Ákos igencsak feltöltődve tért haza a horvátországi hétvégéről. Hétfőn boldogan újságolta a barátjának, hogy Magdival sikerült mindent tisztáznia és megbeszélnie, gyakorlatilag új lapot kezdtek a kapcsolatukban, és ehhez Ákos nagy reményeket fűzött.
– Jó nektek – dünnyögte rezignáltan Tibor, aztán felállt a foteljéből, és a bárszekrényhez ment.
– Tudom, hogy ez a te lakásod – szólt oda Ákos –, és igazán távol áll tőlem, hogy rendreutasítsalak, de nem gondolod, hogy mostanában túl sokszor nyúlsz az italhoz, amikor valamilyen lelki problémád támad?
– Rossz a megfogalmazás. Az én lelki problémám nem csak úgy támad, nem csak úgy hébe–hóba előjön, hanem folyamatosan jelen van – javította ki Tibor, de aztán megállt a keze a bárszekrény ajtajának fogantyúján, és végül nem nyitotta ki.
Egy darabig mélán kibámult az ablakon, mint aki éppen egy sarkalatos kérdésen vívódik magában, aztán visszasétált a foteljéhez, és gyászos arccal belehuppant.
– Igazad van – ismerte el. – Az átkozott whisky miatt csináltam bolondot magamból pár napja. Minél többet poharaztam, annál jobban sajnáltam magamat, és annál inkább feltámadt bennem a vágy, hogy rávegyem Maricát, kezdjünk elölről mindent. Tiszta lappal, ahogy te fogalmaztál az előbb.
– És hogy érzed? Túl vagy már ezen a szakaszon? Beláttad, hogy ti már nem fogtok újrakezdeni semmit?
– Igen, beláttam.
– És el is fogadtad ezt a helyzetet?
– Igen, azt hiszem, mostanra sikerült elfogadnom.
– Ez nagyon jó hír – örvendezett Ákos, majd rögtön hozzá is fűzte: – És ne hidd, hogy most ironizálok. Egészen komolyan mondom, hogy örülök a szavaidnak, mert ez azt jelzi, hogy újabb szakaszt sikerült leküzdened, ami a szakítás folyamatát illeti. Viszont azt sem akarom letagadni, hogy aggaszt engem az a viszony, amit legújabban ápolsz az alkohollal.
– Átsegít a nehéz napokon…
– No persze. És néha hozzásegít ahhoz, hogy feladd a méltóságodat, és bolondot csinálj magadból. Tibikém, te soha nem voltál italos. Amióta csak ismerlek, mindig is tudtad a mértéket. És bevallom neked, sokszor csodáltalak azért, mert ennyire értesz például a borokhoz. Egyébként én mindenkit irigylek, aki ért a borokhoz, mert úgy tartják, ez egy igazán férfias tulajdonság. Nekem ebből nem jutott, te viszont rendelkezel ezzel a képességgel. Valami elképesztő eleganciával kóstolod a legnemesebb italokat, legyen szó akár a hegy levéről, akár régi, jófajta whiskykről. Épp ezért döbbenetes számomra, hogy ilyen rövid idő alatt a nemes eleganciáról átváltottál a nyakló nélküli vedelésre.
– No, azért ne túlozzunk.
– Én is ezt mondom neked. Hát nem érted? Elvesztetted a mértéket, és immár úgy tekintesz az italra, mint a lelked orvosságára. És ha tovább akarsz haladni ezen az úton, akkor nagyon rossz vége lesz a dolognak. Észrevétlenül belesodródsz egy olyan folyamatba, amelyből nagyon nehéz lesz kiszállni.
Tibor lehajtotta a fejét, és igencsak váratlan módon őszinte vallomást tett:
– Esténként már csak úgy tudok elaludni, ha benyakalok egy fél üveg whiskyt. Olyankor legalább nem gondolok semmi rosszra, és úgy érzem, kellemesen elzsibbaszt és álomba ringat a nemes nedű.
– Pontosan erről beszélek – bólogatott Ákos. – Először csak elalváshoz használod az italt, aztán majd hébe–hóba napközben is magadhoz veszel néhány pohárkával, végül pedig azt veszed észre, hogy teljesen kicsúszott a talaj a lábad alól. Mindenhová autóval közlekedsz. Hogy fogod ezt megoldani, ha iszol? Talán szándékodban áll ittasan vezetni? Vagy taxizni fogsz mindenhová? És ha már taxi, akkor úgy fogod gondolni, ó, hát úgysem vezetek, akkor meg ihatok, nem igaz? Szerinted mikor fog eljönni az a pillanat, amikor a tárgyalóteremben is úgy fogsz megjelenni, hogy ittál? Szerinted mikor jön el az a pillanat, amikor már az ügyfeleid is megérzik rajtad az alkoholszagot? A bírókról nem is beszélve. És innen már egyenes út fog vezetni az ügyvédi kamarából való kizárásodig.
– Azért nem kell az ördögöt a falra festeni – dünnyögte Tibor.
– Pedig az ördög soha nem alszik, ezt neked kéne a legjobban tudni – erősködött Ákos.
– Aztán miért? Mert én vagyok az ördög ügyvédje? – nézett a barátjára Tibor, majd mindkettejükből kibuggyant a nevetés, szinte egyszerre.
Amikor kikacagták magukat, a házigazda felsóhajtott:
– Ha tudnád, mennyire hiányzott már nekem ez!
– Mégis, micsoda? – firtatta Ákos.
– Mondjuk egy ilyen felszabadult kacagás. A régi ugratások, amikor felhőtlenül tudtunk nevetni bármin. Amikor olyanok voltunk, mint két barát, akik nem hajlandóak tudomásul venni, hogy már véget ért a kamaszkoruk, és mindenféle bugyuta szóviccekkel szórakoztatják egymást – magyarázta az ügyvéd. – Szerintem azóta nem történt ilyesmi velünk, amióta közénk állt Marica.
„Meglehetősen sajátságos megfogalmazás” – gondolta Ákos, aki egyáltalán nem érezte úgy, hogy az újságírónő valaha is közéjük állt volna, de nem szólt semmit. Nem akarta, hogy ez a téma túl gyakran felmerüljön közte és a barátja között.
A sors azonban mégis úgy hozta, hogy néhány nap múlva elementáris erővel tért vissza a téma, és ráadásul hosszú távú jelenléttel kecsegtetett. Vagy inkább fenyegetett? Ákos egyelőre nem tudta eldönteni, elhűlve hallgatta a barátját, aki elmesélte, hogy ügyvédként elvállalta Marica képviseletét egy bizonyos perben.
– Hogy mit csináltál? – hüledezett doktor Almási. – Na de hát miért? És miféle perben?
– Becsületsértési ügy – felelte Tibor. – Egy politikus perelte be Maricát, és egymillió forintos sérelemdíjat követel, mert szerinte Marica az egyik cikkében megsértette a jó hírnevét, sőt mi több, belegázolt a becsületébe.
Ákos beleroskadt a barátja nappalijának egyik tágas bőrfoteljébe:
– Mondd, te nem érzed, hogy ez mennyire ingoványos ügy? Ráadásul kétszeresen is.
– Hogy érted ezt?
– Na, ne tedd már az ostobát! Egyrészt politikusokkal pereskedni nem jó ómen, másrészt pedig az az illető lesz a védenced, akivel mostanában még csak találkoznod sem lenne szabad! Hova tetted az eszedet, amikor elvállaltad ezt az ügyet?
– Te csak ne aggódj emiatt – nyugtatta Tibor. – A per végkimenetele nem lehet kétséges. A politikus úr kissé megsértődött, és elfelejtette, hogy közszereplőként sokkal többet köteles tűrni, mint egy átlagember. Meglátásom szerint nemhogy egy fillér sérelemdíjat nem fog kapni a végén, de még az összes perköltséget is neki kell majd fizetnie. Ugyanis úgy áll a helyzet, hogy amikor Marica riportot készített az ominózus beruházás kapcsán, akkor olyan hírforrások értesüléseire hivatkozott, amelyek…
– Jó, ezt a részét hagyjuk, ehhez nem értek – intette le Ákos. – Nem szándékozom veled a saját szakmád területét érintő kérdésekben vitatkozni. A dolog másik része viszont már az én szakterületem, és annak kapcsán hadd fejezzem ki leghatározottabb ellenérzéseimet. Az ég szerelmére, hát már éppen kezdtél kilábalni a lelki válságból, és akkor ezt csinálod? Egyáltalán, hogy merült fel az, hogy te képviseld Maricát ebben az ügyben?
– Ő maga kért fel.
– Ez egyre szebb lesz…
– Tegnap este eljött hozzám, ide, a lakásomra.
– Anyám, borogass – temette a kezébe az arcát doktor Almási, aztán erőt vett magán, és elhatározta, hogy a következő percekben tartózkodni fog minden színpadias megnyilvánulástól, és leginkább a tényekre fog szorítkozni.
– Tehát jól értem? Minden előzetes bejelentés nélkül egyszer csak becsengetett hozzád? – kérdezte.
– Igen, pontosan ez történt – bólogatott Tibor.
– Most arra kérlek, írd le nekem, hogy mit éreztél, amikor ajtót nyitottál, és megláttad, hogy Marica áll a küszöbödön. De légy nagyon őszinte, és próbáld meg a lehető legpontosabban leírni az érzéseket, amelyek abban a percben átfutottak rajtad – kérte doktor Almási.
