükbe, mindjárt az első kérdésével kiváló végszót adott:
– Valamit nem értek, bátyuskám. Úgy kezdted a mondókádat, hogy mindenféle magánnyomozókról beszéltél, de efféle szakemberek még csak mutatóban sem fordultak elő a sztoridban. Csak az egyik betegedről tettél említést, meg valami elképzelt autós üldözésről, de…
– Az a rész még csak most következik – szólt közbe Magdi. – A magánnyomozót miattam kellett felbérelnie, mert akkoriban túlságosan elmerültem az ezoterikában, meg mindenféle babonákban, és a rögeszmémmé vált, hogy nem lehet gyerekem.
– Az egész úgy indult, hogy elütöttem egy biciklist – vette át a szót Ákos. – Még Szegeden – tette hozzá, hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban.
Gergő gyanakodva vonta össze a szemöldökét:
– Ti ittatok valamit, amíg odakint voltam? – kérdezte. – Mit zagyváltok itt össze egymás kedvére?
– Rám figyelj, majd én elmondom – biztatta Magdi. – Volt egy munkatársam a kórházban, ahol akkoriban dolgoztam. Ez a kolléganő könyvárusítással egészítette ki az ápolónői fizetését, és sajnos engem is behálózott. Na persze, nem akarom én a felelősséget ledobni magamról, hiszen ugyebár könnyű Katit táncba vinni, ha…
– És mint kiderült, a jeles kollegina testvére volt a mágus – vágott közbe Ákos. – De ezt soha ne tudtuk volna meg, ha én nem ütöm el a biciklist.
– A biciklis volt a mágus? – firtatta Gergő.
– Nem – szögezte le Ákos.
– Hát akkor ki volt a biciklis? A magánnyomozó?
– Nem. A biciklis maga volt a biciklis.
– Akkor mi lenne, ha egyszerűen kihagynánk a történetből, és ott vennénk fel a fonalat, amikor feltűnik a színen a magánnyomozó?
– Azt nem lehet, hiszen a biciklis nélkül minden másképp alakult volna – jelentette ki Magdi.
Gergő elkeseredve vakargatta a fejét:
– Mit szólnátok hozzá, ha egyszerre csak az egyikőtök beszélne, és tenné mindezt értelmes, összefüggő mondatokban? Máskülönben attól kell tartanom, hogy akár a szomszédotoknak is összerakhatok egy szekrénysort, de még akkor sem fogom megérteni, hogy ki kicsoda ebben a szövevényes történetben.
Az Almási házaspár egy emberként kacagott fel.
– Igazad van, kezdjük az elején – javasolta Magdi, mintegy saját magának, aztán így folytatta: – Amikor elénk vágott a biciklis azon a baljóslatú éjszakán, tetőtől talpig feketébe öltözve, Ákos nem tudta elkerülni az ütközést, és felborította szegényt. De szerencsére nem esett semmi baja, én viszont elkezdtem sírni az anyósülésen, és azt hajtogattam, most már biztos, hogy nem lehet gyerekem.
– Nem állítom, hogy közelebb jutottam a történet megértéséhez – jegyezte meg keserves képpel Gergő.
– Én is így voltam ezzel, pontosan így! – nevetett fel Ákos. – De csakhamar kihámoztam a feleségem mondandójából, hogy ő ezt az egészet megálmodta. Mint ahogy azt is, hogy nem lehet gyereke. És ha az egyik álma valósággá vált, akkor nyilván a másikkal is ez a helyzet.
– Mi tagadás, elég régen lapoztam fel utoljára Krúdy Gyula Álmoskönyvét – ismerte el Gergő. – Ha valaki álmában elüt egy biciklist, az azt jelenti, hogy nem lesz gyereke?
