Vasárnapi ebédek #548

Az Almási házaspár tagjai között sok-sok évvel ezelőtt lefektetett szabály volt, hogy soha nem fekszenek le haraggal, nem visznek át másnapra semmiféle nézeteltérést. Ám hiába békültek meg a nyugovóra térés előtt, a családfőnek nem jött álom a szemére. A felesége már réges-rég aludt mellette, ő még mindig a plafont bámulta, és egyre csak gondolkodott.

Később olvasással próbálta elterelni a figyelmét, de pár perc után csalódottan tette vissza a könyvet az éjjeliszekrényre. Hiába futott végig a tekintete a kötet sorain, egyáltalán nem értette, hogy mit olvas. Az agyában folyton az a kérdés zakatolt: tényleg, mi bajom is van nekem az életemmel?

A távirányítóért nyúlt, és bekapcsolta a televíziót. Levette a hangot, hogy fel ne ébressze a feleségét, és elkezdett zongorázni a különböző csatornák között. Az egyik ismeretterjesztő adón éhező afrikai gyerekeket mutattak. A másikon éppen éjszakai híradó ment: valahol felrobbant egy vegyi üzem, a felirat szerint a tragédia több tucat áldozatot követelt.

– Hát, ez semmit sem segített rajtam – gondolta Almási Károly, és kikapcsolta a tévét.

Pedig pont ezek a képsorok mélyítették el igazán abbéli töprengésében, hogy tulajdonképpen hálát kéne adnia Istennek, amiért a családja minden tagja egészséges, nem éheznek, nem fáznak, és mindenük megvan, amit csak ember kívánhat ezen a rút árnyékvilágon.

Sokáig nem jött álom a szemére, és reggel is morózusan ébredt. Egészen szótlan volt a reggelinél, az újságot sem nyitotta ki.

Később magára öltötte a kabátját, és elindult, hogy járjon egyet. Céltalanul rótta az utcákat, leszegett fejjel, a gondolataiba mélyedve. Jószerivel azt sem tudta, merre jár.

Az egyik sarkon egy rosszul öltözött öregemberre lett figyelmes. A kukában motozott, hasznosítható hulladék után kutatva. Végül talált egy száraz kenyérvéget, és beleharapott.

Almási Károlynak felkavarodott a gyomra. De mivel a lelke már sokkal régebb óta kavargott, hirtelen ötlettől vezérelve elővette a pénztárcáját, majd odasietett a kisöreghez, és így szólt:

– Tessék, vegyen magának valami rendes ételt. – Azzal a kezébe nyomott egy bankjegyet. Igazából meg sem nézte, hogy milyen címletűt. Mindenesetre nem kis pénz lehetett, mert a hajléktalan még sokáig bámult tátott szájjal az elsiető Almási Károly után.

Hősünknek kicsit sem könnyebbült meg a lelke a spontán adakozás nyomán. Mindenesetre azonban a történtek után már nem céltalanul bolyongott az utcákon, hanem szándékosan kereste fel a város azon pontjait, ahol általában koldusokat lehet fellelni.

Eközben Ákos megérkezett a szülei házába, ahol is rögtön látta az édesanyja arcán, hogy történt valami.

– Apa merre van? – érdeklődött az elsőszülött.

– Fogalmam sincs – jött a meglepő felelet. – Reggeli után elviharzott, azt mondta, jár egyet a friss levegőn.

– De azért minden rendben van? – tapogatózott Ákos.

– Nem mondhatnám – vallotta be Julika, és szinte leroskadt a konyhaasztal mellé. – Tegnap este újra előjött nála az a probléma, amiről azt hittem, végre örökre elfelejthetjük.

– És mi volna az? – ámult el Ákos.

– Természetesen a túlméretezett önérzete, meg a még annál is nagyobb hiúsága – sóhajtott fel az édesanyja, majd beszámolt az előző esti szóváltásról.

Ennek végeztével a családfő is hazaérkezett. Julika már a kulcs zörgését hallva lehalkította a hangját:

– Kérlek, ne említsd előtte, hogy elmeséltem a dolgot – kötötte a fia lelkére, ám mint kiderült, felesleges volt. Amikor Károly benyitott a konyhába, rövid ideig a jelenlévők arcát fürkészte, aztán csöndesen megszólalt:

– Gondolom, épp rólam beszélgettetek. Sajnálom, ha megzavartam a diskurzust. Ha gondoljátok, csapok még egy kört a városban.

– Arra semmi szükség – emelkedett föl a székéről Ákos. – Nincs semmi olyan téma, amit anyával kettesben szeretnénk megbeszélni, és te ne hallhatnád – jelentette ki.

– No, akkor rendben van – morogta nem túl nagy meggyőződéssel a családfő, majd levetette a kabátját, és elvonult a dolgozószobájába.

Ákos persze hamarosan utánament:

– Beszélhetnék veled? – kérdezte az ajtóból.

– Bújj csak be. Miről van szó?

– Úgy látom, van valami gond, és jó lenne, ha mihamarabb rendezni tudnánk.

– Miből gondolod?

– Abból, hogy ez a szakmám. Minden gondnak jót tesz, ha mihamarabb rendezik.

– Nem úgy értettem. Miből gondolod, hogy egyáltalán bármiféle gond van?

Ákos úgy értékelte, nem tenne jót a diskurzusnak, ha újra rámutatna, hogy ez a szakmája. Ezért inkább úgy fogalmazott:

– Nem gondolom, inkább érzem. – Aztán kissé elmosolyodott, és föltette a klasszikus kérdést: – Akarsz beszélni róla?

A családfő is kezdett megenyhülni:

– Lehet róla szó, csak aztán ne tartson sokáig. Úgy hallottam, nem olcsó nálad egy konzultáció.

Ákos vette a lapot:

– Akkor hát kezdjünk hozzá minél hamarabb, hiszen máris ketyeg az órám.

Károly ekkor újra komor arcot öltött, és elmesélte, mennyire nem vette jó néven, hogy Ákos kihagyta őt a legutóbbi döntéséből.

– Egyáltalán nem érzem úgy, hogy kihagytalak volna a döntésemből – jelentette ki az elsőszülött fiú, miután az édesapja végzett az elbeszéléssel. – Nagyon is benne voltál abban a döntésben.

– Hát ezt meg hogy érted?

– Nem bonyolult a dolog. Pontosan tudtam, hogyha rajtad múlna, ugyanígy döntenél.

Rövid csönd után a családfő kissé pikírten fogalmazott:

– Nem is tudtam, hogy ha egy pszichológus kellő ideig gyakorolja a szakmáját, akkor óhatatlanul szert tesz a gondolatolvasás remek képességére. Ezek szerint a jövőben sem szándékozod kikérni a véleményemet semmiről, mert bármit is kérdeznél, előre tudnád a válaszomat?

Ákos nem ült fel az enyhe provokációnak. Csak annyit szólt halkan:

– Én egész más irányból közelíteném meg a kérdést. Elmondjam, honnan tudtam, hogy mit válaszolnál?

– Szerfölött érdekelne.

– Hát onnan, hogy te neveltél fel.

A családfő egyelőre értetlenül pislogott:

– Azt hiszem, ennél bővebb magyarázatra lesz szükségem, bármilyen magas is az óradíjad.

– Pedig egyszerű a dolog. Te neveltél fel, ebből fakad minden, apa. Te tanítottál arra, hogy mi a helyes, és mi nem az. Te mutattál nekem irányt a legkülönbözőbb erkölcsi kérdésekben. Megtanítottál rá, hogyan lehet szelíd szeretettel megoldani a családi konfliktusokat. Hogyan lehet olyan döntéseket meghozni, amik mindannyiunk érdekeit szolgálják. Mindebből pedig az következik, hogy a döntésem egyúttal a te döntésed is volt. Nem kellett kikérnem a véleményedet. És ezt korántsem a tiszteletlenség vagy a mellőzési szándék vezérelte. Egyszerűen biztos voltam benne, hogy a döntésem a te szándékaiddal is találkozik.

Talán túlzás lenne azt állítani a krónikás részéről, hogy Almási Károly olvadozni kezdett a fia rövid szónoklatától. Az azonban igaz, hogy igencsak jólestek neki elsőszülöttje szavai. Hogy a meghatódottságnak elejét vegye, mosolyogva megjegyezte:

– Kezdem érteni, miért vagy az egyik legnépszerűbb pszichológus az országban. Te aztán nem mész a szomszédba eszközökért, ha a lelkére kell beszélni valakinek, igaz–e?

– Ezt is neked köszönhetem, elvégre te taníttattál, nincs igazam? – dobta vissza a labdát nevetve Ákos.

Apa és fia ezek után a legnagyobb egyetértésben tért vissza a konyhába, hogy a kedvező fejleményekről a ház asszonyát is mihamarabb tájékoztathassák.