Ákos a fürdőszobában állt a tükör előtt, és éppen befejezte a szakálla leborotválását. Szó szerint az utolsó simításokat végezte az arcán. Megállapította, hogy a műveletnek köszönhetően jó tíz évet fiatalodott. Továbbá azt is konstatálta, hogy kellőképpen kisimultak az arcvonásai. De ez nem is csoda, hiszen végre lehullt a lelkéről a teher, ami az adakozási akció kapcsán nyomasztotta napokon keresztül. Jelenleg már túl volt a feleségével való elbeszélgetésen is, és nagy örömére szolgált, hogy Magdi nyugodtan fogadta a közleményét.
Nos, ez utóbbi dolog csupán átmenetinek bizonyult. Amikor Ákos visszatért a nappaliba, elég volt egy pillantást vetnie neje arcára, és rögtön tudta, még nem vonult el az összes viharfelhő.
– Mi a baj, szívem? Úgy látom, hogy bánt valami – ült le Magdi mellé, és a fiatalasszony azonnal elő is rukkolt egy kérdéssel:
– Mondd csak, nem lehetne róla szó, hogy valaki más menjen helyetted nyilatkozni a tévébe? Úgyis azt mondtad, több vállalkozó és magánszemély áll e mögött az adakozási akció mögött.
Ákos meghökkent. Meg nem fordult volna a fejében, hogy Magdi a történetnek épp ezt a részletét fogja reklamáció tárgyává tenni.
– De hát mi a baj ezzel? Nekem van rutinom az efféle szereplésekben, nem a többieknek. Az ominózus újságcikkek is engem említenek név szerint. Természetesnek tartom, hogy a szóvivő is én leszek.
Magdi most már erősebben fogalmazott:
– Igen nagy ostobaság. Úgy bizony! Hiába nézel rám ilyen értetlenül. Van fogalmad róla, hogy mit veszel magadra? De az még hagyján… Van fogalmad róla, hogy mit hoz ez a családodnak?
– Nem igazán értelek, szívem…
– Gondolom, te is tudsz róla, hogy amikor valaki nagyobb összeget nyer a lottón, akkor nem szokta felfedni a kilétét. Sőt maga a Szerencsejáték Rt. javasolja mindenkinek, hogy nyisson több bankszámlát, ahová a cég részletekben utalja el a nyereményt, hogy senki ne tudja beazonosítani a szerencsés nyertest.
– Igen, tudom, hogy ez így működik. De hogy jön ez ide? – értetlenkedett Ákos.
Magdi nagyot sóhajtott:
– Hát ez a baj, hogy semmi összefüggést nem bírsz felfedezni a két történet között. Szerinted miért tartják titokban a kilétüket a lottónyertesek?
– Egyszerű. Mert huszonnégy órán belül megrohanná őket az összes rokon, barát, ismerős és ismeretlen, és mind pénzt kérnének. És még jó, ha csak kölcsön.
– Na látod. És mit gondolsz, veled nem ez történne, ha vállalnád a tévés szereplést? Gondolj már bele, hogy mire készülsz! Egy stúdióban akarod elmesélni országnak–világnak, hogy szövetkeztél pár hozzád hasonló vállalkozóval, és az a tervetek, hogy megsegítitek a rászorulókat.
– De hát a mi projektünknek pont az a lényege, hogy titokban…
Ákos nem tudta befejezni a mondatot, mert a felesége egyszerűen kinevette. És ekkor már ő maga is érezte, hogy van abban némi ellentmondás, amiről éppen beszél.
– Titokban? – gúnyolódott Magdi. – Az aztán meglehetősen érdekes formája a titkolózásnak, amikor valaki egy tévéműsorban beszél a szándékairól. Gondold már végig! Ismert ember vagy, nyilvános a rendelőd címe, meg fognak rohanni olyan emberek, akik segítséget akarnak majd kérni. De az még semmi! Mi lesz, ha kiderül, hogy hol laksz? Elég, ha valamelyik hóbortos a nyomodba szegődik a rendelés végén, és hazáig követ. Itthon sem lesz nyugtunk ezektől az emberektől! Tényleg ezt szánod nekem, hogy amikor egyedül vagyok itthon a gyerekekkel, akkor mindenféle gyanús alakoknak nyissak ajtót, és hallgassam a könyörgésüket? Egyszer már átéltem az újságírók zaklatását, nem is olyan régen. Egyetlen sejtem sem kívánja, hogy megismétlődjön az az időszak. És még ha csak újságírókról lenne szó! Ki tudja, hogy mi lakik egyes emberekben, és meddig mennek el, ha a pénzről és zaklatásról van szó?
Ákos hamar belátta, hogy a feleségének igaza van. Hirtelen olyan haragot érzett, hogy legszívesebben a földhöz vágott volna valamit. Persze nem a nejére haragudott meg, hanem Tiborra. Hát miféle ügyvéd az ilyen, aki nem vet számot ilyen kellemetlen következményekkel? És ő még zseninek nevezte a barátját!
Aztán a harag, amilyen gyorsan jött, olyan hamar le is csillapodott. Hősünk rájött, hogy elsősorban saját magára kellene haragudnia, amiért ő sem látta át azonnal a terv buktatóit.
Talán annyira hiányzik a képernyő, annyira szeretnék újra a tévében szerepelni, hogy ez a rejtett vágyam elnémította a józan ítélőképességemet – morfondírozott magában. De nem volt sok lehetősége a csöndes önelemzésre, csakhamar a szüleinek is be kellett számolnia a fejleményekről, és ez csöppet sem ment könnyebben, mint a saját otthonában. Az Almási házban is akadt egyvalaki, aki szigorú bírálat alá vette hősünket, mégpedig az édesapja.
– Igazán szólhattál volna, hogy milyen akciókban veszel részt, nagyfiam – korholta elsőszülöttjét Almási Károly.
Mint mindig, ezúttal is Julika volt az, aki a fia pártjára állt:
– Na, még csak az hiányzik, hogy te is nekiess – feddte meg a férjét. – Különben is, felhívnám a figyelmedet, hogy Ákos a saját pénzéből jótékonykodott, nem pedig a könyvkiadóéból.
– Tudom én azt, nem kell ezredszerre is elmagyaráznod – intette le mérgesen a hitvesét a családfő. – Ti tényleg nem értitek, hogy miről beszélek? Itt van ez a nagyon szép és nemes kezdeményezés, erre kit rekesztenek ki eleve belőle? Hát engem. Pedig Ákos tudhatja jól, hogy élek–halok az efféle társadalmi tevékenységekért. Arról nem is beszélve, hogy közel sem vagyok olyan ismert személy, mint a nagyfiunk. Ha én mentem volna oda a gyermekotthon karácsonyi ebédjére, a kutya nem ismert volna föl.
– Jaj, ne mondd már, apa! – szólt közbe Ákos. – Évtizedeken át részt vettél ennek a városnak a közéletében, újságíróként már minden fontos személyiséggel interjút készítettél, és állítom, hogy abban a gyermekotthonban is megfordultál már egy riport erejéig a pályafutásod során. Miért vagy benne olyan biztos, hogy téged ott senki sem ismerhetett volna fel?
– Na és, ha felismernek, akkor mi van? – vágott vissza a családfő. – Kinek jutott volna eszébe, hogy elmesélje egy bulvárlapnak, hogy valami újságíró muki áll a jótékony akció mögött? Senkinek. Mert mindenki pontosan tudta volna, hogy nincs az a bulvárlap, amelyik egy ilyen szerény és unalmas témára lecsapna. Ezzel szemben te, nagyfiam…
– Mind jól tudjuk, hogy ezzel szemben Ákos kicsoda–micsoda – szólt közbe újra Julika. – Ne veszekedjetek már újra ezen a témán, az ég szerelmére! Miért nem arról beszélgettek, hogy mi történjen a jövőben?
Aztán a fia felé fordult, és így folytatta:
– Ákoskám, nagyon lebecsülöd az édesapádat, ha azt hiszed, hogy nem képes az új idők szellemében tevékenykedni, akár a jótékonykodás terén is.
– Miről van szó? – pislogott Ákos.
A családfő visszavette a szót, és már sokkal nyugodtabban, sőt egyenesen hencegve mesélte:
– Képzeld csak, az elmúlt időszakban a közösségi média jeles tudorává váltam.
Ezen a mondaton a nappaliban ücsörgő mindkét férfi elmosolyodott. Csakhogy amíg Ákos hitetlenkedve és gunyorosan, addig az édesapja magabiztosan és büszkén.
– Úgy bizony, fiacskám! – erősítette meg Almási Károly. – Ne gondold, hogy sikerült leállítanod a múltkor a jótékonykodásról. Megtaláltam azt a csatornát, ahol hasznossá tehetem magamat. És ez nem más, mint a Facebook. Ugyanis egy véletlen folytán a tagja lettem egy olyan csoportnak, ahol az emberek pontosan efféle ügyekben buzgólkodnak. Akinek éppen segítségre van szüksége, az elpanaszolja a gondját–baját a többieknek, és aki tud, az a maga eszközeihez és lehetőségeihez mérten segít is a bajba jutott embertársának.
– És te milyen szerepet töltesz be ebben a csoportban? – érdeklődött Ákos.
Jajj, mi sül ki ebből?