Magdi ekkor újra visszatért egy korábbi témához:
– És mi a helyzet ezzel a debreceni stúdióval? Nem csak átverés az egész?
Ákos hüledezve nézett a hitvesére:
– Már hogy lehetne átverés egy rádióstúdió?
– Nem tudom. Én csak azt tudom, hogy te akárhányszor kapcsolatba lépsz a médiával, valahogy mindig átvernek. Vagy a honoráriummal, vagy valami mással, aminek mindig az a vége, hogy idegesen és rosszkedvűen jössz haza, végül pedig mindenféle botránylapoknak kerülsz a címoldalára.
– Nem igazán értem ezt az általánosítást, hiszen ilyesmi csak egyszer fordult elő.
– De az pont elég volt egy életre! – replikázott Magdi.
– Szívem, hidd el, nagyon sajnálom, hogy nem forgathatom vissza az idő kerekét. Nincs mit tenni, az a dolog már megtörtént. Lassan egy év elteltével igazán túl kéne lépnünk rajta.
– Én szívesen túllépnék, csakhogy úgy látom, te most készülsz belelépni ugyanabba a folyóba még egyszer.
– Hogy tudnám megértetni veled, hogy a két dolgot egy lapon sem lehet említeni? – jajdult fel Ákos. – Nagyon nehéz dolgom van, hiszen eleve már azt is vitatod, hogy a Szeretet Hangja Rádiónak lenne stúdiója Debrecenben. Márpedig egy rádióstúdió nem egy Patyomkin–falu, azt nem lehet egy–két díszlet felállításával összehozni.
– Egyáltalán nem erre céloztam az imént – magyarázta Magdi. – Sokkal inkább arra, hogy talán csak kezdetben fog a rendelkezésedre állni ez a lehetőség, utána majd újra csak Budapestre kell utaznod minden héten, és ezt egyáltalán nem szeretném.
– Szívem, én igazán nem vagyok egy műszaki ember, de az a meglátásom, hogy a technika mai fejlettségi szintjén akár a dolgozószobámból is vezethetnék rádióműsort. Mindenesetre örülök, hogy konkrétan is elmondod, mi a bajod ezzel az egész projekttel, mert így minden egyes megjegyzésedre megnyugtató választ tudok adni. Például ki fogom kötni a szerződésben, hogy a munkavégzésem helye kizárólag a debreceni stúdió lehet, és nem kötelezhetnek rá, hogy másik városba utazzak a műsor felvétele céljából. Rendben lesz így?
– Ez a része igen – bólintott Magdi, ám aztán megint csak felsóhajtott: – Na de hát a pénz! Nem szándékozom titkolni, hogy mennyire keveslem a honoráriumot. Illetve nem is ez a jó szó rá, hogy keveslem. Az zavar, hogy ebből a gyerekeink egyetlen fillért sem fognak látni, mert az összes pénzt jótékony célra akarod fordítani.
– Honnan veszed ezt a badarságot? – csodálkozott el Ákos. – Nézd, ha te egy veszekedés folyamán kitalálsz valamit, és azt a fejemhez vágod, attól az még nem válik igazzá. Soha nem jelentettem ki olyasmit, hogy a rádiózással megkeresett pénzt az utolsó fillérig jótékonykodásra akarnám fordítani. Mindössze egy részét szánom erre a célra.
– És az meg sem fordult a fejedben, hogy bevalld az édesapádnak az igazságot? Egyáltalán, meddig akarod még eltitkolni előle, hogy a könyvkiadótok csöppet sem áll olyan jól anyagilag, ahogy ő elképzeli? Azt gondolod, hogy ez a dolog akár élete végéig rejtve maradhat előtte? Hidd el nekem, előbb vagy utóbb rá fog jönni. És akkor majd ő maga lesz az, aki becsapva és átverve érzi magát, és teljes joggal haragudni fog rád, amiért éveken át szerepet játszottál előtte.
– Tudod, szívem – szólt csöndesen Ákos –, van valami, amiben teljes mértékben egyetértek apámmal. Nem lehet mindig csak kapni, adni is kell. Ez alatt pedig azt értem, hogy engem a jó Isten megajándékozott rengeteg olyan lehetőséggel, amikről más emberek csak álmodnak. Mint ahogy én magam is csak álmodtam a jólétről, akár még tíz évvel ezelőtt is. A lelkiismeretem azt súgja, hogy ezek a földi javak nemcsak az enyémek. És ez alatt nem csupán a családomat értem, mert az ember a szeretteit segítse ott, ahol csak tudja. Csakhogy fennáll egyfajta egyetemes kötelesség is, ami szerény személyemet illeti. Még ha túlontúl fennköltnek is értékeled a szavaimat. Igenis van felelősségem és van dolgom olyan felebarátaimmal szemben is, akiket soha nem is ismertem. Azon egyszerű oknál fogva, hogy túl sok szenvedő ember él ezen a világon.
Amikor Ákos a szüleinek is elmesélte a rádiócsatorna ajánlatát, ők sokkal lelkesebben fogadták a hírt, mint a felesége. Igaz, Julika azért kicsit aggodalmaskodott:
– Nem lesz sok ez a vállalás, nagyfiam? Hogy fogod bírni?
– Ne viccelj, anya, hát azért heti egyetlen órácska beszélgetés a stúdióban még nem fog a padlóra küldeni. Ugyanazt fogom csinálni, mintha az egyik páciensemmel beszélgetnék, azzal a különbséggel, hogy ezt most több tízezer ember fogja hallani – nyugtatta meg Ákos.
A családfőnek erről eszébe jutott valami:
– Ha már itt tartunk: kiket fogsz meghívni stúdióbeszélgetésre? Kezd már összeállni a vendégeid listája?
– Ezen még nem gondolkoztam – vallotta be a fia.
– Lehet, hogy nem is lenne butaság a régi pácienseid körében tapogatózni egy kicsit – említette meg Károly.
– Pontosan hogy érted ezt, apa? – érdeklődött kíváncsian Ákos.
– Arra gondoltam, hogy számtalan olyan beteged akadhat a sok–sok évnyi praxisodban, aki szívesen beülne a stúdióba, és mesélne a saját élettörténetéről. Arról, hogy honnan indult, milyen gondok–bajok nyomasztották, és aztán hogyan sikerült újra sínre tennie az életét. Ezzel másoknak is erőt adhatna a hallgatóságban, hogy nincs minden veszve, hiába gondolja úgy az ember egy–egy élethelyzetben. Lehet, hogy sokaknak segítene az ilyesmi a talpra állásban.
Ákos tágra nyílt szemmel meredt az édesapjára, aztán szinte felkiáltott:
– Ez óriási ötlet!
– Most gúnyolódsz velem, nagyfiam? – vonta össze a szemöldökét gyanakodva a családfő.
– Jaj, dehogyis! Tényleg remek ötletnek tartom. Akár az egész műsorfolyam ráépülhetne erre a koncepcióra.
Hogy doktor Almási mennyire komolyan vette az édesapja tippjét, azt az bizonyította leginkább, hogy rögtön megkérte az édesanyját, nyomtassa ki számára az utóbbi két év beteglistáját.
Esténként aztán ezt a listát böngészte, és próbálta felidézni magában, melyik pácienshez milyen élettörténet társul. Azt is számba vette, kik lehetnek azok, akiket rá tud bírni, hogy egy rádióműsorban szerepeljenek.
A rostán végül fennakadt tíz név, és Ákos a következő napokban mind a tíz hajdani betegét felhívta, hogy megérdeklődje, lenne–e kedvük újra beszélgetni vele, ezúttal egy rádióműsor keretében. Tízből ketten nyomban kötélnek álltak, további két személy jelezte, hogy egy kis gondolkodási időt kér, akadt azonban valaki, aki rögvest kijelentette:
– Én szeretnék az első lenni. Nagyon megsértődöm a doktor úrra, ha nem így lesz – tette hozzá tettetett fenyegetőzéssel a hangjában.
– Na jól van, Margitka, megígérem magának, hogy az első rádióműsoromban önt fogom vendégül látni – biztosította Ákos mosolyogva a lelkes asszonyt.
Az első műsor ideje hamarabb elkövetkezett, mint ahogy azt Almási doktor gondolta volna. De a rádió munkatársai annyira rugalmasnak bizonyultak, hogy mindjárt február végén sor kerülhetett a bemutatkozó adás sugárzására.
Mi tagadás, Ákos kissé izgult, hogy vajon milyen lesz az első beszélgetés kimenetele, de kiderült, hogy a szóban forgó Margitkánál ideálisabb riportalanyt keresve sem lehetett volna találni. Minden lámpaláz és feszélyezettség nélkül mesélt a sorsáról a mikrofon előtt, s végül a próbaadást mind a rádió munkatársai, mind a műsorvezető sikeresnek értékelték.
