A következő szombaton már sort is kerítettek a főzésre. Avagy az utolsó őszi kerti összejövetelre, amolyan évadzáró jelleggel, ahogy Hugi fogalmazott.
Gábor ekkor szembesült vele, hogy nem is lesz olyan egyszerű dolga. Azt hitte, csak a szűk família lesz jelen az eseményen, ám kiderült, hogy csaknem negyven emberre kell főznie, ugyanis az Almási család barátai is meghívást kaptak a partira, ahogy az utóbbi években mindig.
Így aztán a szakácsjelölt egyelőre zavartan vakargatta a fejét a tűzrakó helytől nem messze felállított előkészítő asztal mellett. A tekintetét felváltva járatta a tetemes húsmennyiségen, illetve a méretes bográcson, és ez Huginak is szemet szúrt:
– Mi a gond? Elég tanácstalannak látszol – jegyezte meg.
– Tudod, még sosem főztem ennyi emberre. Pláne nem ekkora bográcsban – magyarázta Gábor.
– Nem értelek – csóválta a fejét a lány. – Van egy recepted, nem igaz? Akkor csak be kell szorozni a mennyiségeket. A hagymáét, a húsét meg a fűszerekét. Szerintem nem olyan bonyolult.
– Végül is igazad lehet – motyogta Gábor, nem túl nagy meggyőződéssel. – Mindenesetre kezdjük el pucolni a hagymát, mielőtt mások is kiszúrnák, hogy itt tanácstalankodom. Aztán majd csak lesz valahogy.
Hugi máris mulatott magában. Örült neki, hogy a fiú – képletesen szólva – levette a nagy mellényét, ami a gasztronómiát illeti. De ez természetesen nem akadályozta meg abban, hogy szorgalmas kuktája legyen a szakácsnak. Boszorkányos ügyességgel pucolta és aprította a hagymát, miközben Gábor hasonló tehetséggel darabolta fel a húst.
Ahogy a folyamat előrehaladt, Gábor egyre magabiztosabb lett. Egy óra elteltével pedig már mosolyogva kavargatta a pörköltet a hatalmas fakanállal. Naná, hiszen akkor már túl volt a kóstoláson, és megállapította, hogy az étel kimondottan jól fog sikerülni.
Még egy órára rá ezt a család és a vendégek is visszaigazolták. Többségük máris sorban állt a bográcsnál repetáért, a szakács és a kuktája pedig nem győzte bezsebelni az elragadtatott dicséreteket.
Ebéd után Ákos behívta Gábort az irodába. Hellyel kínálta, majd átnyújtott neki egy borítékot.
– Parancsolj, a honoráriumod. Megdolgoztál érte – közölte mosolyogva.
A fiú egyelőre gyanakodva tapogatta a borítékot. Mi a manó? Mitől ilyen vastag ez a boríték? – tanakodott magában. Tán csak nem ötszázasokkal fizették ki?
Amikor belenézett a borítékba, a száját is eltátotta:
– De hát ez jóval több, mint amekkora összegről megállapodtunk! – kiáltott fel meglepetten.
– Valóban – nyugtázta Ákos. – Azt hiszed, nem tudom, hogy az én új könyvemet például te tördelted be, szinte teljesen egyedül? És hogy a többi kiadványunk esetében sem Zsófi vitte a prímet?
– Na de hát a betanítás menete…
– A betanítás menetén ez már jóval túl van – szögezte le Ákos. – Márpedig az Almási és Fia Kiadó nem szokott adósa maradni senkinek. Vagy talán hallottad valaha rossz hírét a cégünknek?
– Jaj, nem, dehogyis! – vágta rá rögtön Gábor.
– Helyes – bólintott Ákos. – Továbbra sem fogod, sőt mostantól te magad is jó hírünket viheted a barátaid, ismerőseid körében.
– Mindenkinek el fogom mondani, milyen korrekt cégnél volt szerencsém dolgozni – bizonygatta lelkesen Gábor.
– Ezt előre is köszönöm, viszont akár még az is megeshet, hogy egyáltalán nem indokolt a múlt idő használata.
Gábor most már egyik ámulatból a másikba esett:
– Hát ezt meg hogy kell értenem?
– Felajánlok neked egy négyórás állást a cégünknél – ismertette az ajánlatát Ákos. – Mivel vállalkozó vagy, ez munkaügyi szempontból nem okozhat gondot. Sőt még előnyöd is származik belőle. Másrészt pedig úgy tapasztaltam, hogy a kishúgom még mindig nincs annyira felkészült, hogy önálló munkát lehetne rábízni – tette hozzá.
– Úgy vélem, ha ezt az állást elfogadom, azzal megbántom Zsófit – jelentette ki Gábor némi gondolkodás után.
Ákos elámult:
– Nem tagadom, azt hittem, ennél valamivel jobban fogsz örülni az ajánlatomnak. Vagy legalább megfontolás tárgyává teszed. Esetleg megkérdezed, mennyi lenne a fizetésed – mondta fejcsóválva. – Persze azzal is számoltam, hogy nem fogadod el az állást, na de hát ez az indok… Mégis, miért bántanád meg ezzel a húgomat? Segíts nekem, mert egyelőre kicsit sem értem az összefüggéseket.
– Pedig rém egyszerű. Ha igent mondok, azzal közvetve azt a véleményemet fejezem ki, hogy Zsófi valóban nem teljesít jól a kiadványszerkesztés terén, és alkalmatlan az önálló munkavégzésre. Ez persze az én bizonyítványomat is kiállítja, mivel én volnék az oktatója. De ez még a kisebbik baj. Sokkal nagyobb probléma, hogy ezzel megbántanám őt, és azt nagyon nem szeretném.
Ákos most már megnyugodva ereszkedett bele az íróasztal mögötti bőrfotelbe.
– Biztosíthatlak, hogy rosszul látod a helyzetet. És ez abból származik, hogy kevés információval rendelkezel. De én most pótolom ezt a hiányosságot. Azt már biztosan tudod, hogy a húgomnak van egy ikertestvére, aki jelenleg Londonban él, és feltett szándékunk volt őt is hazacsábítani. Nemcsak azért, mert mindannyiunknak hiányzik, hanem terveink voltak vele a cégnél is. Bár ez a két dolog szorosan összefügg. Ám ami a lényeg: eredetileg ő volt az, akire a kiadványszerkesztés feladatát akartuk rábízni. Csakhogy sajnos úgy fest, hogy az öcsém egyelőre nem szándékozik hazatérni. Vagy legalábbis még hezitál. Nekünk azonban nincs időnk tovább várni. Ez alatt persze az Almási és Fia Könyvkiadót értem, nem a családot. Az az állás tehát, amit most neked kínálok fel, eredetileg az öcsémé lett volna. A húgom pedig áttérhet azokra a feladatokra, amiket kezdetben szántunk neki: kéziratok értékelése, illusztrációk készítése, közönségtalálkozók szervezése, és úgy általában, mindenféle szervezés és kapcsolattartás a külső partnereinkkel, például a nyomdával.
Immár Gábor arcáról is eltűnt az aggodalom. Olyannyira, hogy el is mosolyodott, és megkérdezte:
– Akkor mennyi is lenne a fizetésem?
– Na, ez a beszéd – bólintott Ákos, aztán így szólt: – Megszámoltad már, mennyi van a borítékodban? Nos, ez pontosan háromhavi béred lenne. Már amennyiben elfogadod az ajánlatomat.
Gábornak eszébe sem jutott a borítékkal babrálni. Úgy érezte, legszívesebben ingyen is beállna dolgozni az Almási és Fia Kiadóhoz, csak hogy mindennap Zsófi közelében lehessen, de ezt persze nem kötötte a munkaadója orrára.
– Köszönöm az ajánlatot, de kérnék egy kis haladékot a megválaszolására. Szeretném előbb megbeszélni a dolgot Zsófival – jelentette ki.
Ezúttal Ákos mosolyodott el:
– Látom, te aztán konfliktuskerülő típus vagy. De ez így is van jól. – Azzal felemelkedett a székéből: – Rendben, holnap ilyenkor várom a válaszodat. Most pedig térjünk vissza a vendégek körébe. Bizonyára már hiányolják a társaságunkat.
Ez kedves rész volt 🙂