Karácsony első napján olyasvalami történt az Almási–házban, mint azelőtt soha. Károly felolvasta az egyik novelláját a családnak. No persze, ilyesmi azért megesett már egyszer-kétszer korábban is, de sohasem a szent ünnepen.
A mostani felolvasást nem a családfő szorgalmazta. Annál sokkal szerényebb volt, mint hogy efféle programokat tukmáljon rá a szeretteire. Ákos volt az, aki – amikor a fenyővásárlás szóba került – így szólt a többiekhez:
– Apa mostanában a novella műfaját részesíti előnyben, tudtátok? Ebben a témában is írt valamit, nekem már volt szerencsém elolvasni, és mondhatom, kitűnően sikerült.
– Ugyan már, elfogult vagy, fiam – szabadkozott Károly.
– No lássuk, tegyünk egy próbát! – kapott az alkalmon Ákos, és rábeszélte az édesapját, hogy olvassa fel a többieknek a novelláját.
A felolvasás után még mindig téma maradt a családi körben Almási Károly írói pályafutása.
– Még sosem kérdeztem meg tőled – kezdte Hugi –, apa, te mikor jöttél rá, hogy tudsz írni?
– Az első osztály befejezése után, amikor már ismertem minden betűt – felelte a családfő nevetve.
– Jaj, nem úgy értettem – csóválta a fejét mosolyogva Hugi. – De akkor átfogalmazom a kérdést. Mikor tudatosult benned, hogy átlagon felüli az íráskészséged?
Károly elmerengett kissé a múlton, aztán így válaszolt:
– Voltaképpen nem is tudom semmilyen dátumhoz vagy eseményhez kötni. Nem éppen villámcsapásszerű felismerés lehetett. Azt már alsó tagozatos koromban is tudtam, hogy jó a mesélőkém, ahogy mondani szokták. Az osztálytársaim mindig örömmel vették, amikor előadtam egy–egy történetet, vagy sztorizgattam a szünetekben. Azt hiszem, az már a felső tagozatos koromra datálható, hogy az írásaimat is elkezdték megszeretni. És szerencsére nemcsak ők, hanem a tanárnő is. Irodalom órán rendszerint nekem kellett felolvasnom a fogalmazásomat. Tudjátok, ez úgy működött, hogy minden irodalom óra elején kaptunk egy témát. A tanárunk szép, kalligrafikus betűkkel felírta a táblára. Mi pedig elővettük az erre a célra rendszeresített füzetünket, és fogalmazást kanyarítottunk a megadott téma köré. A tanárnő végül beszedte a füzeteket, otthon leosztályozta a dolgozatainkat, a következő órán pedig újra kiosztotta az irkákat közöttünk. Máig is emlékszem, hogy milyen izgatottan lapoztuk fel a füzeteinket. Vajon sok piros aláhúzás lesz a dolgozatunkban? Tudniillik nyelvtanilag és helyesírási szempontból is értékelte a tanítónk a fogalmazásainkat. De a lényeg persze a lap alján szereplő érdemjegy volt.
– Gondolom, a te dolgozataid alján általában ötösök szerepeltek – vélekedett Ákos.
– Úgy bizony, és erre mindig is büszke voltam – felelte az édesapja. Aztán így folytatta: – Sőt, egy idő után nemcsak büszke voltam, hanem egyenesen beképzelt is. A fejembe szállt a dicsőség, amiért minden alkalommal engem kért meg a tanárnő, hogy olvassam fel az osztály előtt a dolgozatomat. Szinte már untam, annyira természetes volt számomra. Ennél csak egy rosszabb érzés volt, amivel csakhamar megismerkedtem. Talán hetedik vagy nyolcadik osztályban történt meg először, hogy az egyik alkalommal nem engem kért meg felolvasásra a tanárnő, hanem Barna Józsit. Ahogy ti mondanátok, meglehetősen cikis volt a helyzet, ugyanis én már automatikusan felemelkedtem a padból, kezemben a nyitott füzettel, amikor elhangzott Barna Józsi neve. Igencsak megszégyenülten süllyedtem vissza a padba, és gyorsan a fogalmazásom végére lapoztam, hogy jól láttam–e az érdemjegyet. De újra csak konstatáltam, hogy igen, megint ötöst kaptam rá. Ekkor tudatosult bennem, hogy minden dolgozatnál akadhat egy még jobb dolgozat, és lehet, hogy az én fogalmazásom ötös lett, de ettől még a Barna Józsi írása lehet jobb, mint az enyém. Komoly tanulság volt, a későbbiekben mindig igyekeztem tökéletes munkát kiadni a kezemből, és mindig bosszantott, ha valamilyen helyesírási vagy nyelvhelyességi hiba maradt benne.
– Elég szigorú lehettél magadhoz – jegyezte meg Hugi.
– Úgy bizony, és ez a mai napig így van. Az ember igenis legyen magához szigorú abban, amit a hivatásának választ – jelentette ki a családfő. – Higgyétek el, a többi tantárggyal kapcsolatban egyáltalán nem volt jellemző rám ez a szigor. Meg sem karcolta a lelkemet, ha mondjuk biológiából vagy fizikából négyest kaptam, de néha még a hármas osztályzatok sem zavartak. Az irodalommal vagy a nyelvtannal kapcsolatban azonban még az is hosszú ideig tudott bosszantani, ha rossz helyre tettem egy vesszőt.
– Én ezt inkább igényességnek nevezném, nem szigornak – szólt közbe Ákos.
– Mindegy, hogyan nevezzük – mondta az édesapja. – Én azt vallom, az ember a munkája során legyen igényes, és legyen szigorú önmagához. Sokkal jobb, ha a hibádat te veszed észre, és nem valaki más figyelmeztet rá. Engem meglehetősen kedveltek a tördelők és az olvasószerkesztők a különböző újságoknál, mert tudták, hogy az én cikkeimben nem sok javítanivalójuk lesz.
Hugi nem szándékozott ennyire előreszaladni az időben, ezért azt kérdezte:
– Olyasmi nem jutott eszedbe gyerekkorodban, hogy könyvet írj?
– Jaj, dehogyisnem! – sóhajtott fel a családfő. – Ha megmondanám, hány befejezetlen regény lapul a fiókjaimban, el sem hinnétek. Bár azt hiszem, erős nagyképűség befejezetlennek nevezni őket, hiszen némelyik csak egy pár oldalnyi bevezetőből áll.
– Nocsak! És milyen jellegű könyvekről van szó? – kíváncsiskodott Hugi.
– Tudod, az úgy volt – kezdett bele a magyarázatba az édesapja –, hogy mindig megihletett valami. Váratlanul és varázsütésszerűen. Emlékszem, az első ilyen jellegű próbálkozásom egy indiánregény volt. És miért? Mert megnéztük a tévében a Winnetou című filmet a barátaimmal, és utána mindennap sötétedésig indiánosdit játszottunk. Talán negyedikes lehettem ekkor, és engem nemcsak az érdekelt, hogy a tévében látottakat hogyan lehet visszaadni egy egyszerű, lakótelepi játszótéren, hanem az is, hogy vajon én tudnék–e indiánregényt írni. Úgyhogy esténként elővettem egy spirálfüzetet, és elkezdtem körmölni a saját történetemet. Persze hamar kifulladt a lelkesedésem, úgyhogy Öreg Medve és Szürke Farkas azóta is ott álldogálnak a prérin, és várják, hogy történjen végre valami.
– Na de miért nem fejezted be, ha egyszer elkezdted? Az ilyesmi egyáltalán nem rád vall – jegyezte meg Ákos.
– Prózai oka van a dolognak – felelte Almási Károly. – Csakhamar levetítettek a tévében egy űrhajósokkal kapcsolatos filmet, és akkor már teljesen az a téma kötötte le az érdeklődésemet. Bele is kezdtem egy újabb regénybe, amely a Holdra szállásról szólt.
– És azt befejezted? – érdeklődött Hugi, majd az édesapja fejcsóválása nyomán így folytatta: – Igaza van Ákosnak, ez egyáltalán nem rád vall.
– Az volt a baj, hogy teljesen amatőr módon álltam hozzá – magyarázta a szerző. – Elővettem a füzetet, és elkezdtem körmölni, szinte hasraütésszerűen. Nemhogy arról nem volt fogalmam, hogy mi lesz a történet vége, de még arról sem, hogy mi fog történni a következő oldalon. Márpedig így nem lehet regényt írni, vagy legalábbis csak kivételes zseniknek sikerülhet. Egyszer el is magyarázta nekem apukám, hogy egy regény felépítéséhez célszerű először is egy vázlatot felállítani, és az sem árt, ha az ember először fejben végiggondolja az egész cselekményt, továbbá meghatározza, hogy mit is akar az írása mondanivalójának közepébe állítani, egyszóval a tanulságot is jó előre érdemes meghatározni. Mindenesetre hiába kaptam sorra a jobbnál jobb tanácsokat, valahogy sosem sikeredett befejezni egyetlen könyvemet sem akkoriban, pedig egészen egyetemista koromig próbálkoztam. A hajdani utolsó próbálkozásom azért dőlt dugába, mert sorra megszülettek a gyerekeim, és egészen más dolgok lettek fontosak számomra – mesélte mosolyogva a családfő.
