A hálószoba félhomályában, lefekvés előtt azonban Julika nem állta meg, és rápirított a férjére:
– Valld be őszintén, Károlyom, legalább saját magadnak, hogy már megint az a túlméretezett önérzet dolgozott benned. Bántja a hiúságodat, hogy Ákos nélküled hozott döntést. És ebben még az sem befolyásol, hogy tisztában vagy vele, igenis jó megoldást választott. Úgy döntött, ahogy te is döntöttél volna az ő helyében.
A családfő nagyot sóhajtott. Egyéb vágya sem volt, mint a hitvesével egy kiadósat vitatkozni lefekvés előtt. Ám hiába nem akarta a vitát, a neje továbbra is elszántan forszírozta a témát:
– Nemhogy örülnél neki, hogy a gyerekeid lényegében mindent elvégeznek, ami a könyveid kiadásához szükséges. Úgy élhetsz, mint egy boldog nyugdíjas, akinek semmi más dolga nincs, mint játszani az unokájával, beszélgetni a gyerekeivel, és közben nyugodtan írhatja a történeteit, amiket a szerettei szépen sajtó alá rendeznek.
– Nem is tudod, mennyire rátapintottál a lényegre – mosolyodott el gunyorosan a családfő.
– Csakugyan? – fordult hátra a gardróbszekrénytől Julika. – Miért, mi volna a lényeg szerinted?
– Úgy élhetek, mint egy boldog nyugdíjas. Ezt mondtad – mutatott rá a hitvese. – Szerinted én már nyugdíjas korú vagyok? Szerinted boldognak kéne lennem attól, hogy mindenben mások döntenek helyettem? Hát, tudod, az lehetséges, hogy már túl vagyok azokon az éveken, amiket a legszebb férfikornak szokás nevezni, de csöppet sem érzem úgy, hogy ideje volna nyugdíjba vonulnom. Vagy bármilyen formában a nyugdíjasok életét élnem.
– Nem úgy értettem, hanem…
– Ne szakíts félbe, ha kérhetlek. Tele vagyok energiával és tetterővel. Új ötletekkel és minden más egyébbel, amitől azt érzem, a kreativitásom még csak most kezd kiteljesedni. És akkor ezt a sorsot szánjátok nekem? Üldögéljek netán naphosszat egy hintaszékben, kockás pokróccal az ölemben, teát hörpölgetve és csöndesen nosztalgiázva?
– Igazán plasztikus a kép, amit felfestettél, csak hát szokás szerint tele van a túlzó motívumaiddal…
– Még egyszer kérlek, hogy hagyd végigmondanom, amit akarok. Egyáltalán nincs ínyemre, hogy ugyan az én nevemet viseli egy vállalkozás, de gyakorlatilag nincsen beleszólásom semmibe. De a legcsekélyebb mértékben sem. Az én dolgom szerintetek annyi, hogy bíbelődjek a kézirataimmal, és fogadjam örömmel, hogy mindenki más az égadta világon minden egyebet megcsinál helyettem.
Julika nagyot sóhajtott:
– Soha nem értettem, hogy egy egyszerű kérdést hogyan tudsz a végletekig felnagyítva és eltorzítva olyan következtetésekre jutni, amik köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Ha van idegesítő tulajdonságod, ekkor ez kétségtelenül az. Áruld már el nekem, az ég szerelmére, hogy mi bajod van a sorsoddal meg az életeddel?
– Pontosan az, amiről beszélek…
– Most én kérlek, hogy ne szakíts félbe – emelte fel a mutatóujját Julika. – Emlékszel még, hogy honnan indultunk és miről álmodoztunk? Emlékszel? Mondd meg nekem őszintén, Almási Károly! Fel tudod még idézni, hogy amikor összeházasodtunk, és fiatal fejjel a jövőről ábrándoztunk, akkor milyen életpálya lebegett a szemünk előtt?
A családfő leroskadt az ágy szélére, és megadóan így szólt:
– Persze, hogy emlékszem.
– És szerinted ez az élet, ez a sors, ami osztályrészünkül jutott, hány fényévnyire van attól, amiről valaha álmodoztunk? A legszebb, legszínesebb terveinkben sem szerepelt, hogy egyszer majd ránk fog köszönteni a gondtalan jólét. Van fogalmad róla, hány ember cserélne velünk a világon?
– Persze, hogy van – próbált békülékenyebb hangvételre váltani a ház ura.
– És akkor te azon problémázol, hogy a nagyfiad önállóan meghozott egy olyan döntést, amivel kapcsolatban, ha a véleményedet kérdezte volna, te csupán egy egyszerű fejbólintással meg egy egyetértő vállveregetéssel reagálsz? Mert magad is ezt a döntést tartottad volna helyesnek?
– Nézd, az lehet, hogy én hajlamos vagyok felfújni mindenféle dolgot, amit te apró–cseprőnek gondolsz. Te viszont a másik végletbe szoktál esni, és mindent olyan egyszerűnek próbálsz beállítani, mintha ahhoz képest egy faék a legbonyolultabb logikai játék lenne.
Károly ekkor hirtelen elhallgatott. Megérezte a felesége kezét a vállán. És amikor odafordult felé, azt látta, hogy Julika arcán furcsa döbbenet lakozik.
– Mi most voltaképpen veszekszünk? – kérdezte tőle riadtan az a nő, akit egész életében szeretett.
