– Ilyesmitől nem kell tartanod – próbálta megnyugtatni a férjét Anna, egyelőre kevés sikerrel:
– Biztos? – kérdezett vissza Gergő. – Hidd el, nem akarok kételkedni a szavadban, de lásd be, ha az elmúlt egy évünkre visszatekintek, van némi alapom rá, hogy szkeptikus legyek.
– Most már életünk végéig a fejemhez fogod vágni, hogy ebben az ügyben hazudtam neked? – tudakolta Anna, sokkal inkább keserűen, mint vádlón. Így hát most Gergő lett az, aki sietett megnyugtatni a másikat:
– Nem akarok én a fejedhez vágni semmit. Hát nem érted, szívem? Pontosan arról van szó, hogy szeretném már lezárni az életünknek ezt a fejezetét, amelyik mindenki számára csak bánatot, szorongást és csalódások sorozatát hozta. Éppen ezért nem örülök a legújabb tervednek sem, mert számomra ez nem jelent mást, mint ennek a nyomasztó korszaknak a meghosszabbítását. És nem arról van szó, hogy ne tartanám méltányolhatónak a vágyadat. Az előbb már megmondtam, nem fogom visszavonni a szavam. Igen, hasonló helyzetben bizonyára bennem is lenne olyan igény, hogy megismerhessem a vér szerinti apámat. De a másik oldalról meg ott van bennem az a nagyon disszonáns érzés, hogy biztosan ezzel kell foglalkozni családtervezés és gyerekvárás közben? Én az ilyesmit szent dolognak tartom. Mindig is az volt a vágyam, már egészen kisfiú koromban, hogy egyszer majd nekem is legyen egy szép családom, és a feleségemnek meg a gyerekeimnek a legnagyobb biztonságot tudjam nyújtani, mindenféle értelemben. Nálam ebbe beletartozik a gyermekvárás időszaka is. Sokat olvastam erről a témáról, és meggyőződésem, hogy a felkészülést már a fogantatás előtt el kell kezdeni. Arról nem is beszélve, mennyire meghatározó lehet már a várandósság kilenc hónapja is. Nem véletlen, hogy sok szülő már ilyenkor is odafigyel arra, hogy például milyen zenét hallgassanak, hogy ne veszekedjenek, hogy ne tegyék ki a leendő édesanyát semmilyen megrázkódtatásnak, egyszóval a legnagyobb nyugalmat biztosítsák számára. Mert már az első kilenc hónap is komoly hatással lehet a gyermek személyiségére.
– Nagyon tetszik, amikor így beszélsz –, bújt oda békülékenyen a férjéhez Anna, de Gergőt egyelőre nem bájolták el a hízelgő szavak.
– Tudod, vannak olyan férfi ismerőseim, akik arról panaszkodtak nekem – folytatta lehangoltan –, hogy milyen rossz hatással volt a feleségükre ez az átkozott pandémia, meg az ezzel együtt járó bezártság. Egyikük azt mesélte, az asszony csak ül a számítógép előtt, és rendel, vásárol rogyásig, nehogy már kiessen a gyakorlatból. Én meg ilyenkor arra gondoltam, bárcsak az én feleségem is azt csinálná! Mert én aztán nagyon is el tudnám viselni, ha naphosszat a különböző webshopok kínálatát böngésznéd, és folyton azzal abajgatnál, hogy melyik babakocsit kéne megvenni. Vagy azzal, hogy milyen játékokat, rugdalózókat válogassunk össze. Esetleg, hogy vázoljam már fel, milyen kiságyat szándékozom összeütni a csöppségnek. Megrendeltem már hozzá az anyagot? És milyen színűre akarom lefesteni? De előtte rendesen csiszoljam ám meg, nehogy véletlenül szálkás legyen bárhol is!… És most, miközben ezt mesélem, hirtelen rájöttem, hogy abszolút nem ide való kifejezést használtam az előbb, hiszen mindezt én nem abajgatásként élném meg, sőt! Nagyon szívesen odaülnék melléd, hogy együtt válogassunk, és ez töltse ki a közös estéinket.
– Létezik egy olyan szempont, amit egyáltalán nem vagy hajlandó figyelembe venni, úgy látom – szólt közbe komoran Anna. – Most van az utolsó esélyem, hogy megkereshessem a vér szerinti apámat. Hogy eddig miért nem volt, azt mind jól tudjuk. De most már van. És csak most van! Mert én később már egyáltalán nem akarok ezzel foglalkozni. Szerintem könnyen belátható, hogy ha gyermeket szülök, utána esélytelen lesz bármiféle nyomozás, már csak praktikus okokból is. És nyilván te sem örülnél neki, ha ilyesmivel foglalkoznék ahelyett, hogy az egy–két éves csöppségünket gondoznám. De mint mondtam, eszem ágában sem lesz már akkor ilyesmivel foglalkozni. Könnyen belátható tehát, hogy ennek az egésznek most, és csakis most van itt az ideje.
Gergő elhallgatott. Hamar belátta, hogy erre nem lehetnek érvei. Annának teljesen igaza van.
Ami sokáig nem történt meg, az január közepén igen. Gergő a pszichológus bátyjától kért segítséget. Először természetesen telefonon, de később más irányt vettek a történések. Mindenesetre ne vágjunk a dolgok elébe, maradjunk egyelőre annál a januári napnál, amikor is Almási Gergő telefont ragadott, és feltárcsázta dr. Almási Ákos számát, aztán pedig töviről–hegyire elmesélte neki, mi nyomja a szívét.
A beszélgetés végén a báty meglepő javaslattal rukkolt elő:
– Szerintem csomagolj össze, és tedd át a székhelyedet a szülővárosodba egy időre.
– Mármint Debrecenbe?
– Tudtommal ez a szülővárosod. Vagy rosszul emlékszem?
– Nem, nem, csak hirtelen olyan furcsa nekem ez a felvetés. Költözzek haza? Hagyjam magára a feleségemet? Nem lehet, hogy ez játszmázás lenne? Mindig azt mondtad, hogy a kapcsolatok rákfenéje a játszmázás. Változott valami az utóbbi időben a pszichológia tudományában? Már nem így szól ez a párkapcsolati alapvetés?
– Te Gergő! Megmondom én neked, mi nem változott az utóbbi időben. Még mindig nehezen viselem, ha egyszerre ennyi kérdéssel bombáznak meg. Lehetetlen rájuk normálisan válaszolni. Úgyhogy azt javaslom, menjünk végig szép sorban ezen a listán. Tehát: költözz–e haza? Én azt mondom, igen.
– Mármint egyedül?
– Persze. Így értettem.
– De, ugye, nem azt mondod, hogy végleg?
– Hogy jut eszedbe ekkora ostobaság? Én lennék az utolsó, aki ilyesmit tanácsol neked. Természetesen csak pár hétre gondoltam.
– És hol laknék?
Ákos most már felnevetett:
– Nincsenek ismerőseid Debrecenben, te ütődött? – Aztán komolyra fordította a szót: – Anyáék is biztosan nagyon örülnének neked, de mi is szívesen látunk. Szabadon választott… De most térjünk át a következő kérdésedre: hagyd–e magára a feleségedet?
– Na, ennek a résznek a kifejtése nagyon érdekel…
– Mondom is! Nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy hagyd magára a feleségedet. Legalábbis abban az értelemben semmiképp, ahogyan te vélelmezed. Még csak véletlenül sem így kell megfogalmazni ezt a dolgot. Az elmúlt egy–másfél évetek iszonyúan megterhelő volt, ezt mindannyian jól tudjuk. Szerintem most hagyjatok egymásnak egy kis időt. Olyan ez, mint amikor az ember egy hosszúra nyúlt beszélgetés vagy egy nehéz üzleti tárgyalás végén kisétál a friss levegőre, hogy szó szerint fellélegezhessen. De úgy is fogalmazhatnék, hogy most arra van szükségetek, mármint képletesen, hogy mindketten leüljetek egy csöndes sarokba, egyedül maradjatok a gondolataitokkal, aztán számot vessetek. Mi lényeges az életemben, és mi nem az? Hogyan tovább? Mit akarok, mik a terveim? Kik fontosak számomra, és kik nem azok?
– Márpedig ez nagyon úgy hangzik, mintha játszmázás lenne – szólt közbe Gergő.
– Olybá tűnik, szigorúan ragaszkodsz ehhez a kifejezéshez, pedig távolabb nem is járhatnál a valóságtól. Megmondom azt is, hogy miért. Az úgynevezett párkapcsolati játszmázás legfőbb ismérve az, hogy az egyik fél a másik fölé akar kerekedni. De minimum megbüntetni a másikat, bosszút állni egy vélt vagy valós sérelemért. Jelen esetünkben erről szó sincs. Már csak azért sem, mert soha nem javasolnék neked olyan metódust, amely arról szól, hogyan gyűrheti le egyik fél a másikat. Értelmetlen, káros, elvetendő. Remélem, elhiszed nekem, hogy a saját öcsémet a végsőkig próbálnám lebeszélni bármi hasonlóról. Az én célom az, hogy segítselek titeket, a legjobb szándékom szerint. Természetesen nincsenek száz százalékos receptjeim, mint ahogy senki másnak sem lehetnek. A tudásomat, a szakmai tapasztalataimat azonban kész vagyok a rendelkezésetekre bocsátani. A feleségedre ez ugyanúgy vonatkozik, mint rád. Jelen esetben te fordultál hozzám tanácsért, nem pedig ő. De a lényeget tekintve ez teljesen mindegy, mert a cél a közös boldogulásotok és boldogságotok, és ehhez értelemszerűen mindketten kelletek.
