Gergő azonnal észrevette a feleségén, hogy valami megváltozott. Anna hangulata, amikor hazaérkezett, már–már kezdte a régi szép időket idézni.
– Kicsit késtél – jegyezte meg bátortalanul az Almási fiú, miközben lesegítette a feleségéről a kabátot.
– Beugrottam a szüleimhez – újságolta Anna, aztán elmesélte az egész délután történetét, egészen onnan, hogy Imre atya konyhájában milyen beszélgetésre került sor, egyenesen odáig, hogy utána komoly indíttatást érzett látogatást tenni a szülői házban.
Gergő úgy érezte, most már kezd érteni mindent, és nagy örömmel hallgatta Anna beszámolóját. A lány felszabadultan és boldogan mesélt, és bár néha kiérződött a szavaiból némi önvád, a végső konklúzió mégiscsak az lett, hogy egy teljesen új korszak kezdődhet a családja életében.
– Már alig vártam, hogy elkezdődjön ez az új korszak – sóhajtott nagyot Gergő. – Bevallom őszintén, néha már elvesztettem a reményt, hogy ilyesmi bekövetkezhet, és azt hittem, végképp beleragadtunk ebbe a teljesen elátkozott korszakba.
Az Almási fiúnak azonban csak ideig–óráig juthatott osztályrészül ez a fajta megkönnyebbülés. Mert ahogy egyre előrébb haladt a beszélgetés a feleségével, lassacskán körvonalazódott, hogy Annának egy teljesen új vágy és gondolat kezdett kibontakozni a bensejében. Ez végül egy egészen konkrét mondatban is testet öltött:
– Szeretnék megismerkedni a vér szerinti apámmal.
Gergő már ekkor is rosszat sejtett, de ahogy sorra tette fel a kérdéseit, a balsejtelem minden egyes alkalommal egyre nagyobb bizonyosságot nyert:
– Ezt a szüleidnek is említetted? – kérdezte. – Vagy már a hazafelé vezető úton ötlött fel benned?
– Hát persze, hogy nekik is elmondtam – vágta rá Anna.
– És ők mit szóltak hozzá?
– Semmi különöset. Már úgy értem, nem akartak lebeszélni róla, vagy ilyesmi.
– Esetleg tudnak is valamilyen támpontot adni neked ehhez?
– Sajnos nem. Hiszen már akkoriban sem lehetett megtalálni a vér szerinti apámat. Ez logikus is, hiszen akkor ő nevelt volna fel, nem adtak volna örökbe engem senkinek.
Gergő megint csak sóhajtozni kezdett. Hát persze, hogy Anna szülei meg sem próbálták lebeszélni a lányukat erről az ostobaságról! – jajdult fel magában. Örültek, hogy végre „visszakapták” a gyereküket, és újra szóba állhatnak egymással. Úgy tűnik, a munka oroszlánrésze megint csak őrá fog hárulni.
– Mégis, hogy képzeled akkor ezt a megismerkedést? – tette föl a szerfelett indokolt kérdést.
– Fel kell kutatnom az apámat – szögezte le Anna, és a kijelentésében volt valami olyan hátborzongató, hogy Gergőnek belesajdult a szíve.
– Na de, ha ez már évtizedekkel ezelőtt sem sikerült a hatóságoknak, akkor mégis, mit remélsz ennyi év elteltével?
– Az, hogy sok év eltelt, egyáltalán nem lehet akadály, sőt! – magyarázta Anna. – Bizonyos szempontból még előnyös is. Ma már sokkal fejlettebb eszközök állnak rendelkezésre az ilyesféle nyomozáshoz. Elég csak az adatnyilvántartásra, a digitális eszközökre vagy a közösségi média erejére céloznom.
– Nyomozást mondtál? – kapta fel a fejét Gergő. – Tehát úgy érted, hogy…?
– Bizony, úgy! Nyomozni fogok! – lelkendezett Anna, és egyelőre nem vette észre, hogy a férjét egyáltalán nem tölti el hasonló lelkesedéssel ez a téma.
Valóban, Gergő egyre inkább úgy érezte magát, mint aki valamely érthetetlen okból egy detektívregény szereplője lett, bár ő egyáltalán nem pályázott efféle megtiszteltetésre, sőt még csak észre sem vette, hogy mikor szippanotta be ez a soha véget érni nem látszó história. De a nagyobb baj az volt, hogy ez a detektívregény lassacskán kezdett átalakulni egy rémregénnyé.
Mindenesetre egyelőre nem osztotta meg gondolatait a feleségével, csupán annyit kérdezett:
– És ha sikerül megtalálnod az igazi apádat, akkor mi lesz?
– Hogyhogy mi lesz? – kérdezett vissza Anna. – Talán nem tartod méltányolható érzésnek, hogy szeretnék találkozni a vér szerinti apámmal?
– De igen, méltányolhatónak találom – felelte Gergő.
– Na azért. Mert ez elé még a szüleim sem gördítettek akadályt.
– Ne érts félre, nem rossz szándékkal kérdeztem. Csupán kíváncsi vagyok rá, hogy mit remélsz ettől a találkozástól, vagy hogy mi motivál ebben a célkitűzésben.
Bármennyire is mentegetőzött Gergő, a felesége arcán máris megjelent a már oly jól ismert rosszallás:
– Nem értem, miért kell akadékoskodnod – csóválta a fejét Anna. – Nem te szoktad mindig azt mondani, hogy képzeljük el a helyzetet a másik fél szemszögéből? Ha te járnál hasonló cipőben, talán nem lennél kíváncsi az igazi apádra?
– Én nem akadékoskodni akarok, szívem – szólt Gergő csöndesen. – Egyszerűen csak féltelek. De igazad van, lehetséges, hogy én is kíváncsi lennék a helyedben.
– Aztán mitől féltesz?
– Még kérdezed? Szerintem egész életedben nem ért annyi trauma, mint az elmúlt hetekben. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a találkozás jó hatással lenne rád. Még az is meglehet, hogy egyáltalán nem azt kapnád, amit vártál.
– Ez már csak azért is lehetetlen, mivel nem várok semmit a világon ettől a találkozástól. Egyszerűen csak szeretnék az apám szemébe nézni. Meg persze feltenni neki egy pár kérdést…
– Na, helyben is vagyunk – bólintott Gergő. – Gondolom, elsősorban arra vagy kíváncsi, hogy miért hagyott el, és miért nem vett magához még akkor sem, amikor egyedül maradtál. Szerinted mit fog válaszolni erre, ha létrejön a találkozás? Mondhat bármi olyasmit, amit elfogadnál magyarázatként? Ami megnyugtatná a lelkedet?
– Honnan tudhatnám mindezt előre?
– Akkor meg mi értelme vállalni a rizikót?
– Mintha azt mondtad volna az előbb, hogy eszed ágában sincs akadékoskodni, pedig most pont azt teszed – mutatott rá Anna. – Értsd meg, nem akarom, hogy később majd megbánjam, amiért meg sem kíséreltem megtalálni az igazi apámat. Lehet, hogy sok trauma ért mostanában, talán túl sok is, de éppen ezért teljesen mindegy már, ha hozzájön még egy. Majd valahogy megbirkózom vele. Azzal az érzéssel viszont hogyan fogok megbirkózni, ha csak tíz év múlva tudom rászánni magam a vér szerinti apám megkeresésére, és kiderül, hogy már meghalt?
– Lehet, hogy már most is ez a helyzet. Ki tudhatja? – vonogatta a vállát Gergő, de aztán eszébe jutott, hogy talán ezt a megjegyzését is akadékoskodás címszó alatt fogja iktatni a felesége, így hát a továbbiakban inkább nem szólt semmit. Vagy legalábbis nem akart.
Csakhogy Anna lefekvés előtt elkezdte faggatni:
– Már egy órája nem szóltál hozzám. Nem tetszik ez nekem. Jobb lenne, ha elmondanád, amit érzel, nem magadban dúlnál–fúlnál. Merthogy azt csinálod. Látom az arcodon.
– Hát jó. Ha tényleg tudni akarod, mi jár a fejemben akkor elmondom, a lehető legőszintébben – felelte Gergő. – Csalódott és keserű vagyok. Ez az egész kezd egy soha véget nem érő történetté fajulni, és úgy érzem, én vagyok benne a legszerencsétlenebb mellékszereplő. Azt hittem, most, hogy kiderült az igazság, egy idő után lehiggadsz, megnyugszol, és megpróbálod a jó oldalát nézni a dolognak. Jelesül azt, hogy bátran vállalhatsz gyereket. Hiszen a szüleid pontosan ebből az okból fedték fel előtted a titkot! Csakhogy nem ez történt. Még csak véletlenül sem a jövő foglalkoztat, nem azt tervezed, hanem egész mást. Bele akarsz temetkezni a múltba, és egy több évtizedes történetnek akarod felfejteni a fonalát. Mintha ma már nem lenne teljesen mindegy, hogy mi miért történt akkoriban… De a leginkább attól félek, hogy ha rátalálsz az igazi apádra, a vér szerintire, akkor majd újabb ürügyet fogsz kreálni a gyerekvállalás ügyében. Lehet, hogy kiderül, az apád egy csavargó, egy lump szélhámos, esetleg egy börtöntöltelék, és ez neked pont kapóra jön majd, hogy kijelentsd: ilyen géneket neked nem áll szándékodban továbbvinni…
