Hugi gyanakodva méregette a fiút. Egyelőre nem tudta eldönteni, hogy most ugratja éppen, vagy valóban ekkora ínyenccel van dolga, aki még egy egyszerű omlettből vagy pláne a lágytojásból is kabinetkérdést csinál. Úgy gondolta, kicsit beszéltetnie kell még, hogy tisztán lásson ebben a kérdésben.
– Egészen komolyan gondoltad, hogy ha meghívlak hozzánk vacsorára, akkor majd egy snassz kis tojásrántottát fogok neked felkínálni? – kérdezte tőle.
– Szerintem te vagy az, aki nem veszi komolyan a másikat – jegyezte meg panaszosan Gábor. – Eljutott hozzád, amit az imént az omlettről mondtam?
– Eljutott – sóhajtott nagyot Hugi. – Aztán mondd csak, sok olyan étel van még, amire annyira háklis vagy, mint a rántottára meg a lágytojásra?
Gábor most már komolyan megsértődni látszott:
– Ha a háklisság alatt igényességet értünk, akkor a válaszom: igen, nagyon is igényes vagyok arra, amit eszem. Tehát gyakorlatilag minden ételt beleérthetsz ebbe a fogalomkörbe. Tudod, egyáltalán nem értem azokat az embereket, akik például kínosan megválogatják, hogy milyen benzint tankoljanak a kocsijukba, vagy milyen típusú olajat öntsenek a motorba, viszont a saját szervezetükbe válogatás nélkül bedobálnak mindenfélét. A gyorséttermi kajától kezdve a szupermarketekben vásárolható, emberi fogyasztásra alig–alig alkalmas vágóhídi hulladékot. Te ezt nem találod furcsának?
Hugi most már egyre inkább kezdett afelé hajlani, hogy szó sincs itt semmiféle ugratásról, ez a fiú nagyon is komolyan gondolja mindazt, amiről beszél. Különben is, aki ennyire ért a borokhoz, az miért pont az ételek terén ne lenne válogatós?
Most már kezdett komolyan aggódni, hogy a beszélgetés végén Gábor majd valami különlegességet fog kérni tőle, például tűzdelt őzgerincet, vagy más effélét, amit még soha életében nem készített, és nem is biztos, hogy kellő minőségben meg tudná csinálni. Így hát nagy örömmel és megkönnyebbüléssel hallotta, amint a fiú kijelenti:
– Tudod, mit? Köszönettel elfogadom a meghívást, de semmiféle kívánságot nem terjesztek elő. Készítsd el azt az ételt, ami a kedvenced, vagy amelyik a legjobban megy neked, én pedig megígérem, hogy őszintén fogok nyilatkozni a szakácstudományodról. Természetesen majd csak négyszemközt, mert a családod előtt csakis dicsérni fogom a főztödet, akármit is tálalsz majd elém.
A vacsora napjának délutánján az Almási-ház konyhájában izgatott sürgés-forgás volt tapasztalható. Hugi és az édesanyja lelkesen tevékenykedtek, ellenpontként pedig a családfő képviselte a nyugalom szobrát, ahogy a konyhaasztal mellett újságot olvasott, és csak néha vetett egy-egy derűs pillantást a szakácsra meg a kuktájára.
Ezek a szerepek természetesen, sok év után most megfordultak, mert immár Hugi volt a szakács, Julika pedig a kukta, bár utóbbinak nem mindig sikerült azonosulnia ezzel a szerepkörrel.
– Hát te meg mit csinálsz, anya? – fordult hátra a tűzhelytől Hugi.
– Befűszerezem a húst – felelte Julika.
– De hát azt nem teheted meg! – fakadt ki a lány. – Csak annyit kértem, hogy darabold fel. Ha te fűszerezed be, akkor milyen alapon nevezhetném a saját főztömnek? Nem szándékozom mindjárt az első alkalommal átverni Gábort, és különben sem szokásom más tollával ékeskedni.
– Ez esetben más fakanalával ékeskedni – jegyezte meg derűsen a családfő, majd odaszólt a hitvesének: – Igaza van a kislányunknak, szívem. Próbálj megbarátkozni a gondolattal, hogy te itt most csak kukta vagy, és Zsófi a konyhafőnök.
– De hát, az ég szerelmére, csak megsóztam és megborsoztam a húst! – csattant fel Julika. – A két legalapvetőbb fűszer. Zsófi is ugyanezeket szórta volna rá.
Almási Károly most már az ölébe ejtette az újságot:
– Mindössze a lényeget nem érted, szívem. Itt most elvi kérdésről van szó – magyarázta. – Hogyan is állíthatná jó szívvel Zsófi, hogy tényleg az ő főztje, ha te végzed el a fűszerezést? Én igazán nem akarok egy jól képzett konyhatündér szerepében tetszelegni, de azt azért még én is tudom, hogy a fűszerezés nem éppen a legelhanyagolhatóbb része egy étel elkészítésének. Sőt éppen az a lelke. Tehát teljesen mindegy, hogy Zsófi is sót és borsot szórt volna a húsra, pontosan annyit, mint te, és pontosan olyan magasságból, mint ahogy te tetted. És azt is mind jól tudjuk, hogy te tanítottad meg főzni a kislányunkat. De kénytelen vagyok megismételni: itt most elvi kérdésről van szó.
A ház asszonya letette az asztalra a fűszertartókat, és megadóan széttárta a karját:
– Jól van, meggyőztetek. Többé hozzá sem érek a sószóróhoz. Akkor viszont várom az utasítást a konyhafőnöktől, hogy mit segíthetek.
– Légy szíves, aprítsd fel a császárszalonnát, aztán karikázd fel a hagymát – jött az utasítás a tűzhely mellől.
Julikába azonban ekkor belebújt a kisördög, és incselkedve visszaszólt a lányának:
– Ez nem fog menni csak úgy. Legyél olyan kedves, mutasd meg, hogy mekkora darabokra vágjam a szalonnát, illetve milyen vastag hagymaszeleteket kíván az étel.
Hugi nagyot sóhajtott. Lehúzta a tűzről a serpenyőt, amiben éppen zsírt olvasztott, aztán odalépett az asztalhoz, konyhakést ragadott, és megmutatta az édesanyjának a kívánt méreteket.
A családfő visszabújt az újságja mögé, de közben megjegyezte:
– Ha tudtam volna, hogy ilyen jó móka a főzés, sokkal többet tartózkodtam volna a konyhában.
– Naná, hogy neked jó móka a főzés, mert csak kibicelsz – mutatott rá a hitvese. – Próbáld meg ugyanezt a parkban, a sakkozók vagy a kártyázók mögé állva. Nem fogod zsebre tenni, amit ott kapsz, afelől kezeskedem.
Nos, ilyesféle hangulatban zajlott az étel elkészítése, de végül remekül sikerült a fogás, úgyhogy a vacsoránál Hugi büszkén jelenthette be tálalás közben:
– Íme a hagymás tarja Almási módra!
