Vasárnapi ebédek #584

A későbbi helyszíneken szerencsére már nem merült fel semmilyen negatív emlék, úgyhogy Tibor és Marica úgy vihorásztak, mintha tényleg visszamentek volna az időben, és újra kamaszok lennének. Nagyon jól érezték magukat ebben a hangulatban, így Marica később meglepődött azon, hogy Tibor arca egyszer csak elkomorult. A férfi jól láthatóan egy másik nőre kezdett bámulni, aki kerekes székben ült egy buszmegállóban.

– Te jóságos ég – motyogta az ügyvéd, és dörzsölgetni kezdte a szemét.

– Mi történt? – faggatózott Marica. – Ki az a nő, és miért vagy ennyire megdöbbenve a látványától?

Tibor nem válaszolt, hanem karon fogta Maricát, és a buszmegálló felé kezdte vonszolni.

– Követnünk kell – hajtogatta Tibor –, meg kell bizonyosodnom róla, hogy valóban jól látok–e.

Marica nem nyugodott olyan egyszerűen bele, hogy a romantikus séta egyszer csak átcsapjon valamiféle üldözéses jelenetbe, és bár szerette a titokzatos küldetéseket, most azonban megtorpant, és kirántotta a karját a férfi kezéből:

– Nézd, Tibi, én nem vagyok elrontója semmiféle izgalmas kalandnak, de egy tapodtat sem megyek tovább, amíg el nem mondod, hogy mi folyik itt.

– Most nincs rá idő! – felelte az ügyvéd idegesen. – Ígérem, később mindent elmesélek, de most sietnünk kell, ott jön a trolibusz, amit el kell érnünk!

Marica nagyot sóhajtva vette tudomásul a választ, és végre ő is sietősre fogta. Közben megérdeklődte Tibortól:

– Van bérleted, vagy vegyek neked jegyet?

– Már hogy lenne bérletem? Ügyvéd vagyok, sosem járok tömegközlekedéssel – jött a nagyképű válasz. – Majd bliccelünk, és ha jön az ellenőr, kifizetem a büntetést. A tiedet is – tette hozzá, nehogy félreértés keletkezzen.

– Nagyon lovagias vagy, de nincs rá szükségem – hűtötte le a kedélyeket Marica. – Nekem ugyanis van bérletem. És téged sem fog megbüntetni az ellenőr, mert veszek neked jegyet a sofőrnél.

– Olyasmit is lehet? – ámult el Tibor.

– Üdv a pórnép világában – jegyezte meg gúnyosan Marica, és ha lehet, még vitriolosabban tette hozzá: – Négyszáz forintba kerül, de ne zavartasd magad, meghívlak az utazásra. Bizonyára aprópénz sem szokott nálad lenni.

Tibor elengedte a füle mellett a gúnyolódást, szinte el sem jutott az agyáig Marica megjegyzése, annyira lefoglalta a kerekes székes nő folyamatos bámulása.

– Nem tudom, hogy az–e a szándékod, hogy észrevétesd magad, de ha igen, akkor a legjobb úton haladsz felé – súgta oda Marica.

– Hogy mi? – pillantott rá Tibor.

– Ne bámuld már ilyen feltűnően, az ég szerelmére! Ha ezt csinálod, hamarosan észre fogja venni. Én a helyében máris rendőrt hívnék.

Az ügyet szerencsésen megoldotta, hogy időközben befutott a trolibusz. A nő a kerekes székkel természetesen a középső ajtón szállt fel, Tibor és Marica pedig az első ajtón, hiszen jegyet kellett venniük a sofőrtől.

Az utazás egészen a belvárosig tartott. Ott a nő begurult egy teázó teraszának egyik asztala mellé, és rendelt a pincérnél.

Tibor és Marica letelepedtek egy nem messze lévő padra, és a férfi belekezdett az elbeszélésbe:

– Ez a nő szerintem Ákos régi szerelme, Évi. A barátom annak idején a kezét is megkérte, és a nő igent is mondott, de az esküvő előtt egyszerűen megszökött. Kámforrá vált az egész családjával együtt. Ákos egészen Szegedig elment, hogy a nyomukra bukkanjon, de nem sikerült neki.

– Te most valami új film előzetesét meséled nekem? – kapkodta a fejét Marica.

– Ez az igazság. Miért találnék ki ilyesmit? Sőt, azt még nem is meséltem, hogy áttételesen ez az ügy hozta meg Ákosnak az országos hírnevet. Lényegében emiatt a történet miatt vált belőle híres pszichológus.

Marica elgondolkodott, aztán feltett egy nem egészen indokolatlan kérdést:

– És az miért baj, hogy ez a nő most újra feltűnt a városban?

– Nem tudom, de nekem rossz előérzetem van – felelte Tibor. – Márpedig tudhatod: az én megérzéseim ritkán csalnak.

– Ez tény – bólintott Marica. – Emlékszem, a gimnáziumban is mindig bejött a vészmadárkodásod. Sokszor megérezted, hogy melyik tanár mikor tervezi röpdolgozat íratását.

– Ellentmondasz magadnak – mutatott rá Tibor. – Ha bejöttek a megérzéseim, például a röpdolgozatok ügyében, akkor nem vészmadár voltam, hanem kiváló jós.

– Mindig elfelejtem, hogy egy ügyvéddel beszélgetek – sóhajtott fel Marica.

– Látod, Marica, ez sem változott nálad. Amikor dicsérsz, még az is letolás…

– Na jó, most már fejezzük be a nosztalgiázást, mert momentán a saját múltunknál jobban érdekel engem a barátod múltja – szögezte le az újságírónő. – Mesélj, mi történt akkoriban? Miért menekült el ez a nő Ákos elől, és hogy történt az a bizonyos kámforrá válás?

Tibor végigsimított a haján, aztán belekezdett az elbeszélésbe:

– Hogy miért szökött meg az esküvő előtt, azt nem igazán tudom. Pszichológus barátom biztosan jobban el tudná magyarázni az okokat. Úgy gondolom, hogy kisebbrendűségi érzés állhatott a háttérben. A lány nem akarta, hogy Ákos önfeláldozásból kösse össze az életét vele.

– De hát akkor miért mondott igent neki először?

– Ha jól emlékszem, valami sportcsarnokban történt a lánykérés, több ezer ember előtt. Talán ott nem mert vagy nem akart nemet mondani.

– Ez komoly? – ámuldozott Marica. – Hűha, milyen romantikus fickó ez a te barátod!

Tibornak nem volt ínyére, hogy ez a romantikusnak indult randevú végül a barátja romantikus mivoltának taglalásába torkollott, de már nem volt mit tenni, folytatta az elbeszélést, ám Marica csakhamar újra közbekérdezett:

– Még mindig nem értem, hogy a lány miért kosarazta ki végül Ákost. Amikor megismerkedtek, akkor miért nem gondolta át a dolgot? Akkor még nem volt kisebbrendűségi érzése? Akkor még nem gondolta úgy, hogy Ákos részéről önfeláldozás lenne ez a házasság?

– Félreértettél valamit. Amikor megismerkedtek, Évi még nem ült kerekes székben. Teljesen ép ember volt.

– Tényleg? – csodálkozott el újra Marica.

– Mi az, hogy? Sportoló volt, az egyetemi csapat egyik legjobb kézilabdázójaként tartották számon. Szép jövő állt előtte akkoriban, úgy emlékszem.

– És mi történt, hogy kerekes székbe kényszerült? Talán valami sportsérülés?

– Nem, bár némi köze van a sporthoz. Autóbalesetet szenvedtek Olaszországból hazafelé jövet.

– Ennek mi köze a sporthoz?

– Egy kézilabdatornán vettek részt Padovában, ha jól emlékszem. Valami egyetemvárosok kupáján, vagy mifenén. Szóval, az történt, hogy Évi a családjával és Ákossal hazafelé tartva autóbalesetet szenvedett. Ákos úszta meg a legenyhébb sérülésekkel, meg talán Évi édesapja. De a lány kerekesszékbe kényszerült, a fivére pedig már a helyszínen belehalt a sérüléseibe.

– Ez borzasztó – komorodott el Marica arca, de újságírói kíváncsisága nem hagyta nyugodni, így újra csak kérdezett: – Tehát a baleset után történt a lánykérés, utána meg a szökés?

– Úgy van – bólintott Tibor. – Ráadásul a két dolog között jó sok idő telt el. Sokáig jártak jegyben. A lányt időről időre kétségek gyötörték, egyre csak vonakodott, végül pedig egyik napról a másikra nyomtalanul eltűnt.

– Ezt hogy kell érteni?

– Szó szerint. Ákos egyik nap meg akarta látogatni, és már az új tulajdonos nyitott ajtót neki, eladták a lakást. Ákos aztán az Évi apjának cégénél kereste őket, de ott is idegenekbe botlott. Kiderült, hogy a céget is eladták.

– Na de hát az ilyesmit nem lehet egyik napról a másikra lebonyolítani! – mutatott rá Marica.

– Ez igaz, viszont ha nem avatnak be téged a háttérben folyó történésekbe, akkor csak egyik percről a másikra értesülhetsz róla – magyarázta az ügyvéd.