Ákos alig várta, hogy másnap beavathassa az édesanyját a tervébe – pontosabban Magdi tervébe –, azt meg pláne nehezen várta ki, hogy eljöjjön végre a hétvége, és négyszemközt tudjon beszélgetni az édesapjával.
Szerencsére Almási Károly kitűnő végszót adott, amikor a szombati ebéd után a kerti lugasban ejtőztek:
– Na, hogy tetszett a tegnapi műsorom, nagyfiam?
Ákos nagyot sóhajtott:
– Most őszinte legyek?
– Még szép! – hökkent meg a családfő. – Emlékszel olyan esetre, amikor ennek az ellenkezőjét kértem tőled?
– Jó, hát akkor megmondom nyíltan, hogy szerintem kissé felkészületlennek tűntél. Legalábbis pontatlan voltál többször is.
– Mire gondolsz konkrétan? – vonta össze a szemöldökét az édesapja.
– Például nem tudtad, hogy a riportalanyod a kulturális rovattól ment nyugdíjba, nem a külpolitikai rovattól.
– Na de hát honnan kellett volna nekem ezt tudnom? Már időtlen idők óta nem tartozom a megyei napilap kötelékébe.
– Értem én, apa, csak hát ez az újságíró mégiscsak sok éven át a kollégád volt. És azt mondtad, legyek őszinte. Nekem, mint hallgatónak kissé furcsán hatott néhány dolog, amivel nem voltál tisztában a riportalanyoddal kapcsolatban. Hadd kérdezzem meg, találkoztál vele, miután behívtad a műsorodba?
– Nem – ismerte el Almási Károly –, csak telefonon beszéltük meg a témákat. Meg persze az adás előtt volt alkalmunk pár percig csevegni.
– Már ne haragudj meg érte, de szerintem nem a műsorkezdés előtt kellett volna cseverészni, mert olyankor már inkább az adásmenetet kell pontosítani. Sokkal hasznosabb lett volna, ha pár nappal a műsor előtt beülsz vele egy kávézóba, és ott beszélgetsz el vele arról, hogy mi újság a háza táján, hogyan telnek a nyugdíjas évei.
A családfő felállt a kerti székből, tétován járkált egy darabig fel és alá, közben sűrűn vakargatta a tarkóját.
Aztán csöndesen megszólalt:
– Azt hiszem, igazat kell adnom neked, nagyfiam. Mi tagadás, kissé lezserül vettem ezt az utolsó adást. Azt gondoltam, mivel évtizedek óta ismerem a riportalanyt, nem lehet gond egy húszperces beszélgetést levezényelni vele. És azt is be kell vallanom, ez a hirtelen jött siker elbizakodottá tett egy kicsit. Vagy tán nem is kicsit. Mindenesetre levontam a konzekvenciát. Ez bizony nagyon más műfaj, mint az írás. Ott van alkalma az embernek kijavítgatni a sutára sikeredett mondatokat, egy élő rádióadásban azonban nincs. Be kell látnom, hogy sokkal komolyabb felkészülést igényelnek ezek a pénteki napok számomra, nincs mit szépíteni ezen.
Ákos nem szólt egy szót sem, és tán egy külső szemlélő sem vett volna észre rajta semmi különöset, belül azonban ujjongott. Alig akarta elhinni, hogy minden a Magdi által korábban felvázolt forgatókönyv szerint halad. És ekkor még nem sejtette, hogy a későbbiekben az édesapja fog még ennél megdöbbentőbb kijelentést is tenni.
Már áprilist mutatott a naptár, amikor Almási Károly a könyvkiadó irodájában egyszer csak így szólt Ákoshoz:
– Nagy baj lenne, nagyfiam, ha nem rukkolnék elő semmilyen kézirattal az ünnepi könyvhétre?
Ákos próbálta türtőztetni magát, hogy semmiféle érzelem ne látszódjon az arcán, de aztán rájött, hogy ez a lehető legrosszabb taktika, hiszen egy ilyen bejelentésnek minden körülmények közt megdöbbenést kell kiváltania.
– Jól hallottam, apa? – dadogta.
Almási Károly bűnbánóan tárta szét a karját:
– Nem tehetek róla, mostanában valahogy nem megy az írás. Nyilván nem kell magyaráznom neked, hogy az ilyesféle tevékenység elmélyülést igényel, arra meg az utóbbi időben egyáltalán nincs lehetőségem. Túl sok időmet foglalja le a rádióműsorom, és bevallom neked őszintén, nagyon beleszerettem ebbe a szakmába, és szeretnék tökéletesen teljesíteni a mikrofon előtt. Képzeld, még beszédtechnika órákra is beiratkoztam egy szakemberhez.
Ez utóbbit a családfő úgy vallotta be, mint valami kisdiák, aki arról ad számot, hogy torkoskodott a kamrában.
Ákos már ezt is alig akarta elhinni, de csakhamar kiderült, hogy még nincs vége a csodák sorozatának, amelyek ezen a tavaszon az Almási és Fia Könyvkiadót övezik. Egy péntek délutánon Hugi udvarlója, Gábor jelezte, hogy szeretne pár szót váltani a „főnökkel”.
– Persze csak ha ráérsz, és nem vagy túl fáradt, mivel a téma nem igazán egyszerű.
– Fáradj be, Gabikám – intett Ákos –, készséggel meghallgatlak, feltéve, ha nem szólítasz még egyszer főnöknek. Mondtam már, hogy ki nem állhatom. Annak idején a doktor úrhoz is nehéz volt hozzászoknom, de ez a főnöközés még annál is sokkal jobban idegesít.
– Rendben – emelte fel a kezét Gábor, aztán lehuppant egy székre, és belekezdett: – Kezembe került egy lista az eladási adatokról, és úgy láttam, hogy gyakorlatilag a te könyveiden kívül semmi mást nem lenne szabad kiadnunk – vágott bele a közepébe a fiatalember, de aztán hirtelen meg is bánta a szókimondását. – Már úgy értem, hogy apukád könyvei persze…
– Hagyd – intette le Ákos. – Nem kell mentegetőznöd, a tények makacs dolgok. És nálam az eladási darabszámok toronymagasan a tények világába tartoznak.
Miközben mindezt kimondta, legbelül persze riadalmat és csalódottságot érzett. Létezne, hogy pont most fog összedőlni minden, amikor szinte önmaguktól oldódtak meg a gondok? És ráadásul egy olyan illető fogja borítani a dominót, aki még csak nem is tartozik a család kötelékébe?
Nos, az ijedtsége nem tartott sokáig. Gábor következő szavai nyomán Ákos úgy érezte, bárcsak mihamarabb a család kötelékébe tartozna már ez a szimpatikus fiatalember!
– Arra gondoltam, elindíthatnánk az elektronikus könyv üzletágat – jelentette be Gábor. – Vannak már szereplők a piacon, de rengeteg kiadó még mindig nem látja benne a lehetőséget, pedig ez lesz a jövő, ehhez kétség nem fér. Tehát a legjobb időben vagyunk, hogy ideális pozíciót foglaljunk el magunknak a piacon.
Ákos most vette csak észre, hogy a fiatalember többes szám első személyben fogalmaz, de ezt egyáltalán nem szemtelenségként fogta fel, sőt. Érződött Gábor hangjában valami féltő szolidaritás, egyfajta összetartozás–érzés.
– Sorolnám az előnyeit – folytatta lelkesen. – Elsősorban megszűnik a nyomdaköltség. Ennek folyományaként megszűnik a rizikó. Egy e–könyv gyakorlatilag nulla forintért elkészíthető, így soha nem tud megbukni, akkor sem, ha egyetlen példányt sem vesznek meg belőle. Viszont már az első eladott példánytól nyereséges.
– Na várjunk egy kicsit – emelte fel a mutatóujját Ákos. – Ne mondd nekem, hogy nulla forintért előállítható. Ott van a CD–lemez költsége, a tok, a borító…
Gábor elnéző mosollyal nézett a főnökére:
– Úgy látom, nem egy dologról beszélünk. Te összetéveszted az e–könyvet a hangoskönyvvel. Az elektronikus könyv úgy készül, hogy a szerző megírja a számítógépén, elküldi nekünk, mi feltöltjük egy szerverre, ahonnan az érdeklődők le tudják tölteni a saját ebook–olvasójukra. Természetesen pénzért. Úgyhogy egy csöppet sem túloztam, amikor az előbb nulla forintos előállítási költségről beszéltem. Amúgy sem kenyerem a hatásvadászat – tette hozzá mosolyogva.
Ákos nagyot sóhajtott:
– Miért van az, hogy amikor veled beszélgetek, mindig egyre öregebbnek érzem magam?
– Nézd, a számítástechnika terén olyan gyorsan pörögnek a dolgok, hogy igazán csak az értheti őket, aki a szakmában dolgozik – próbálta megvigasztalni Gábor. – Különben is, nem azért vagy te a főnök, hogy mindenhez érts, ami a cégen belül folyik, hanem hogy kiválaszd azokat az embereket, akik egy–egy részterülethez a legjobban értenek.
A „főnök” most már felnevetett:
– Úgy beszélsz, mintha legalábbis a Macmillan Könyvkiadó elnök–vezérigazgatójának szobájában ülnél.
– Gyanítom, hogy akkor inkább angolul szónokolnék, mivel kevés rá az esély, hogy bárki értene ott magyarul.
