Öcsit hatalmas szeretet fogadta az Almási–házban. A megérkezése után szinte egymásnak adták a családtagok, és jó negyed órán keresztül ölelgették és lapogatták a hátát, eközben pedig csak úgy röpködtek a „megemberesedtél ám, fiam” kijelentések.
Az édesanyja a kedvenc ételeit készítette el vacsorára, aminek elköltése után a legkisebb Almási fiú belekezdett az elbeszélésbe:
– Mint tudjátok, először mosogató voltam egy kávézóban. Nem állítom, hogy nagyon az ínyemre volt az a munka…
– Mind jól tudjuk, kisfiam – szólt közbe nevetve az édesanyja. – Már itthon sem volt a kedvenc háztartási tevékenységed.
– Azóta sem lett a kedvencem – folytatta Öcsi –, de szerencsére nem is túl sokáig kellett csinálnom. Valahogy szimpatikus lettem a főnöknek, úgyhogy egy idő után másféle feladatokat is rám bízott. Volt azok közt mindenféle, a takarítástól kezdve, a dekoráción át, a kávéfőzésig bezárólag. De így sokkal jobban telt az idő. Amikor egész nap csak mosogattam, az annyira monoton volt, hogy néha már azt hittem, megállt az órám. A változatos feladatokkal viszont hamar elrepült az idő, és hipp–hopp délután kettő lett, s már le is telt az aznapi műszakom. Mivel elég sok szabad időm volt, sok helyre el tudtam jutni, ahova mindig is vágytam. Például megnéztem pár teniszmérkőzést Wimbledonban, vagy éppen futballmeccset a Wembley Stadionban.
– Nagyon irigyellek ezért – sóhajtott fel Ákos. – A Wembley–be egyszer én is szeretnék eljutni.
– Ez mind nagy élmény volt – bólogatott Öcsi –, viszont egy idő után azt vettem észre, hogy túl sok pénzt költök. És mivel a délutánjaim szabadok voltak, kerestem magamnak egy másik állást is. Szerencsére a kávézótól nem messze volt egy étterem. Egy lengyel család üzemeltette. Pont felszolgálót kerestek délutános műszakba, úgyhogy be is álltam hozzájuk. Délután öttől este tízig kellett dolgoznom.
– Jóságos ég! Nem volt ez egy kicsit sok? – hüledezett a családfő. – Miért nem meséltél erről nekünk soha?
– Pont azért, mert sejtettem, hogy mi lenne a reakciótok – nevette el magát Öcsi. – Nem olyan sok ez a munka egy magamfajta fiatalnak. Különben is, dolgozni mentem ki, nem nyaralni.
– Na jó, de hát mikor tudtál egyáltalán aludni? – aggodalmaskodott utólag Julika.
– Anya, szerinted megtörtnek és nyúzottnak nézek ki? Szerintem életem legjobb formájában vagyok. Különben pedig sem a kávézó, sem az étterem nem volt messze a szállásomtól, úgyhogy este tizenegyre mindig ágyba tudtam kerülni, reggel ötig pedig kialudtam magam. Hat óra alvás nekem bőven elég volt mindig is. Azt persze nem állítom, hogy soha nem éreztem fárasztónak, de ilyenkor mindig a bankszámla–kivonatom jutott eszembe, és ez átsegített a holtpontokon.
– Én büszke vagyok rád, fiam, hogy nem veted meg a kétkezi munkát – jelentette ki a családfő.
– Szerintem mindannyian büszkék vagyunk Öcsire – tette hozzá Ákos, mire a fivére kissé el is pirult. Pedig még csak most következett az a téma, ami már igencsak magánéleti vonatkozásúnak volt értékelhető:
– Pár hónappal ezelőtt az étterem lengyel tulajdonosának megérkezett a lánya is – folytatta. – Elvégezte az egyetemet odahaza, de utána ő is úgy döntött, hogy Angliában próbál szerencsét. Nem is csoda, hiszen biztos állásra ment ki, a saját szüleihez. Egy idő után észrevettem, hogy ő is mindig délután dolgozik, amikor én is szolgálatban vagyok. Mondjuk nekem az első pillanattól kezdve szimpatikus volt, de nem sejtettem, hogy én is neki. Sokat beszélgettünk, és együtt gyakoroltuk az angol nyelvet. Ő kikérdezett engem, hogy honnan jöttem, milyen a családom, és milyen az élet Magyarország keleti nagyvárosában, Debrecenben. Mint kiderült, már járt a cívisvárosban, még gyerekkorában, amikor a szüleivel az egyik nyáron eljöttek megnézni a virágkarnevált. De már nem nagyon emlékezett rá, azt mondta, túl kicsi volt még akkoriban. Aztán persze én is kifaggattam, hogy milyen az élet Krakkóban. Neki nehezebb dolga volt elmesélni, hiszen én még sohasem jártam abban a városban, sőt sehol máshol Lengyelországban.
A következő mondat előtt Öcsi mintha már jó előre elpirult volna kissé:
– Ahogy egyre több időt töltöttünk együtt, és egyre többet beszélgettünk, éreztem, hogy szép lassan beleszeretek…
– Most már talán elárulhatnád a nevét is – szólt közbe a családfő.
– Milena – közölte a fia.
– Milyen szép, dallamos név – jegyezte meg Julika, aztán kissé méltatlankodva hozzátette: – Nem értem, hogy miért csak most mesélsz nekünk erről. Hiszen olyan sokszor beszéltünk telefonon, olyan sok levelet váltottunk! És te még csak meg sem említetted, hogy van egy kislány a környezetedben, aki téged ilyen komolyan érdekel.
Öcsi nagyot sóhajtott:
– Nem akartam, hogy feleslegesen elkezdjetek kombinálni arról, hogy akkor most hazajövök–e vagy nem, és egyáltalán, mik a terveim. Meg hát nem is olyan régi ügy még ez az egész.
– Na jó, de nyugtass meg, kisfiam, hogy egyelőre még nem vagytok túl semmilyen fontos dolgon – folytatta az édesanyja, majd hozzá is tette, mire gondol: – mint például eljegyzés.
– Szerintem hagyjuk, hogy Öcsi magától elérjen a történet végére, és ne szóljunk folyton közbe – javasolta Ákos.
Öcsi hálás pillantást vetett a bátyjára, aztán így folytatta:
– Szóval, mint mondtam, még nem olyan régi az ügy. Tehát nem olyan régen derült ki számomra, hogy Milena is hasonló érzelmekkel viseltet irántam. Mindössze néhány hete. Az ő szülei például még nem is tudják, hogy mi van köztünk, pedig ott vannak velünk. Bár lehet, hogy sejtik, de egyelőre nem került szóba köztünk a dolog. Én meg azt gondoltam, ha már úgyis hazajövök karácsonyra, akkor majd elmesélem itthon, személyesen, hogy mi a helyzet.
– Na de ez most mit jelent? – értetlenkedett a családfő. – Ebből még nem derül ki számomra, hogy mik a terveid. Kinn maradsz Londonban? Vagy hazaköltözöl? Netán Lengyelországban fogtok letelepedni a későbbiekben?
– Nagyon korai még mindaz, amiről beszélsz, apa – mutatott rá Öcsi. – Egyelőre azt tudom, hogy szeretném a céljaimat elérni, amikért annak idején Angliába mentem. Anyagilag is meg akarom alapozni a jövőmet, és most már szeretném a vendéglátás minden csínját–bínját kitanulni. Aztán az, hogy a jövőm végül is hol folytatódik, majd idővel elválik.
Almási Károly ekkor feltápászkodott a helyéről, és annak ürügyén, hogy elfogyott a bor, kisietett a konyhába. Ákos utánament, mert felfedezni vélt az édesapja viselkedésében némi ingerültséget. Igaza is lett, mert amikor kettesben maradtak a konyhában, a családfő fojtott hangon ugyan, de igencsak hevesen esett neki. Ha létezik néma kiabálás, akkor Almási Károly kétségtelenül éppen ezt művelte:
– Elkéstünk, fiam! Tudtam, hogy ez lesz. Kifutottunk az időből. Most már nem tehetünk semmit. Miért nem tudtuk időben hazacsábítani?
– Nyugodj már meg, apa! – intette le Ákos. – Szerintem pont az ellenkezőjéről beszélsz, mint amit Öcsi mondott. Nincs két perce, hogy közölte, még ő maga sem tudja, hogy mit hoz majd a jövője. Tehát még semmiről sem döntött. Akkor miért kell mindjárt pánikba esni?
– Majd megtudnád, ha a te gyereked akarna külföldön letelepedni! – háborgott tovább a családfő. – Csak a vak nem látja, hogy mi itt a helyzet. Öcsi fülig szerelmes. Márpedig, ha fülig szerelmes az ember, akkor semmi más nem érdekli, csak az, hogy az imádottja közelében lehessen. Nem tagadom, most már kicsit sem tartom valószínűnek, hogy valaha is hazaköltözik.
– Kérlek, apa, ne viselkedj így. Hazajött a legkisebb fiad karácsonyra. Épen és egészségesen. Megférfiasodva és tele nagy tervekkel. És épp most számolt be róla, hogy egymásba szerettek egy jóravaló kislánnyal. Szerintem sokkal inkább örülnöd kéne, nem pedig olyasmiken aggodalmaskodnod jó előre, amikről még semmi biztosat nem tudunk.
Szegény Károly bácsi 😉