– Szerintem jobb lenne, ha majd a szórólapozás után beszélgetnénk – vélekedett Anna.
– Aztán miért gondolod ezt? – kapta fel a fejét meglepve Gergő.
– Fontosnak érzem, hogy a szórólapok mielőbb bekerüljenek a mi körzetünk postaládáiba – felelte Anna. – Azokat az idős embereket, akik holnap nem tudnak bevásárolni, bizonyára kevéssé érdeklik a házassági problémáink, sokkal inkább az a fontos nekik, hogy legyen az asztalukon kenyér, tej, a gyógyszereikről nem is beszélve.
– Mi körzetünk…? Házassági problémáink…? – ismételte a szavakat Gergő, mint aki most ébredt valamiféle rossz álomból, és hirtelen azt sem tudja, miről van szó.
Mindenesetre a felesége hamar kisegítette:
– Igen, van egy körzetünk. Egy órája sincs, hogy megbeszéltük a többiekkel, kik melyik utcákat fogják végigjárni szórólapozás céljából. Hogy lehet, hogy már nem emlékszel rá? Hiszen te magad voltál az egyik ötletgazda! Az pedig, hogy akadnak házassági problémáink, napnál világosabb, nem szeretném túlmagyarázni. Ha jól emlékszem, nemrég több oldalas levelet írtál hozzám ebben a tárgyban, szóval megint csak meglep, hogy számodra ez a kifejezés mintha újdonságként hatna.
Gergőnek be kellett látnia, hogy ezúttal teljesen igaza van a feleségének. Legyenek túl az önként vállalt kötelességeiken, teljesítsék az ígéretüket, amelyet nem mellesleg a nyilvánosság előtt tettek, még ha nem is fedte le a falu egész lakosságát az a pár fiatal barátjuk, akikkel nemrégiben megállapodtak. Arról nem is beszélve, hogy ha netalán elhúzódna a házastársi vita – amire sajnos megvan az esély –, akkor a kötelességteljesítés látná kárát a dolognak. Mi értelme van késő délután szórólapozni, pláne este? Az emberek olyankor már nem nézegetik a postaládájukat.
Erről eszébe jutott valami, amit gyorsan meg is osztott Annával:
– Igazad van, ez a szórólapozás sokkal hosszabb lehet, mint előzetesen gondoltuk. Mindenhová be kell csengetnünk ugyanis. Biztosnak kell lennünk, hogy még ma eljut az üzenetünk azokhoz, akikhez szántuk.
Anna azonnal átlátta a helyzetet:
– Bizony, erre nem is gondoltunk. Tényleg hosszú lesz a mai délután, az estéről nem is beszélve.
– Azért ne aggódj, nem fog eltartani estig a szórólapozás, még a becsengetésekkel sem – próbálta megnyugtatni Gergő.
– Ha sportnyelven akarnék szólni, azt mondanám, ne csak az első félidőt lásd, ott lesz a második is, amikor az idős lakosok folyamatosan hívni fogják a számodat telefonon, hogy bediktálhassák a vásárlási listát. Úgyhogy azt hiszem, a beszélgetést holnapra kell halasztanunk.
Gergőnek lefagyott az arcáról az a halvány mosoly is, amit megpróbált magára erőltetni. Hát már megint igaza van a feleségének! És ha egy feleségnek ilyen rövid idő alatt kétszer is igaza van, ott a férj számára sok fű nem nő.
Ráadásul később még egy váratlan közjáték is súlyosbította a helyzetet. Az Almási házaspár épp a Petőfi utcában szórólapozott, és az egyik háznál a csengetésükre Margó néni jött ki, aki Annának valamilyen rokona volt, de Gergő már nem emlékezett rá, hogy milyen fokon. Ám nem is gondolkodott ezen, sokkal jobban lekötötte az a párbeszéd, amely Margó néni és a felesége között bontakozott ki:
– Csókolom! – kiáltotta oda Anna az idős néninek, amikor előjött a házból. – Bocsánat a zavarásért, de fontos információkat tartalmazó szórólapot dobtunk be, minél hamarabb el kellene olvasni.
A kövérkés hölgy nyomban végigfutotta a sorokat, ahogy kiemelte a papírlapot a postaládájából, és amint végzett, jól láthatóan könnyek gyűltek a szemébe. Gergő először azt hitte, hogy az önzetlen segítség hatotta meg a nénit, de csakhamar kiderült, hogy nem egészen erről van szó.
– Jaj, Annuskám, ez nagyon szép dolog, jólesik ám a magamfajta vénasszonynak – hálálkodott szipogva. – Látod, ilyenkor jut eszembe mindig, hogy milyen jó lenne, ha lenne gyerekem, aki a támaszom lehetne! Amikor egyedül marad az ember vénségére, akkor jön rá, hogy nem jól döntött!
Gergő oldalát rettentően furdalta a kíváncsiság, ezért este nem bírta tovább, és rákérdezett a feleségénél:
– Mondd csak, rokonod neked ez a Margó néni?
– Igen, de nem túl közeli – felelte Anna. – Nagymamámnak a másod–unokatestvére.
– Értem – bólintott Gergő. – És vajon miért hatotta meg annyira a szórólapunk?
– Jaj, hát ő mindenen meghatódik. Az idős emberek már csak ilyenek – próbálta lezárni a további kérdezősködést Anna.
– Érdekes, jószerivel az összes többi helyen is idős emberekkel találkoztunk, mégsem hatódott meg könnyekig senki – jegyezte meg Gergő.
– Margó néni más. Neki tényleg nincs senkije.
– Nem született gyereke? Mintha arról panaszkodott volna, hogy…
Gergő nem folytathatta a tapogatódzást, mert megcsörrent a telefonja. Befutott a nap utolsó megrendelése az egyik idős lakostól. Már ez a tény is bosszantotta, de az még inkább, hogy amíg a bevásárlólistát jegyzetelte, addig Anna bevonult a fürdőszobába.
Ez roppant gyanús – gondolkodott el hősünk, miután letette a telefont. – Vajon miért kerüli ezt a témát a feleségem? És nemcsak most, hanem úgy általában is, hiszen alig–alig tudok valamit erről az asszonyról, pedig itt lakik a faluban, és Anna rokona. Ráadásul éppen a gyerekek témáját hozta fel, amikor találkoztunk. A meg nem született gyerekek témáját!
Mindenesetre Gergő hiába morfondírozott magában, a kérdés aznap már nem kerülhetett napirendre, egyszerűen nem alakult úgy a helyzet. Veszekedést pedig nem szeretett volna, így hát jobbnak látta, ha ő is csöndben ágyba bújik. De még sokáig nem jött álom a szemére. Jó fél óráig forgolódott, és egyre csak cikáztak a gondolatok a fejében. Csupán akkor tudott megnyugodni, amikor eszébe jutott, hogy akár Imre atyától is megkérdezheti, ki is ez a bizonyos Margó néni.
Másnap, miután végeztek a bevásárlásokkal, Gergő nem kísérte haza a feleségét:
– Elsétálok Imre atyához, megkérdezem, nincs–e szüksége valamire – jelentette be, de Annának mintha nem tetszett volna az ötlet:
– Szerintem szólt volna, ha segítségre van szüksége – mondta rosszallóan. – Miért akarod zavarni? A vírusjárványról nem is beszélve…
– Vele is csak kerítésen keresztül beszélgetnék, tisztes távolságból, ahogy a többiekkel – magyarázta Gergő.
Később így is történt, és az Almási fiú örömmel vette tudomásul, hogy a plébános jól van, és jólesett neki a látogatás. Még dicséretet is kapott tőle:
– Hallottam, hogy mi történt. Derék dolog volt tőletek, hogy átvettétek a szervezést attól a kétes alaktól – mondta az atya. – Arról is értesültem, hogy a keresztapja most rettentően szégyelli magát. Ha nem lenne ez a veszélyhelyzet, tán vissza is küldené a fővárosba.
– Én most másvalakiről szeretnék érdeklődni, atyám – bökte ki Gergő, aztán elmesélte a tegnap lezajlott furcsa párbeszéd minden részletét. Végül pedig megkérdezte: – Ki ez a Margó néni, és miért mondta azt, amit mondott? Kereken egy napja nem hagy nyugodni ez a talány.
– Nem alakult szerencsésen az élete annak az asszonynak, ne csodáld, ha meghatotta a segítségetek – sóhajtott Imre atya. – Pedig fiatal korában még egészen másképp állt a helyzet. Margó jól ment férjhez, ahogy mondani szokták. Derék, dolgos embert választott. Ám később minden elromlott, egyre–másra érték a csapások.
– Azon kesergett, hogy nem született gyereke – terelte a témára a szót Gergő, de a plébános kijavította:
– Valószínűleg nem pontosan emlékszel a szavaira, ugyanis két gyermekük is született, de sajnos mindkettő meg is halt, még csecsemőkorban. Ez teljesen romba döntötte a házasságukat, az egész életüket. Hamarosan elváltak, és Margó nem is ment többé férjhez, nem próbálkozott újra. A férjéről nem tudok semmit, ő még a faluból is elköltözött, mindjárt a válás után. Ha jól emlékszem, valahová a Dunántúlra – mesélte Imre atya.
