Amikor a fiatalok megálltak az asztaluknál, Ákos eljátszotta, hogy nem ismeri őket:
– Miért nem mondta, hogy a barátait várja? – kérdezte Angélától. – Akkor biztosan nem telepedtem volna ide az asztalához.
A lány elnézően mosolygott:
– Négy széket látok az asztal körül, tehát kényelmesen elférünk mindannyian. – Aztán ő is a fiatal pár felé fordult: – Üljetek le nyugodtan.
Gábor eddig a pillanatig igencsak izgult, de most kezdett megnyugodni. Szerfölött csillapítólag hatott rá Ákos jelenléte, és persze az is, hogy Angélát ilyen kiegyensúlyozott kedélyállapotban találta.
– Na mit szóltok, milyen híresség társaságában ülhetünk itt? Azért ez nem mindennapi dolog – próbálta megindítani a csevegést Angéla. – Képzeljétek, engem már meg is hívott a rádióműsorába. Legalábbis épp erről beszélgettünk, amikor megérkeztetek.
Zsófi nem mert a bátyjára nézni, mert tartott tőle, hogy kibuggyan belőle a nevetés. Mi tagadás, ő is megkönnyebbült egy kicsit, amikor azt tapasztalta, hogy ilyen kedélyes a hangulat a kerthelyiség eme félreeső pontján.
Aztán megérkezett a pincér, felvette a rendeléseket, és amikor távozott, újra Ákos vette magához a szót:
– Nos, valahol ott tartottunk, hogy volna–e kedve kiönteni nekem a szívét, természetesen a rádióműsor keretében.
– Mi az, hogy? – nevetett Angéla, majd célzatosan hozzátette: – Végre akadna egy férfi az életemben, akit érdekel mindaz, ami bennem van. Természetesen csak a rádióműsor keretében.
Megpróbált szúrós pillantást vetni Gáborra, de a fiú becsülettel állta a tekintetét, és közben arra gondolt, amit Ákos sulykolt belé az utóbbi napokban: nincs miért lelkifurdalást éreznie, nem követett el semmi rosszat ez ellen a lány ellen.
A békés kávézás végül nem tartott sokáig, fél órányi felszínes csevegés után Gábor és Zsófi távoztak.
– Ismerte őket? – kérdezett rá Ákos.
– Csak a fiút – felelte Angéla. – Nem is olyan rég még volt köztünk valami. Ha érti, mire gondolok.
– Csakugyan? – álmélkodott Ákos, de annyira, hogy még a száját is eltátotta.
– Na mi az? Mit csodálkozik ezen annyira? – faggatta a lány.
– Ne haragudjon, de tényleg meglepődtem a dolgon. Sosem gondoltam volna, hogy maguk valaha egy pár voltak ezzel a fiúval.
– Aztán miért nem? – Angéla most már gyanakodva összevont szemöldökkel firtatta a választ.
– Nézze, mint tudja, én pszichológus vagyok. Rendelkezem tehát némi emberismerettel. És bár természetesen azt vallom, hogy minden ember egyformán értékes, mégis hadd fogalmazzak úgy: maga túl jó volt ennek a fiúnak.
Angéla most már csöppet sem gyanakodott, inkább olvadozásnak indult.
– Úgy véli? Aztán miért gondolja ezt?
– Az a benyomásom, hogy maguk semmiképp sem illettek egymáshoz. Erről a fiúról messziről lerí, hogy afféle otthon ülő típus, aki leginkább arra vágyik, hogy amikor este hazamegy a munkából, a felesége elé tegye a vacsorát, aztán megnézhesse a tévéműsort. De maga egész más, maga egy szikrázó, impulzív, temperamentumos egyéniség. Magát táncolni kell vinni, bálba és kiállításokra, meg romantikus utazásra a Riviérára vagy a Karib–szigetekre.
– Magam is így gondolom, ezért is adtam ki az útját annak idején – hazudta szerénytelenül a lány.
– Gondolom, milyen nehezen viselte…
– Az nem kifejezés – csóválta a fejét bosszankodva Angéla, mintha még mindig nyomasztanák ezek a sosemvolt emlékek. – Képzelje, még hónapokig járt utána a nyakamra, egyszerűen nem volt képes megérteni, hogy részemről vége. Hát nem szánalmas?
– De bizony az – bólogatott megértően Ákos.
– Komolyan mondom, már az idegeimre ment annak idején – folytatta a mesét Angéla. – Kicsit sem értettem, miért jó az neki, ha újra és újra megalázkodik előttem. Egyáltalán nem volt férfias viselkedés.
– Jómagam ez ügyben az egyenjogúság pártján állok – ismertette Ákos. – Úgy gondolom, egy szakítás után mindig fontos megőrizni a méltóságunkat, és ez a férfiakra ugyanúgy igaz, mint a nőkre.
– Milyen igaza van! – bólogatott a lány. – No persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ember ne harcoljon a szerelméért, ha még lát esélyt, de azon túl…
– Azon túl kezdődik önmagunk megalázása, a méltóságunk feladása – fejezte be a mondatot Dr. Almási. – Mert amikor a másik kimondja, hogy szeretné befejezni a kapcsolatot, és semmi esélyt nem lát rá, hogy megváltoztassa ebbéli elhatározását, onnantól már nem a szerelmünkért harcolunk, hanem minél kisebb veszteséggel szeretnénk túlélni ezt az élethelyzetet. Csakhogy itt jön a 22–es csapdája, ugyanis pont azáltal fogunk további veszteségeket szenvedni, hogy csökönyösen küzdünk valamiért, ami már elmúlt.
Még jó darabig beszélgettek erről a kérdésről, míg végül Ákos feltette a kérdést:
– Volna kedve hozzá, hogy a legközelebbi rádióműsorom alkalmával bejöjjön a stúdióba? Szerintem sokakat érdekelne, ha ott folytatnánk ezt a diskurzust. Lehet, hogy jó pár hallgatónak segítene is, akik hasonló élethelyzetben vannak éppen.
– Én úgy tudom, hogy az olyan emberek inkább mesélni szeretnek a saját problémájukról és bánatukról, nem pedig mások elbeszéléseit hallgatni – felelte a lány.
– Ez igaz, de csupán részben – jegyezte meg Ákos. – Természetesen az a legfontosabb, hogy egy ilyen lelki válság idején mindig legyen valaki mellettünk, akinek elmesélhetjük a gondjainkat, és úgymond kibeszéljük őket magunkból. De az is sokat segíthet, ha a sorstársainkat is meghallgatjuk. Egyrészt megerősödhet bennünk az az érzés, hogy nem vagyunk egyedül, mások is jártak már hasonlóképpen. Ez csökkentheti bennünk azt a hamis érzetet, hogy mi vagyunk a legszerencsétlenebbek az egész világon. Másrészt pedig akár jó tippeket is kaphatunk arra nézvést, hogy hogyan lehet a legkevesebb szenvedéssel átvészelni egy ilyesfajta állapotot.
Angéla végül igent mondott a meghívásra, így hát barátságos szellemben váltak el egymástól az alkalmi asztaltársak.
Amikor Ákos visszatért az Almási–házba, örömmel számolt be a fiataloknak:
– Azt hiszem, nem kell többé tartanotok tőle, hogy Angéla folytatni akarná a zaklatásotokat.
– Ez remek hír – mondta Zsófi –, bár azok után, hogy találkoztam ezzel a lánnyal, már egyáltalán nem ijesztőnek találom, sokkal inkább sajnálatra méltónak. Pedig igencsak tartottam tőle, hogy valami világraszóló botrány közepébe fogok csöppenni.
– Én nem kevésbé – csatlakozott Gábor. – De ez a nap sokszorosan is sikeresnek bizonyult. Angéla végre szemtől szemben láthatta, hogy van egy menyasszonyom, akivel szeretjük egymást. Arról pedig nem tudok elég dicsérően nyilatkozni, ahogy te viselkedtél, Ákos.
– Sebaj, akkor majd folytatom én, némi öndicsérettel – legyintett mosolyogva Almási doktor. – Képzeljétek, sikerült rávennem a lányt, hogy jöjjön el a következő rádióműsoromba. Ezért is mondtam azt: most már szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem folytatja a zaklatásotokat.
– Hiszek neked, csak nem egészen látom tisztán az összefüggést – jegyezte meg óvatosan Zsófi.
– Képzeld csak el – magyarázta Ákos –, hogy Angéla eljön a stúdióba, beül a mikrofon elé, és elkezdünk a szakításról beszélgetni. Közben kifejti, hogy tudomásul kell vennünk a szakítás tényét, nem szabad feladnunk a méltóságunkat, és nem helyes olyan szekér után futnunk, amelyik látványosan nem akar minket felvenni… Ezek után teljesen életszerűtlen lenne, hogy kisétál a stúdióból, és visszavedlik azzá a zsaroló fúriává, aki még huszonnégy órával ezelőtt is volt. Én ennek nem látom esélyét, ezért vélem úgy, hogy megnyugodhattok végre.
