Vasárnapi ebédek #577

Szenteste napján Ákos látogatást tett a nagyerdei gyermekotthonban. Ugyan volt egy olyan halvány megérzése, hogy ez nem túl jó ötlet, de hamar elhessegette a baljós gondolatot. Túl nagy volt a kísértés, hogy lássa örülni a gyerekeket.

Ebédidőben érkezett, és az egyik gondozónő kalauzolásával az étkezde felé vették az irányt.

– Nem szeretnék semmiféle feltűnést – szögezte le Ákos. – Olyan helyet mutasson nekem, ahonnan titokban megleshetem a gyerekeket.

– Pedig igazán büszke lehet arra, amit tett – hálálkodott a pedagógus.

– Nekem bőven elég az ajándékozás öröme, én lennék a leginkább zavarban, ha a gyerekek megismernének, és úgy gondolnák, hogy köszönettel tartoznak nekem érte.

– Ahogy gondolja – nyugtázta a gondozónő.

Nemsokára odaértek egy ajtóhoz. A pedagógus résnyire kinyitotta, és Ákos beleshetett a helyiségbe. A gyerekeknek éppen a második fogást osztották ki a konyhás nénik: töltött káposztát friss fehérkenyérrel és tejföllel. Mennyei illatok és boldog mosolyok töltötték meg az étkezdét.

– Látja, mennyire örülnek? Pedig még csak most következik a desszert – mondta a gondozónő.

– Mi lesz az? – érdeklődött Ákos.

– Somlói galuska – felelte a pedagógus.

– Az finom – bólintott Ákos. – Legszívesebben én is odaülnék közéjük, hogy kaphassak egy adaggal.

– Nincs akadálya, ha úgy gondolja. Kerítsek egy üres széket?

Ákost kezdte bosszantani a gondozónő erősködése. Már viccelni sem lehet? Miért nem érti meg, hogy ő nem akar semmiféle hacacárét?

Elhatározta, hogy mostantól minden szavát megrágja előtte, hogy kimondaná az asszony előtt. Azonban egyetlen perc sem telt el, máris megszegte a fogadalmát.

– Maga egyébként mivel foglalkozik? Talán vállalkozó? – érdeklődött a gondozónő.

– Inkább mondjuk úgy: a lélek embere vagyok – felelte Ákos.

Pillanatnyi szünet támadt, és amikor ez feltűnt hősünknek, és az asszony felé fordult, megrettenve látta, hogy a pedagógus arcán egy különös felismerés öröme mutatkozik:

– Hát persze! Most már tudom, ki maga! – kiáltott fel a nevelőnő. – Mindjárt ismerős volt, már az első pillanatban, csak akkor még nem tudtam, hogy honnan. Ez a szakáll nagyon megtévesztő.

– Mire tetszik célozni? – kérdezte rosszat sejtve Ákos.

– Maga doktor Almási! Az a tévés pszichológus! – lelkendezett tovább a pedagógus, hősünk pedig a lehető legrosszabb megoldást választotta. Szinte kimenekült az épületből ijedtében, jószerivel még csak el sem köszönt a nevelőnőtől.

Pár nap múlva csöngött a telefon a rendelőjében. Tóth úr volt a vonalban, a titokzatos nagyvállalkozó.

– Magának elment az esze, dokikám? – kérdezte köszönés helyett.

– Miről van szó? – hebegte Ákos.

– Látta már a mai bulvárlapokat? Tele vannak a maga hőstetteivel. Nem volt talán világos, amit annak idején elmondtam? Nézze, ha ahhoz van kedve, hogy két kézzel szórja a pénzt a szegények közé, azt a pénzt, amit rajtam keresett, az a maga dolga. Mit érdekelne engem? De az ég szerelmére, nem tudta volna inkognitóban csinálni?

– De hát én…

– Ne szóljon közbe, még nem fejeztem be! Szóval, mi a helyzet magával? Megroggyant az elméje? Vagy az agyára ment a jótékonykodás? Mire fel szellőztette meg a hőstetteit a sajtónak? Fényeztetni akarja az egóját velük? Na idefigyeljen! Ha odáig mennek a dolgok, hogy a sajtó végül elér hozzám, azt maga nem fogja megköszönni, efelől kezeskedem!

Tóth úr a monológ végén sem köszönt, csak egyszerűen lecsapta a telefont. Ákos pedig haladéktalanul elindult a legközelebbi újságárushoz.

Miután megvásárolta az aznapi bulvárlapokat, rögtön ügyvéd barátjához sietett. Ezúttal nem az irodájába, hanem az otthonába. Nem sokkal később már Tibor tágas nappalijában ülve böngészték a sajtótermékeket.

– Végül is csak az egyik újságban van benne a sztorid – állapította meg az ügyvéd.

– És az nem elég? – kérdezett vissza idegesen Ákos.

– Na jó, csak arra mondom, hogy még véletlenül sincs igaza a titokzatos páciensednek. Egyáltalán nem mondható el, hogy veled volna tele a sajtó.

– Nagyon furcsán próbálsz vigasztalni, Tibikém. Örüljek neki, hogy ma csupán az egyik újságban vagyok benne? Hát ez remek! Úgy teszel, mintha nem tudnád, hogy innentől kezdve a sztorit fel fogja kapni az egész média, internetestül, mindenestül. Míg ideértem hozzád, már megkeresett egy hírportál, hogy tényleg igaz–e a hír, én vagyok–e a titokzatos jótékonykodó, és ha igen, akkor riportot készítenének velem.

– És te mit feleltél?

– Arra hivatkoztam, hogy éppen vezetek, és gyorsan letettem a telefont.

Tibor megcsóválta a fejét:

– Igazán nem értem, hogy miért izgatod fel magad ennyire. Kitudódott, rendben van. Ezt visszacsinálni már nem igazán lehet. A gyermekotthon lelkes gondozónője felismert, és leadta a sztorit az egyik bulvárlapnak. És akkor mi van? Szerintem a lelked mélyén te is tudtad, hogy ez nem fog így menni a végtelenségig. Mármint, hogy inkognitóban jótékonykodsz.

Most Ákoson volt a meglepődés sora:

– Te tényleg nem érted, hogy mi a baj?

– Tényleg nem – válaszolta őszintén az ügyvéd. – A kapott összegnek még csak a töredékét költötted el, ezt akár a saját vagyonodból is megtehetted. Miért vezetnének el a szálak a dúsgazdag páciensedig?

– Tibor, én egyáltalán nem ettől félek. Pontosan tudom, hogy megtartottam a titkát, senkinek egy árva szót sem mondtam, amitől beazonosítható lenne a személye. Még neked sem. Efelől teljesen tiszta és nyugodt a lelkiismeretem.

– Hát akkor mitől félsz?

– A családomtól – mutatott rá Ákos. – Szerinted ők nem olvasnak újságot? Vajon hány nap kell hozzá, hogy ez a hír eljusson Magdihoz is? És szerinted hány kérdése lesz hozzám ez ügyben? És én egyre sem tudok majd neki felelni!

– Elismerem, ez még okozhat gondot a jövőben.

– A jövőben? Ez már a jelen gondja, Tibikém! Az is meglehet, hogy alig egy óra múlva sodrófával a kezében fogad majd otthon az asszony!

Tibor megpróbálta humorral csillapítani a kedélyeket:

– Az jó hír, mert ez azt jelenti majd, hogy sütött neked valami finomságot. Vagy tán azt akarod bemesélni nekem, hogy téged Magdi, ez a galamblelkű, szelíd teremtés sodrófával szokott megdorgálni?

– Értékelem a humorérzékedet, drága barátom, de hadd mutassak rá, hogy a problémámnak még csak az egyik felét voltál szíves megérteni.

– Miért, mi a másik fele?

– Nem mi, hanem ki. Az apám.

Tibornak most már tényleg elkerekedett a szeme:

– Hogy jön a történetbe apád? Azt mondtad, senkinek nem is beszéltél erről a páciensedről. Azt hittem, ebbe a körbe a szüleid is beletartoznak.

– Valóban ezt meséltem, mivel hogy ez így is van. De mást is meséltem vele kapcsolatban, ám ezek szerint az nem maradt meg a memóriádban. Alig pár hete állítottam le a jótékonykodásról. Elmagyaráztam neki, hogy a cégünk nincs abban a helyzetben, hogy komolyabb összegeket költhessünk adományokra és más effélékre. Erre azt olvassa majd az újságban, hogy a drágalátos nagyfia, ahogy Tóth úr volt szíves fogalmazni: „két kézzel szórja a pénzt a szegények közé”. Hogy fogom neki megmagyarázni ezt az egészet? Hogyan fogom megbékíteni úgy, hogy közben neki se hazudjak, az orvosi titoktartást se szegjem meg és ne okozzak újabb perpatvart a családomban?