Gábor úgy sejtette, hogy nem lesz sok idejük beszélgetni az autóban, mivel nem volt túl messze az írószerbolt, így hát az első adandó alkalommal megszólította Zsófit:
– Szeretnék valamit mondani neked.
– Szerintem nincs semmi akadálya – felelte a lány. – Te is itt vagy, én is itt vagyok, hallótávolságon belül tartózkodunk, tehát abszolút ideálisak a viszonyok a tervedhez.
Gábor nyelt egy nagyot. Számított rá, hogy nem lesz egyszerű a dolog, de ilyen fokú pikírtség hallatán a maradék bátorsága is elszállt. Ám most már nem volt mit tenni, folytatnia kellett:
– Tudod, amikor vacsorázni vittelek, akkor is úgy gondoltam, hogy ideálisak lesznek a viszonyok a tervemhez. Csakhogy váratlanul homokszem került a gépezetbe, mégpedig Angéla személyében.
– Úgy, szóval Angélának hívják. Mindenesetre nem túl kedves tőled, hogy homokszemhez hasonlítod a személyét, és ez bizony meglehetősen komoly képzavar is.
– Ha mesélek róla, akkor meg fogod érteni, miért beszélek homokszemről és gépezetről.
– Jaj, ne ijesztgess! Ugye, nem kell végighallgatnom az Angélához fűződő kapcsolatod romantikus és megható emlékeit?
– Nincsenek romantikus és megható emlékeim vele kapcsolatban.
– Sajnálattal hallom, de még mindig úgy gondolom, hogy mindez nem tartozik rám.
– Ő egy rendkívül excentrikus lány, hirtelen haragú és kiszámíthatatlan, továbbá eléggé nehezen viselte el annak idején a szakításunkat.
– Nem gondolod, hogy kicsit sem elegáns dolog, ha megpróbálod befeketíteni előttem a régi barátnődet?
– Hallgass már végig, az ég szerelmére, hát így soha nem fogod megérteni, hogy mi miért történt! Illetve, hogy mi miért nem történt meg.
– Most akkor miről is akarsz beszélni? Arról, ami megtörtént, vagy arról, ami nem történt meg? Gábor, inkább először rakd össze szépen a saját fejedben a mondandódat, mert így nem nagyon látok esélyt rá, hogy megértsem, amit közölni akarsz. Először neked kellene tisztába jönnöd saját magaddal, a saját érzéseiddel.
Gábor legszívesebben ráharapott volna a kormánykerékre, de mivel a KRESZ szerint az ilyesmi nem segíti elő a közlekedés biztonságát, inkább lemondott ebbéli vágyáról. Azt a vágyát viszont továbbra is ambicionálta, hogy Zsófi értse már meg végre, mi történt azon az elátkozott estén, így hát megint csak nyelt egy nagyot, és végtelen türelmet erőltetve magára így folytatta:
– Mint említettem, Angéla viselkedése mindig kiszámíthatatlan volt. A legváratlanabb pillanatokban képes volt dührohamot kapni, akár a legapróbb semmiségek ürügyén is. Soha nem lehetett tudni, hogy mi fogja felidegesíteni, vagy mi lesz az, amin úgy felhúzza magát, hogy tájfunná változik, és elkezd tombolni.
Zsófi felkacagott.
– Most mit nevetsz ezen?
– Az előbb még csak homokszem volt, most meg már tájfunná változott ez a szegény Angéla. Igazán érdekes hasonlatokat tudsz használni, amikor a régi barátnődet lefested előttem. Az irodalomban inkább az a megszokott, hogy valamilyen virághoz hasonlítja a szerző a kedvesét, esetleg galambjának nevezi, de a távol–keleti időjárási jelenség metaforája abszolút újdonság számomra. Megint tanultam valamit.
– Ilyen fokú gúnnyal nem tudok mit kezdeni – vallotta be csüggedten a fiú. – Kezdem azt hinni, téged egyáltalán nem érdekel, hogy mi ment végbe bennem azon az elátkozott estén.
Zsófi most elkomorodott, s nem sokkal később Gábor azt kívánta, inkább maradt volna a nevetésnél. Ugyanis az Almási lány a következőt jelentette ki teljes komolysággal:
– Szükségtelen elmesélned, mi ment végbe benned azon az estén. Az összes érzelmed kiült az arcodra. Olyan elfogódottan pislogtál Angélára, hogy csak a vak nem vette volna észre, mi megy végbe benned. Gyakorlatilag le sem tudtad venni róla a szemedet, nem telt el úgy perc, hogy ne az ő asztala felé sandítottál volna.
– Ez bizony így van – ismerte el a fiú, majd sietve hozzátette: – Legalábbis túlnyomórészt.
– Túlnyomórészt? – hökkent meg Zsófi.
– Igen, túlnyomórészt. Valóban elfogódottan pislogtam Angélára, és igen sokszor tettem ezt. Mert féltem.
A lány most újra felnevetett:
– Sok mindent gondoltam volna, hogy mit fogsz felhozni magyarázatként, de bevallom, a félelem nem szerepelt a tippjeim között.
– Pedig kicsit sem túlzok. Sőt még talán enyhén is fogalmaztam – bizonygatta Gábor. – Még a víz is kivert, amikor arra gondoltam, hogy botrányt akar csinálni.
– Azt én is észrevettem, hogy gyöngyözik a homlokod, de azt hittem, a meleg és a szoros nyakkendőd miatt van.
– Hát most már tudhatod, hogy nem attól volt.
– Tényleg ennyire félelmetes az a leányzó? Nekem kicsit sem tűnt annak. Inkább afféle törékeny nádszálkisasszonynak.
– Már megint félreértettél. Vagy inkább félremagyarázol? – jegyezte meg bosszúsan Gábor. – Mondd, szándékosan csinálod ezt?
– Én nagyon szeretnélek megérteni, de eddig nem sikerült. Talán nem magyarázol elég világosan – vágott vissza sértődötten Zsófi. – Ugyan, miért akart volna botrányt csinálni az a lány? Azt mondtad, már évekkel ezelőtt szakítottatok…
– Másfél éve…
– Akkor is. Az nagyon sok idő. Lehet, hogy már rég nem is érdekled, csak bemagyarázod magadnak.
– Nem is érdeklem? Akkor miért cserélt helyet azon az estén a vacsorapartnerével? Tán csak nem azért, hogy engem figyelhessen?
– A csuda tudja, lehet, hogy csak huzatos volt a helye, vagy éppenséggel nem akart háttal ülni a zenekarnak. Mindenesetre, ha botrányt akart volna rendezni, akkor miért nem tette meg? Ugyan mi akadályozta meg benne? Lásd be, hogy kicsit sem logikus, amit mondasz.
Ebben a pillanatban megérkeztek az írószerbolthoz, és mivel Zsófi kipattant a kocsiból, Gábornak nem volt módja válaszolni. Miközben ő is kiszállt, eszébe jutott, hogy tulajdonképpen a legfontosabb momentumot nem említette meg. A gyűrűt. Jobban mondva annak átadását. Hát így persze, hogy nem értheti meg Zsófi a történetet, hiszen nem tudja, hogy mi lett volna az a momentum, ami után Angéla komoly indíttatást érzett volna, hogy belepancsoljon a kedves miliőbe.
No sebaj, majd a visszaúton elmondja neki, gondolta Gábor, csakhogy ez a terve sem válhatott valóra. Az írószerboltban ugyanis Zsófi összefutott egy régi gimnáziumi osztálytársával, és Gábor elfogódva látta, milyen szívélyesen üdvözlik egymást. Az elfogódottságra pedig az adott okot, hogy a szóban forgó illető egy sudár és jóképű fiatalember volt.
Zsófi odafordult Gáborhoz:
– Ugye, leszel olyan jó, és egyedül is lebonyolítod a vásárlást? Petivel nagyon régóta nem találkoztunk, és meghívott egy cukrászdába – magyarázta, és kifejezetten jólesett neki a látvány, ahogy Gábor elsápadt eme közleményt hallva. – Hálás lennék, és legközelebb viszonzom a szívességedet – bizonygatta.
– Persze, persze, menj csak – dadogta Gábor, és közben úgy érezte magát, mint akit éppen most szúrtak szíven egy papírvágó késsel.
