Most már Tibor is kiszúrta, hogy miről van szó, és ez annál is könnyebb volt, mivel Marica egyenesen az asztaluk felé tartott. A következő pillanatban le is huppant a harmadik székre, meg sem kérdezve, mit szólnak ehhez az ismerősei:
– Szervusztok, fiúkák – szólt kedélyesen mosolyogva.
– Úgy emlékszem, legutóbb magázódó viszonyban váltunk el egymástól – jegyezte meg Tibor hűvösen.
– Ha nem tévedek, közöttünk is ez a helyzet állt fenn – tette hozzá Ákos, de sokkal barátságosabban. – Mi járatban errefelé, kedves Marica?
– Meg fog döbbenni, doktor úr: ebédelni jöttem. Amikor ilyesmihez támad kedvem, mindig egy éttermet választok, sohasem egy könyvtárat vagy egy uszodát.
– Nem áll jól neked ez a pikírt stílus, elhagyhatnád már végre – zsörtölődött Tibor.
– Ugyan már, ne légy ilyen görcsös – biztatta az újságírónő. – Nem mindegy már neked? Különben meg örülnöd kéne, hogy egyre több elviselhetetlen tulajdonságomat fedezed fel, mert ezáltal könnyebb lesz feldolgoznod a szakításunkat. Nincs igazam, doktor úr? – fordult Ákos felé.
– Talán meglepem most önt, kedves Marica, de jómagam is étkezni járok étterembe, nem lélekbúvárkodni, így nem áll módomban sem szaktanáccsal szolgálni, sem párterápiás foglalkozást tartani. Pláne nem ingyen.
Az újságírónő felnevetett doktor Almási válasza nyomán, ellentétben Tiborral, aki vöröslő fejjel, fojtott hangon teremtette le a barátját:
– Miért kell még adnod is a lovat alá? Nemhogy örülnél, hogy szépen elrendeztünk és megbeszéltünk mindent, erre hagyod, hogy újra éket verjen közénk?
– Tényleg jó volna, ha megnyugodnál, Tibikém – biztatta higgadtan Ákos. – Az újságírónő épp az imént szögezte le, hogy ebédelni jött az étterembe, nem pedig éket verni.
Marica újabb nevetéssel díjazta a poént, majd elköszönt, és visszaült a saját társaságához. Ettől még csöppet sem mérséklődött az ügyvéd haragja, dúlva–fúlva kérte számon Ákost:
– Miért hagytad, hogy ezt művelje? Nem látod, hogy mi a célja?
– De igen, látom – felelte Ákos. – Jól fel akart húzni minket. És ez nálad sikerült is neki. De csak nálad. Úgyhogy nem őt kell kárhoztatnod ez ügyben, hanem csakis magadat. Miért hagytad, hogy az történjen, amit ő akar? Ha föl sem vetted volna az egészet, akkor most ő távozott volna dúlva–fúlva.
Tibor nagyot sóhajtott, majd eltöprengett:
– Igazad lehet – ismerte el nagy sokára. – A franc esne ebbe a pszichológiába… Na de akarod végre tudni, hogy a horvát tengerpart melyik városában fogod tölteni a hétvégét?
– Én még visszakanyarodnék kissé az előző témához – felelte Ákos.
Hogy Tibornak mennyire nincs ínyére mindenféle előző témákhoz történő visszakanyarodás, az a következő percekben teljesen nyilvánvalóvá vált:
– Ezt a tengerparti várost a Délszláv Athénnak is nevezik – árulta el.
– Sokat tudnék segíteni, hogy könnyebben feldolgozd mindazt, ami közted és Marica között történt, ha hagynád.
– Nem is hinnéd, de a középkorban, amikor ez a település a virágkorát élte, a maga negyvenezer lakosával Európa legnagyobb városai közé tartozott.
– Az elfojtás segít ilyenkor a legkevésbé. Legalábbis a szakításnak abban a szakaszában, amelyikben te éppen tartasz. Ilyenkor a kibeszélésnek van itt az ideje. Meg kell gyászolni a kapcsolat elmúltát, és csak utána következnek mindenféle elfojtások.
– Magyar vonatkozásai is vannak, nevezetesen: I. Lajos királyunk 1358–ban megszerezte Velencétől, és egészen 1526–ig a magyar korona tulajdona volt. Jelentős magyar emlék, hogy a város kolostoraiban őrzik Szent István király állkapcsát és koponyadarabját, illetve Szent László jobbját.
– Sokáig akarod még azt játszani, hogy nem is jut el hozzád, amit mondok?
– A város védőszentje egyébiránt Szent Balázs, akinek szobrai szerte a városban megtalálhatók. Szent Balázs hasonlóan fontos számukra, mint Velence számára Márk evangélista, így a város legnagyobb templomát is róla nevezték el. Szent Balázs napját, február 3–át a városlakók fesztivállal ünnepelik. Ez már a Raguzai Köztársaságban is ünnep volt, amin mindenki részt vett.
Ákos felsóhajtott:
– Szerencse, hogy senki nem hallja a párbeszédünket, különben most elvitetnének minket a zárt osztályra. Így ugyanis csak komplett dilinyósok társalognak egymással.
– Ja, és ha már a Raguzai Köztársaságot említettem: ez a város régi magyar neve. Raguza.
– Jaj, fejezd már be, rég tudom, hogy Dubrovnikról beszélsz! – csattant fel Ákos.
– Bingó! – kiáltott fel tettetett örömmel az ügyvéd. – Kitaláltad, kedves barátom. Mindig is tudtam, hogy a te műveltségeddel ez gyerekjáték lesz. Most pedig térjünk át a szállásra…
– Még ne térjünk, ugyanis Marica ügye szerintem…
– Jaj, hagyjál már békén Maricával, az ég szerelmére! Rég túl vagyok rajta.
– Szerintem az öt perccel ezelőtti jelenet nem éppen erről árulkodik.
– Nem azt mondtad, hogy egy étteremben ebédelni szoktál, nem pedig lélekbúvárkodni? Akkor meg miért nem hagyod abba a rendelést?
– Valamit rendelni szeretnének? – fordult oda az egyik pincér, aki éppen elkapta az utolsó szavakat.
– Na, már csak maga hiányzott – morogta Tibor, majd a pincérre nézett: – Van valami lelki problémája? Mert ha igen, örömhírt tudok közölni. Szemben velem doktor Almási ül, a pszichológia tudományának avatott ismerője. És úgy tűnik, éppen rendel.
A pincér kissé elpirult:
– Természetesen rögtön felismertem a doktor urat, sokszor láttam már a tévében – mondta hízelegve –, mindazonáltal nem egészen így értettem a rendelést.
– Nyugodjon meg, mi sem – mosolyodott el Ákos. – Nem rendelünk semmit, köszönjük.
– Nono! Csak a maga nevében beszéljen, doktor úr! – emelte fel a mutatóujját Tibor. – Én kérek még egy üveg bort.
Miután a pincér távozott, Ákos aggodalmasan megjegyezte:
– Már csak az hiányzik, hogy Marica miatt a végén még alkoholista is legyél.
Tibor felsóhajtott:
– Ha van valaki, aki miatt alkoholista leszek, hát az pont te vagy, drága barátom, mert nem vagy hajlandó leszállni erről a témáról, és egyfolytában ezzel abajgatsz. Ez valami új irányzat most a pszichológiában?
A beszélgetés ezen pontján Ákos nem tudta visszafogni magát, és felnevetett. Ez természetesen a barátja mélységes rosszallását vonta maga után:
– Vagy úgy – morogta Tibor. – Tehát nem az abajgatás az új irányzat most a pszichológiában, hanem a páciens kinevetése. Értem.
– Ne haragudj, de ellenállhatatlanul mulatságos egy–egy rövidke monológod – mentegetőzött Ákos. – Egyébiránt eldönthetnéd végre, hogy akkor most a páciensem vagy, vagy nem?
– Te hogy érzed?
– Tibikém, én úgy szeretnék beszélgetni veled, mint a legjobb barátommal, hidd el nekem. Közben azonban nem vetkőzhetem le a pszichológusi énemet. Ezt ne vedd rossz néven. Sőt, még örülnöd is kéne neki, hiszen szakértő segítséget kaphatnál, ha egy kicsit hagynád magad.
– Mindig csak ezzel jössz, hogy hagyjam magam…
– Bizonyára hallottál már róla, hogy egy szakítás feldolgozásának öt stádiuma van. Ezek időrendi sorrendben a következők: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és végül az elfogadás. Úgy látom, te még csak a második fázisban vagy, és én nagyon…
– Ami a harag? – számolta ki gyorsan Tibor.
– Igen. Szóval, én nagyon szeretném, ha mihamarabb az ötödik fázisba kerülnél, és a lehető legkisebb szenvedéssel abszolválnád a köztes szakaszokat.
– Na, idefigyelj, te nagyokos pszichológus! – mondta az ügyvéd, aztán belekortyolt a borába. – Én most leginkább rád haragszom. Nem vetted észre? Ennek semmi köze Maricához.
– De igenis van – szögezte le doktor Almási. – Teljesen mindegy, hogy ki felé irányítod át a haragodat. Most éppen én ülök itt, veled szemben, én vagyok kéznél, hogy úgy mondjam. Ráadásul én vagyok az is, aki ezt a témát felhozta. Ettől függetlenül azonban az még tény marad, hogy ez a harag a Maricával való szakítás eseményéből táplálkozik.
– Jó, hagyjuk ezt a haragot – legyintett Tibor. – Mi is a harmadik fázis?
– Az alkudozás.
– És az mit takar? Csak azért kérdezem, mert hamarosan jön a fizetőpincér, és akár le is tudhatnám ezt a szakaszt, mégpedig sebesen. Szíves iránymutatásod alapján úgy vélem, hogy ezek a fázisos izék átirányíthatóak, tehát…
– Ne is álmodj róla, drága barátom, ez itt nem az az étterem. Itt szabott árak vannak, és még a szervizdíj is beépül a számlába, úgyhogy semmi esélyed sincs árengedményre. Különben is, az alkudozás ez esetben egészen mást jelent, mint amit gondolsz.
– Nocsak! Mégis, mit jelent?
– Ebben a szakaszban az elhagyott félben feltámad a vágy: bárcsak lenne még esély a haldokló kapcsolat megmentésére. Ilyenkor az történik, hogy…
– Na, ezt ki is pipálhatod – szólt közbe Tibor. – Én már soha többé nem akarok semmit Maricától, tehát semmiféle alkuról nincs szó. És azt hiszem, ezzel az elméleted is megdőlt az ostoba fázisokról és szakaszokról – tette hozzá végül kajánul.
– Tartok tőle, hogy nem egészen jól értelmezed mindazt, amit eddig elmondtam – jegyezte meg gondterhelten doktor Almási. – Nem azért érzed úgy, hogy soha többé semmit nem akarsz Maricától, mert már túl vagy az alkudozásnak nevezett fázison, hanem épp ellenkezőleg. Még nem értél el abba a stádiumba. De hidd el nekem, el fog következni az a szakasz is, ráadásul az a legveszélyesebb, mert olyankor szokott az ember mindenféle buta dolgokat művelni, amik mind alkalmasak arra, hogy az elhagyott fél feladja a méltóságát.
Az ügyvéd arcán jól látszott, hogy egy szavát sem hiszi el a barátjának. Fölényesen legyintgetve hallgatta a szakvéleményt, majd határozottan kijelentette:
– Na, idefigyelj, drága cimborám! Ha én elérek ebbe az alkudozós szakaszba, akkor először is megeszem a nem létező kalapomat. De megígérem neked, hogy miután elfogyasztottam a nevezett fejfedőt, mégpedig mustárral és tormával, azonnal felhívlak, és őszintén el fogom ismerni, hogy neked volt igazad.
A fölényesen gúnyolódó ügyvéd ekkor még nem is sejtette, milyen közel az idő, amikor a magabiztossága a porba hullik.
