Vasárnapi ebédek #562

Úgy tűnt, ez a megfellebbezhetetlen tényeken alapuló indoklás kezdte meggyőzni Gáborunkat, akinek csakhamar visszatért a jókedve, bár a gyanakvása még mindig nem párolgott el teljesen.

– Nézd, Gábor! – folytatta Julika. – Azzal, hogy a lányom nem hagyott téged kibontakozni, és mindvégig értetlenkedett, végül is veled is jót tett.

– Csakugyan? – kérdezte ironikus hangon a fiú.

– Úgy ám! Mert most képzeld már el azt a helyzetet, hogy ő veszi a lapot, te meg egyre jobban fellelkesülsz, ami végül oda fut ki, hogy megkéred a kezét. Hova vezetett volna az?

– Szerintem házassághoz…

– Jaj, nem úgy értem! Hát egy zsebkendőnyi irodában akartad foganatosítani a lánykérést? Minden flanc és főleg gyűrű nélkül? Mondok én neked valamit, te Gábor, nagyon fog érdekelni téged. A lányok nem ilyen leánykérésről álmodoznak. Romantikus lelkek vagyunk, és amikor arról ábrándozunk, hogy a fiú majd egy szép napon megkéri a kezünket, akkor sokféle helyszínt el tudunk képzelni, de a közös munkahelyünk tenyérnyi irodája nem szerepel ezek között.

Gábornak lassan kezdett lehullni a hályog a szeméről. És amikor végigfuttatta magában az imént felvázolt eshetőséget, alaposan beleborzongott. Te jó ég! Hát valóban, ha Zsófi nem áll ellen mindenféle célzásnak, akkor ő most ott állna az iroda közepén, egy szál gyűrű nélkül!

Gábor nem az a fiatalember volt, aki sokáig tépelődött magában a dolgokon. Amint megszülettek bizonyos felismerések a fejében, ő általában a tettek mezejére lépett. Most sem volt ez másként, így hát mindjárt másnap felkeresett egy ékszerüzletet, és megvásárolta a leánykéréshez nélkülözhetetlen kelléket, a gyűrűt.

Az átadás napja sem volt kérdéses, egyenesen adta magát, hiszen közeledett Zsófi névnapja. Egy szép májusi délutánon tehát a fiatalok elkocsikáztak egy jó nevű étterembe, és gyanútlanul vacsorát rendeltek maguknak.

Gyanútlanul – írja a krónikás, pedig ez a kifejezés egy idő után egyikükre sem volt igaz. Zsófi már régóta sejtette, hogy Gábornak efféle tervei vannak, amikor pedig meglátta, hogy a fiú milyen nagyon kiöltözött egy állítólag szokványosnak ígérkező vacsorához, már szinte tudta, hogy mi fog történni, és boldog izgalommal tekintett az események elébe. Naná, hiszen Gábor még nyakkendőt is kötött, pedig az ilyesmit, ha lehet, mindig igyekezett elkerülni, főleg ilyen szokatlanul meleg napokon.

Gábornak viszont egészen másféle gyanú fészkelte be magát a szívébe. Amint megérkeztek az étterembe, és végighaladtak az asztalsorok között a helyiség hátsó traktusa felé, a fiú felfedezett a vendégek között egy régi ismerőst. Angélának hívták a lányt, és Gáborunk nem is olyan régen még udvarolt is neki, de miután kiismerte lobbanékony és ideges természetét, hamar kiábrándult belőle. Úgy vélte, hogy talán mégsem egymásnak teremtette őket a sors, ezért véget vetett a kapcsolatuknak, és ezt a lány akkoriban elég rosszul viselte. Gábor élt a gyanúperrel, hogy bár azóta másfél év is eltelt, Angéla mégis hordoz még rossz emlékeket a szakításról. Amikor egymásra köszöntek, akkor ugyan semmi nem látszott a lány arcán, kedvesen mosolyogva biccentett, de Gábor jól emlékezett rá, hogy az efféle kedves mosolyok mögött néha miféle fojtott harag és kirobbanni készülő düh volt képes meglapulni.

Most már tehát kettős izgalommal foglalt helyet az asztalnál, és csak az nyugtatta meg némiképp, hogy Angéla háttal ült nekik. Ám ez a nyugalom nem tartott sokáig.

Angéla csakhamar helyet cserélt az asztaltársával, aki az egyik barátnője volt, és immár leplezetlen kíváncsisággal bámulta őket.

– Valami baj van? – kérdezte Zsófi.

– Semmi, semmi – próbálta elterelni a szót Gábor.

– Ki volt az a lány, akinek köszöntél? – érdeklődött Zsófi, és Gábor bosszúsan állapította meg, hogy szíve hölgyének aztán semmi sem kerüli el a figyelmét.

– Egy régi barátnőm – felelte szikáran, de Zsófit ez a válasz nem elégítette ki maradéktalanul.

– No de milyen barátnőd? Barát barátnőd vagy pedig…?

– Udvaroltam neki egy időben, de annak már rég vége – zárta rövidre Gábor, majd javaslatot tett rá, hogy inkább folytassák az estét az étlap tanulmányozásával.

A vacsora innentől kezdve egész más hangulatban telt, mint ahogy azt bármelyikük is tervezte. Gábor egyre idegesebb lett, és mindvégig azon morfondírozott magában, hogy vajon Angéla képes lenne–e bosszút állni rajta a régi, vélt sérelmekért azzal, hogy elrontja azt a pillanatot, amelyet oly régóta tervezgetett már magában. Arra jutott végül, miszerint ha nem is valószínűsíthető, hogy a lányból a gyűrű átadásának láttán előtör excentrikus énje, és botrányt rendez egy jó nevű étteremben, kizárni viszont semmiképp sem lehet. Ennek a kockázatnak nem akarta kitenni magát, Zsófit pedig végképp nem, ezért azon töprengett, a vacsora végeztével hova kellene menniük, ahol végre zavartalanul megkérhetné a lány kezét.

Nem sejtette, hogy ez a tervezgetés immár teljesen fölösleges. Zsófiban akkor már igencsak vad érzelmek tomboltak, bár ezt egyelőre jól titkolta. Már a desszerten is túl vannak, és még mindig semmi nem történt… Hát ilyen mulya lenne ez a fiú? Vagy meggondolta magát? És ha igen, akkor ebben mekkora szerepet játszott a régi barátnőjével való találkozás? Hiszen folyton odasandít a lány asztalához, és közben olyan arcot vág, mintha citromba harapott volna az imént, nem a marhasültbe.

Egyre csak fortyogott magában, és egyre jobban belelovalta magát olyasféle érzésekbe, amelyek kicsit sem voltak szinkronban egy leánykérés hangulatával.