Gergő most már kifakadt:
– De hát tényleg sületlenségeket beszélt! Már ez is az én hibám? Mit kellett volna tennem? Talán egyetértőleg bólogatni?
– Valld be, azért nagyon is élvezted, hogy megszégyenítheted – mondta Anna.
– Szívem, azt hiszem, kezded elvetni a sulykot – szólt most már csöndesen Gergő, megpróbálván nyugalmat erőltetni magára. – Nem értem, miért tulajdonítasz ekkora jelentőséget egy teljesen egyszerű történetnek. Bementem a munkahelyedre. Ott egy ismerősöm megszólított. Beszédbe elegyedtem vele. Elkezdett álhíreket sorolni. Rámutattam, hogy azok álhírek. Mindössze ennyi történt. És most már nagyon örülnék neki, ha Norbert személye teljes mértékben kimaradna a diskurzusunkból, mert kettőnkről szeretnék végre beszélgetni, nem egy harmadik emberről, akivel mindössze kétszer találkoztam életemben.
– Az én szemszögemből kicsit másképp látszott ez a történet, ezt próbáld végre megérteni – kérte Anna. – Bejöttél a munkahelyemre. Ott egy ismerősöd megszólított. Beszédbe elegyedtél vele. Aztán fölényesen és élvezettel megszégyenítetted. Egy olyan embert, aki már rég nem volt józan. Miért kellett ennyire komolyan venni, amit mond?
Gergő immár nem tudott nyugalmat erőltetni magára:
– Akkor te miért veszed annyira komolyan, amit mond? – csattant fel mérgesen.
– Ó, hát kibújt végre a szög a zsákból! – emelte fel a hangját Anna is. – Szóval mégiscsak az zavar, hogy feltehetőleg én is szoktam beszélgetni vele. És még te kérted, hogy hagyjuk ki a személyét a beszélgetésből? Mi ez, ha nem képmutatás? És még neked esik rosszul, ha azt mondom, hogy megjátszod magadat? Most bizonyosodott be teljesen egyértelműen, hogy semmi más nem fontosabb számodra az egész történetben, mint az ő személye!
Ebben a hangulatban természetesen nem volt értelme folytatni a beszélgetést. Nem is beszélgetés volt ez már, hanem sokkal inkább veszekedés. És immár nem először fordult elő, hogy az Almási házaspár haraggal hajtotta nyugovóra a fejét a mátraaljai kis házban.
Másnap Gergő felkereste Imre atyát.
– Azt hiszem, nincs olyan varázsteája, atyám, amelyik segítene a bajomon – panaszolta szomorúan a konyhaasztal mellé telepedve.
– Mire gondolsz egész pontosan? – kérdezte a plébános.
– Arra, hogy hiába próbálom türtőztetni magam egy–egy beszélgetés során, egyszerűen nem megy – kesergett Gergő. – Jobban mondva egy darabig nagyon is sikerül, de mindig elkövetkezik az a pont, ahol már kijövök a sodromból. De a legszomorúbb, hogy úgy érzem, mintha Anna direkt rájátszana erre.
– Egyelőre hagyjuk ki az ő feltételezett indíttatásait a beszélgetésünkből, és koncentráljunk inkább rád – javasolta a plébános.
– Rendben van – bólintott Gergő, majd így szólt: – Szemtelenség lenne, ha most mégiscsak kérnék egy csésze teát? Tudom, hogy nem varázsfőzet lesz, de hátha enyhítene valamit a bánatomon.
Nem sokkal később, miután az Almási fiú beszámolt az előző esti veszekedésről, Imre atya meglepő kijelentést tett:
– Talán nem kellene ilyen szigorúnak lenned magadhoz.
Gergő még a száját is eltátotta nagy csodálkozásában:
– Az előbb még azt hittem, hogy a tea fog gyógyírként hatni a lelkem sebére, de most be kell vallanom, inkább ez a mondat volt az. Ilyesmit nem mondott még nekem soha, atyám.
– Jól emlékszem, hogy mikor mit mondtam neked, és minden közlendőmnek megvolt a maga oka – magyarázta a plébános. – Továbbra is tartom, hogy a megfontoltság a fő irányadó a te esetedben, de te is csak gyarló ember vagy, tele érzelmekkel és szenvedéllyel, főleg akkor, ha ilyen fontos kérdések merülnek fel. Ha görcsösen próbálsz magadra erőltetni egyfajta nyugalmat, abból végül törvényszerűen következnek bizonyos fajta kitörések. Viszont nem szeretném, ha félreértenél, és teljes felmentésként értelmeznéd a szavaimat. Ezért most arra kérlek, gondoljuk át közösen, hogy valóban volt–e bizonyos képmutatás a viselkedésedben.
– Már itt is azt vágják a fejemhez, hogy képmutató voltam? – jajdult fel Gergő. – Azt gondoltam, itt a paplakban végre egy kis nyugalomra lelhetek.
– Távol áll tőlem, hogy bármit is a fejedhez vágjak, mind átvitt, mind valós értelemben – mosolyodott el a plébános –, azt viszont bízvást állíthatom, hogy itt nyugalomra lelhetsz. Ehhez most arra van szükség, hogy mélyen magadba nézz, számot vess a tetteiddel, és tárd fel a viselkedésed mozgatórugóit. Hidd el, éppen ez az út vezet a lelki nyugalomhoz.
– Szóval az atya is azon a véleményen van, hogy képmutatóan viselkedtem?
– Jelen pillanatban semmit sem számít az én véleményem – szögezte le a plébános. – Csakis az számít, hogy te mire jutsz a saját lelkiismereteddel.
– De hát az én lelkiismeretem tiszta! – jelentette ki Gergő, nem túlságosan átható meggyőződéssel, majd még bizonytalanabbul hozzátette: – Legalábbis ezt az esetet illetően.
– Talán segíteni fog, ha sorban végighaladunk a tegnap este eseményein – vélekedett Imre atya. – Kezdjük talán onnan, amikor is elindulsz, hogy meglátogasd a feleségedet a munkahelyén. Mi járt akkor a fejedben? Tudtad például, hogy Norbert is ott lesz a sörözőben?
– Nem tudtam biztosan, de úgy sejtettem, hogy igen – felelte az Almási fiú. – Azt mondják, minden délután ott múlatja az időt.
– És örültél, amikor megláttad, hogy valóban ott tartózkodik?
– Persze – vágta rá Gergő. – Nagyon szerettem volna, ha sikerül elkapnom egy újabb beszélgetésre.
– Ám, ha jól értettem, nem kezdeményeztél ilyesmit vele…
– Nem hát! Bolond lettem volna. Úgyis tudtam, hogy meg fog szólítani, és igazam is lett – mesélte Gergő szinte diadalmasan.
– És miért szeretted volna, ha létrejön ez a bizonyos beszélgetés?
– Mert biztos voltam benne, hogy megint csupa marhasággal fog traktálni. És ebben is igazam lett! Nem is gondolná, atyám, hogy miféle újabb ostobaságokkal hozakodott elő! Néha legszívesebben az arcába nevettem volna, de visszafogtam magam, és győzött a jólneveltségem.
– De azért helyre tetted a butaságait, nem igaz?
– Még szép! Nem azért olvastam el annyi cikket ebben a tárgyban, és nem azért ástam bele magam a témába, hogy minden igyekezetem veszendőbe menjen – ecsetelte Gergő a hőstetteit, és közben elkerülte a figyelmét, hogy Imre atya szája sarkában megjelent egy aprócska, elégedett mosoly.
– Most hadd kérdezzek még valamit – szólt közbe a plébános. – Akkor is így cselekedtél volna, ha kiderül, hogy Anna nincs is a helyiségben, és így nem is hallhatja a szavaidat?
– Megmondom őszintén, akkor egyáltalán nem érdekelt volna az egész. Oda sem ültem volna a srác asztalához – ismerte el Gergő. – Hát pont az volt a lényeg, hogy Anna mindent halljon! És belássa végre, hogy amit ez a srác mond, annak fele sem igaz, csupán pánikkeltés az egész!
Imre atyának nem volt több kérdése. És Gergő sem akarta már további elemekkel kiegészíteni a hőskölteményét. Így hát hosszú csönd telepedett a paplak konyhájára.
Gergőnek csak nagy sokára esett le a tantusz. Ám amikor ez megtörtént, lehajtotta a fejét, és hosszasan bámulta a kiürült teásbögréje alját.
– Az a gyanúm, hogy valamilyen formában mégiscsak varázsital volt ez – szólalt meg egyszer csak halkan.
– Mire célzol ezzel? – kérdezte a plébános.
– Tudja azt maga nagyon jól, atyám – felelte Gergő, és amikor felnézett, már neki is mosoly ült az ábrázatán. – Már megint igaza volt. Tényleg megnyugtató érzés, hogy sikerült szembenéznem a bűnömmel.
– Csak ismételni tudom magamat – mondta a plébános: – ne legyél ennyire szigorú magaddal.
– Rendben – bólintott Gergő –, de azt hiszem, Annával sem szabad szigorúnak lennem. Már nem is haragszom rá egyáltalán. Pedig amikor idejöttem, hajaj! – legyintett egyet, majd felemelkedett az asztaltól. – Most hazamegyek, és bocsánatot kérek tőle. Köszönöm a vendéglátást, atyám. És minden mást is.
