Eközben odakinn is felgyorsultak az események. Az asszonyok kimentek a konyhába a férjeik után, és nagy egyetértésben kezdték őket ledorongolni:
– Most tényleg az a cél, hogy az összes bort megigyátok, ami csak fellelhető? Szerintetek ez a legokosabb dolog, amit most tehettek? Hogy mire kijönnek a szobából a gyerekek, már fel se bírjatok állni az asztaltól?
– Ha van valami, ami most egyáltalán nem hiányzik senkinek, az pontosan ez az asszonyi zsörtölődés – vágott vissza Almási Károly. – Ne essetek már nekünk, amikor azt sem tudjátok, miről beszélgettünk és mire jutottunk!
– Miért, mire jutottatok?
– Jóformán egy komplett pszichológiai kezelésben részesültem – újságolta a kocsmáros, mire Julikának felcsillant a szeme:
– Az ám! Ákos! Hogyhogy nem jutott ez eddig eszembe? Megyek is, és felhívom.
– Lassan a testtel – kapta el a felesége karját Károly. – Mire lenne jó az?
– Még kérded? – nézett vissza Julika hüledezve. – Talán elfelejtetted, hogy mi a szakmája? Tényleg nem kellett volna ennyi bort innod.
Almási Károly felállt az asztal mellől. Egyrészt, hogy jelezze a feleségének, teljesen alaptalan volt az iménti példálózás, még csak a fejébe sem szállt az a pár pohárka abasári rizling. Másrészt, hogy hathatósan lebeszélje a nagyfiuk felhívásáról.
– Előbb engedjétek meg, hogy elmeséljek valamit Annának. Eszembe jutott egy történet.
– Miféle történet? – faggatóztak az asszonyok.
– Én látatlanban megbízom Karcsiban – jelentette ki a kocsmáros. – Nekem is jólesett vele beszélgetni, hátha Annát is rá tudja venni, hogy bújjon már elő a hálószobából.
Almási Károly így hát szabad utat és szabad kezet kapott, csakhamar ott kopogtatott a fiatalok ajtaján.
– Csak egy pár percre zavarnék – mondta, miután bebocsáttatást nyert. – Szeretnék elmesélni valamit a menyemnek.
Anna odafordult, és bólintott, hogy csak bátran. És közben elfogódottan gondolt arra, milyen furcsa, hogy sokkal jobban örül a férje édesapjának, mintha a saját édesapja jött volna be zavarkodni. Ettől kissé el is szégyellte magát, de épp csak egy pillanatra, mert rögtön az jutott eszébe: „Saját édesapám? Ugyan már! Hiszen azt sem tudom, ki az!”
Gyötrő gondolataiból a férje megszólalása zökkentette ki:
– Kimenjek? – kérdezte Gergő, de az édesapja intett, hogy nem kell.
– Semmiféle titkot nem akarok elmondani, teljesen más jellegű lesz az elbeszélésem.
– Az jó – bólintott Anna. – Titokból volt mára éppen elég… – Aztán megpróbált barátságos arcot vágni, és biztatta az apósát: – Csak kezdjen bele bátran, Karcsi bácsi!
Almási Károly leült az ágy szélére, és így szólt:
– Ezt a történetet az egyik újságíró kollégám mesélte hajdanán. Egy olyan kislányról szólt, aki egy tanyán élt az édesapjával, kettesben, mert az édesanyját korán elveszítette. Dolgos, szorgalmas kislány volt, de ahogy cseperedett, egyre kevésbé szerette a magányos, tanyasi életet. Többre vágyott. Felfedezte magában az íráskészséget. Szeretett és tudott is írni. Bár ez utóbbit egyelőre csak ő gondolta így, mert a kéziratait egyelőre nem merte megmutatni senkinek. Aztán, ahogy eljött a kamaszkor, egyre dacosabb lett, és lassacskán az édesapját kezdte hibáztatni mindenért. Úgy érezte, magához láncolja őt, és azt akarja, hogy örökké vele maradjon ezen a sáros, szürke vidéken, azért nem engedi a városba. Minderre rátett egy lapáttal az a körülmény, hogy a lány, nem sokkal a tizennyolcadik születésnapja után, megtudta, hogy aki fölnevelte, az nem is a vér szerinti édesapja. Mert az a férfi ugyanúgy meghalt, mint az édesanyja, annak idején. Akit az édesapjának hitt, csak magához vette, de nem is volt a rokona.
– Rosszat sejtek – dünnyögte Gergő, de Almási Károly nem hagyta magát kizökkenteni, mesélt tovább:
– A lány egy napon faképnél hagyta a tanyát meg a kisöreget. Összepakolt, és beköltözött a városba. Megtehette, hiszen már nagykorú volt. A városban aztán egy újság szerkesztőségében kapott munkát. Eleinte csak fénymásolt, kávét főzött meg levelekkel szaladgált a postára, de csakhamar kiderült, hogy tényleg jó az íráskészsége, és akkor már egy–egy rövidebb cikket is rábíztak. Egyre boldogabbnak érezte magát, amikor hír jött a tanyáról. Az apukája, vagyis az a férfi, aki felnevelte, meghalt. A lány hazautazott a temetésre, és aztán bezárkózott a tanyára. Ahogy a kacatok között pakolászott, rátalált egy mappára, amelyet azelőtt sosem látott. Amikor kinyitotta, annyira megdöbbent, hogy kis híján elájult. Minden írása ott szerepelt abban a mappában, kisiskolás kora óta. Az apukája éjszakánként lemásolta őket, mégpedig kézírással, és a mellékelt feladóvevények szerint éveken keresztül küldözgette a dolgozatokat mindenféle irodalmi szaklapok számára. A lány ekkor döbbent rá, hogy az a férfi, aki tisztességgel felnevelte őt, nemhogy akadályozni nem akarta semmiben, hanem épp ellenkezőleg: mindent megtett azért, hogy hozzásegítse az álmai beteljesüléséhez. Csakhogy ő már nem mondhatott köszönetet ezért a kisöregnek, nem ölelhette magához, hiszen meghalt.
