Amikor átment az irodába, Ákos azonnal konstatálta, hogy valószínűleg már megint nem a tananyagról van szó, a fiatalok ugyanis éppen jóízűen nevetgéltek.
– Nem is tudtam, hogy a kiadványszerkesztés ilyen vidám dolog. Lehet, hogy pályát tévesztettem? – jegyezte meg epésen Ákos, majd a húgához fordult: – Zsófikám, nincs valami dolgod odakint a konyhában?
– A világon semmi – rázta meg a fejét Hugi.
Ákos nagyot sóhajtott:
– Szeretnék négyszemközt beszélni Gábor barátunkkal. Megtennéd, hogy főzöl nekem egy kávét? Lehetőleg jó hosszú kávét.
Amikor végre becsukódott a kishúga mögött az ajtó, Ákos így szólt:
– Nézd, Gábor, nem köntörfalazok, igen lassúnak találom az oktatás tempóját. Már lassan egy hete foglalkoztok az anyaggal, de jószerivel sehova sem jutottatok.
– Igen, valóban lassabban halad, mint gondoltam – ismerte el Gábor.
– És szerinted mi ennek az oka? – kérdezte Ákos, de az oktató csak némán vonogatta a vállát.
– Megértem, hogy nem könnyű erre a kérdésre válaszolni, ezért kisegítelek néhány válaszlehetőséggel – folytatta Ákos. – A húgom ennyire reménytelen eset, vagy pedig arról van szó, hogy az oktatás helyett többnyire egymással vagytok elfoglalva? Jó lenne tudnom az igazat, ugyanis hiába családi a vállalkozásunk, mégiscsak üzleti alapokon áll. Tehát nem mindegy számunkra, hogy mennyi ideig fizetünk egy oktatónak, főleg akkor, ha a tanulója reménytelen eset, és még az is lehet, hogy másik munkaerőt kell alkalmaznunk helyette.
Gábor lehajtotta a fejét, úgy válaszolt:
– Zsófi egyáltalán nem reménytelen eset.
– Értem. Akkor viszont felmerül a kérdés, mennyire etikus dolog, hogy munkaidőben udvarolsz neki, miközben mi óradíjban fizetünk téged?
– Azt hiszem, semennyire.
– Én is azt hiszem. Viszont akkor már csak egy kérdést kell közösen megválaszolnunk: mi legyen a megoldás? Van valami javaslatod, Gábor?
A fiú töprengett egy darabig, aztán így szólt:
– Ennek a programnak a betanítási ideje általában három hét. Állapodjunk meg abban, hogy én csak három heti bért fogok elkérni, viszont ha Zsófinak nem sikerülne ennyi idő alatt mindent megtanítanom, akkor utána addig maradok, amíg a végére nem érünk a tananyagnak.
– Ez kifejezetten korrekt ajánlatnak hangzik, Gábor – ismerte el Ákos. – De van ám nekem egy bizonyos félelmem. Nevezetesen az, hogy te addig fogod elhúzni ezt a betanítást, amennyire csak lehetséges. Abból az okból, hogy minél tovább a húgom közelében maradhass.
– De hát miért tennék ilyet? – hápogott az oktató.
Ákos elmosolyodott.
– Gábor! Láttál már engem a tévében?
– Persze.
– Akkor nyilván tudod, hogy pszichológus vagyok.
– Hogyne tudnám?
– Ha szerénytelenül megjegyezhetem, nem is a legrosszabbak közül való. Ez persze nem jelenti azt, hogy belelátok a fejedbe, de azért hidd el nekem, kellően otthon vagyok a testbeszéd meg a nem verbális kommunikáció egyéb jeleinek olvasásában.
– És akkor ez most mit jelent? – érdeklődött megszeppenve Gábor.
– Ez annyit jelent, fiatal barátom, hogy nyilvánvaló számomra, te érdeklődsz a kishúgom iránt – felelte Ákos. – Ebben persze semmi kivetnivalót nem találok, Zsófi valóban egy figyelemre méltó hajadon, és ha tiszták a szándékaid, mint a hajnali gyöngyharmat, akkor bennem igen komoly pártolóra akadtál, aki azon lesz, hogy az ismeretségetek túlnőjön a munkakapcsolaton, amennyiben Isten is úgy akarja. Viszont lenne pár kérdésem hozzád, Gábor.
A következő pillanatban Ákos úgy értékelte, ennyire sűrűn pislogó embert még a páciensei között sem látott soha.
– Bármilyen kérdésre szívesen válaszolok – szögezte le Gábor, szemhéjának sűrű rebegtetése közepette.
– Van valamilyen hobbid? – érdeklődött Almási doktor.
– Nincs. Nekem a munkám egyben a hobbim is.
– Van idős rokonod, aki gondozásra, ápolásra szorul?
– Nincs – felelte hüledezve az oktató.
– Mivel szoktad tölteni a szabadidődet?
Gábor a vállát vonogatva elgondolkodott, aztán kibökte:
– Mikor mivel. Filmnézéssel, olvasással, de van olyan is, hogy a számítógépemet bújom még otthon is.
– Érted már, hogy mire akarok célozni? – firtatta Ákos.
– Nem igazán – vallotta be nagyot sóhajtva Gábor.
Ákos megint csak elmosolyodott:
– Állapodjunk meg valamiben. Ezek az órák itt, az Almási Kiadó irodájában legyenek a munka és az oktatás órái. Aztán meg, ha udvarolni akarsz, áldozd fel a szabadidődet rá. Olvasás meg filmnézés helyett hívd meg a húgomat egy moziba, vagy vidd el vacsorázni. Vagy a számítógéped előtti molyolás helyett kirándulj vele a Nagyerdőbe. Semmi kifogásom ellene. És majd az idő eldönti, hogy valóban egymáshoz valók vagytok-e.
Aztán előredőlt az asztal mögött, és már egyáltalán nem lehetett mosolyt leolvasni az arcáról.
– De itt délelőttönként olyan oktatás folyjon, aminek záros határidőn belül meglesz az eredménye. Ez egy könyvkiadó, Gábor. Rengeteg feladat vár ránk, amikhez minden munkatársra szükségünk van. Tudod te, a könyvkiadásnak melyik a két legfontosabb időszaka? A karácsonyi vásár meg a nyári könyvhét. És ahhoz, hogy a karácsonyi forgalomra előállhassunk a tervezett köteteinkkel, nagyon nagy szükségünk van Almási Zsófia kiadványszerkesztői munkájára. Ha úgy érzed, meghaladja a tehetségedet a betanítása, akkor inkább most szólj. De ha szerinted menni fog a dolog, akkor meg eredményeket akarok látni minden egyes munkanapon.
Ebben a pillanatban lépett be a helyiségbe Hugi, és letette Ákos elé a kávét. Aztán csodálkozva pislogott a helyiségben tartózkodó két férfiúra, majd megkérdezte:
– Rosszkor jöttem? Valami fontos megbeszélés közepette vagytok? Mert, ha gondoljátok, kimehetek.
– Szerintem mindenben megállapodtunk – jegyezte meg Ákos. – Te is így gondolod, Gábor?
– Abszolút! – bólogatott lelkesen az oktató, és mindjárt fel is szólította a tanítványát: – Szerintem foglalj is helyet a számítógép előtt, ma még mindenképpen szeretném neked megtanítani a szövegformázás különböző lehetőségeit.
Ákos magához vette a kávés csészét, és mosolyogva ment ki a helyiségből.
😀 😀 😀