Az Almási házaspár tagjai között sok-sok évvel ezelőtt lefektetett szabály volt, hogy soha nem fekszenek le haraggal, nem visznek át másnapra semmiféle nézeteltérést. Ám hiába békültek meg a nyugovóra térés előtt, a családfőnek nem jött álom a szemére. A felesége már réges-rég aludt mellette, ő még mindig a plafont bámulta, és egyre csak gondolkodott.
Később olvasással próbálta elterelni a figyelmét, de pár perc után csalódottan tette vissza a könyvet az éjjeliszekrényre. Hiába futott végig a tekintete a kötet sorain, egyáltalán nem értette, hogy mit olvas. Az agyában folyton az a kérdés zakatolt: tényleg, mi bajom is van nekem az életemmel?
A távirányítóért nyúlt, és bekapcsolta a televíziót. Levette a hangot, hogy fel ne ébressze a feleségét, és elkezdett zongorázni a különböző csatornák között. Az egyik ismeretterjesztő adón éhező afrikai gyerekeket mutattak. A másikon éppen éjszakai híradó ment: valahol felrobbant egy vegyi üzem, a felirat szerint a tragédia több tucat áldozatot követelt.
– Hát, ez semmit sem segített rajtam – gondolta Almási Károly, és kikapcsolta a tévét.
Pedig pont ezek a képsorok mélyítették el igazán abbéli töprengésében, hogy tulajdonképpen hálát kéne adnia Istennek, amiért a családja minden tagja egészséges, nem éheznek, nem fáznak, és mindenük megvan, amit csak ember kívánhat ezen a rút árnyékvilágon.
Sokáig nem jött álom a szemére, és reggel is morózusan ébredt. Egészen szótlan volt a reggelinél, az újságot sem nyitotta ki.
Később magára öltötte a kabátját, és elindult, hogy járjon egyet. Céltalanul rótta az utcákat, leszegett fejjel, a gondolataiba mélyedve. Jószerivel azt sem tudta, merre jár.
Az egyik sarkon egy rosszul öltözött öregemberre lett figyelmes. A kukában motozott, hasznosítható hulladék után kutatva. Végül talált egy száraz kenyérvéget, és beleharapott.
Almási Károlynak felkavarodott a gyomra. De mivel a lelke már sokkal régebb óta kavargott, hirtelen ötlettől vezérelve elővette a pénztárcáját, majd odasietett a kisöreghez, és így szólt:
– Tessék, vegyen magának valami rendes ételt. – Azzal a kezébe nyomott egy bankjegyet. Igazából meg sem nézte, hogy milyen címletűt. Mindenesetre nem kis pénz lehetett, mert a hajléktalan még sokáig bámult tátott szájjal az elsiető Almási Károly után.
Hősünknek kicsit sem könnyebbült meg a lelke a spontán adakozás nyomán. Mindenesetre azonban a történtek után már nem céltalanul bolyongott az utcákon, hanem szándékosan kereste fel a város azon pontjait, ahol általában koldusokat lehet fellelni.
Eközben Ákos megérkezett a szülei házába, ahol is rögtön látta az édesanyja arcán, hogy történt valami.
– Apa merre van? – érdeklődött az elsőszülött.
– Fogalmam sincs – jött a meglepő felelet. – Reggeli után elviharzott, azt mondta, jár egyet a friss levegőn.
– De azért minden rendben van? – tapogatózott Ákos.
– Nem mondhatnám – vallotta be Julika, és szinte leroskadt a konyhaasztal mellé. – Tegnap este újra előjött nála az a probléma, amiről azt hittem, végre örökre elfelejthetjük.
– És mi volna az? – ámult el Ákos.
– Természetesen a túlméretezett önérzete, meg a még annál is nagyobb hiúsága – sóhajtott fel az édesanyja, majd beszámolt az előző esti szóváltásról.
Ennek végeztével a családfő is hazaérkezett. Julika már a kulcs zörgését hallva lehalkította a hangját:
– Kérlek, ne említsd előtte, hogy elmeséltem a dolgot – kötötte a fia lelkére, ám mint kiderült, felesleges volt. Amikor Károly benyitott a konyhába, rövid ideig a jelenlévők arcát fürkészte, aztán csöndesen megszólalt:
– Gondolom, épp rólam beszélgettetek. Sajnálom, ha megzavartam a diskurzust. Ha gondoljátok, csapok még egy kört a városban.
– Arra semmi szükség – emelkedett föl a székéről Ákos. – Nincs semmi olyan téma, amit anyával kettesben szeretnénk megbeszélni, és te ne hallhatnád – jelentette ki.
– No, akkor rendben van – morogta nem túl nagy meggyőződéssel a családfő, majd levetette a kabátját, és elvonult a dolgozószobájába.
Ákos persze hamarosan utánament:
– Beszélhetnék veled? – kérdezte az ajtóból.
– Bújj csak be. Miről van szó?
– Úgy látom, van valami gond, és jó lenne, ha mihamarabb rendezni tudnánk.
– Miből gondolod?
– Abból, hogy ez a szakmám. Minden gondnak jót tesz, ha mihamarabb rendezik.
– Nem úgy értettem. Miből gondolod, hogy egyáltalán bármiféle gond van?
Ákos úgy értékelte, nem tenne jót a diskurzusnak, ha újra rámutatna, hogy ez a szakmája. Ezért inkább úgy fogalmazott:
– Nem gondolom, inkább érzem. – Aztán kissé elmosolyodott, és föltette a klasszikus kérdést: – Akarsz beszélni róla?
A családfő is kezdett megenyhülni:
– Lehet róla szó, csak aztán ne tartson sokáig. Úgy hallottam, nem olcsó nálad egy konzultáció.
Ákos vette a lapot:
– Akkor hát kezdjünk hozzá minél hamarabb, hiszen máris ketyeg az órám.
Károly ekkor újra komor arcot öltött, és elmesélte, mennyire nem vette jó néven, hogy Ákos kihagyta őt a legutóbbi döntéséből.
– Egyáltalán nem érzem úgy, hogy kihagytalak volna a döntésemből – jelentette ki az elsőszülött fiú, miután az édesapja végzett az elbeszéléssel. – Nagyon is benne voltál abban a döntésben.
– Hát ezt meg hogy érted?
– Nem bonyolult a dolog. Pontosan tudtam, hogyha rajtad múlna, ugyanígy döntenél.
Rövid csönd után a családfő kissé pikírten fogalmazott:
– Nem is tudtam, hogy ha egy pszichológus kellő ideig gyakorolja a szakmáját, akkor óhatatlanul szert tesz a gondolatolvasás remek képességére. Ezek szerint a jövőben sem szándékozod kikérni a véleményemet semmiről, mert bármit is kérdeznél, előre tudnád a válaszomat?
Ákos nem ült fel az enyhe provokációnak. Csak annyit szólt halkan:
– Én egész más irányból közelíteném meg a kérdést. Elmondjam, honnan tudtam, hogy mit válaszolnál?
– Szerfölött érdekelne.
– Hát onnan, hogy te neveltél fel.
A családfő egyelőre értetlenül pislogott:
– Azt hiszem, ennél bővebb magyarázatra lesz szükségem, bármilyen magas is az óradíjad.
– Pedig egyszerű a dolog. Te neveltél fel, ebből fakad minden, apa. Te tanítottál arra, hogy mi a helyes, és mi nem az. Te mutattál nekem irányt a legkülönbözőbb erkölcsi kérdésekben. Megtanítottál rá, hogyan lehet szelíd szeretettel megoldani a családi konfliktusokat. Hogyan lehet olyan döntéseket meghozni, amik mindannyiunk érdekeit szolgálják. Mindebből pedig az következik, hogy a döntésem egyúttal a te döntésed is volt. Nem kellett kikérnem a véleményedet. És ezt korántsem a tiszteletlenség vagy a mellőzési szándék vezérelte. Egyszerűen biztos voltam benne, hogy a döntésem a te szándékaiddal is találkozik.
Talán túlzás lenne azt állítani a krónikás részéről, hogy Almási Károly olvadozni kezdett a fia rövid szónoklatától. Az azonban igaz, hogy igencsak jólestek neki elsőszülöttje szavai. Hogy a meghatódottságnak elejét vegye, mosolyogva megjegyezte:
– Kezdem érteni, miért vagy az egyik legnépszerűbb pszichológus az országban. Te aztán nem mész a szomszédba eszközökért, ha a lelkére kell beszélni valakinek, igaz–e?
– Ezt is neked köszönhetem, elvégre te taníttattál, nincs igazam? – dobta vissza a labdát nevetve Ákos.
Apa és fia ezek után a legnagyobb egyetértésben tért vissza a konyhába, hogy a kedvező fejleményekről a ház asszonyát is mihamarabb tájékoztathassák.
Sokszor valóban észre sem vesszük, hogy milyen jó életünk van. Hogy ez miből fakad? Talán a jót könnyen megszokjuk és természetesnek vesszük… Pedig semmi sem az a világon.