Természetesen dr. Almási Ákost sem ejtették a feje lágyára. Jól tudta, hogy barátját azért bosszantja az ő hozzáállása, mert az előzetes megállapodásuknak megfelelően százalékban kapja majd a tiszteletdíját.
Mindazonáltal mély nyomot hagytak benne Tibor szavai. A gyomra is görcsbe rándult arra a gondolatra, hogy esetleg rossz hírt kell majd közölnie Magdival, amikor este hazaér. Nem kívánta még egyszer átélni az elmúlt hetek poklát.
Ugyanakkor nem szeretett volna kivetkőzni önmagából. Úgy érezte, ilyesmire nem is lenne képes. Be kellett vallania magának, hogy ezt a tévés szereplést nagyon élvezi, és akkor is folytatná, ha egy huncut garast sem kapna érte. Távol állt tőle az a szerep, miszerint nemsokára el kell játszania, hogy akár egy másik tévécsatornához is minden lelki skrupulus nélkül átszerződne, ha ott csak egy kicsivel is többet fizetnének.
Amikor ezeket a gondolatait megosztotta dr. Boháccsal, az ügyvéd kis híján idegrohamot kapott:
– Komolyan mondom, ha még egy szót szólsz, én odamegyek a pulthoz valami szíverősítőért – törölgette a homlokát. – Mikor ment el az eszed? Amikor az irodámban beszélgettünk erről a tárgyalásról, még semmi jele nem volt annak, hogy te egy ilyen megátalkodott, javíthatatlan idealista vagy. Szedd már össze magad, az ég szerelmére! Hát akármi legyek, ha nem az lett volna a legjobb, hogy egyedül megyek fel Pestre a nevedben tárgyalni.
Ákos nem bírta ki nevetés nélkül:
– Nyugodj meg, Tibikém, nincs szándékomban a saját érdekeim ellenében cselekedni – szögezte le határozottan, mire a barátja némileg megnyugodott. – Egyszerűen csak boldognak érzem magam, érted? Nem tud most igazából semmi sem felizgatni, aminek csak egy kicsi köze is van az anyagiakhoz.
Dr. Bohács vasalt zsebkendőt húzott elő a szivarzsebéből, és megtörölgette az arcát.
– Sokkal inkább a tárgyalás után szeretnélek boldognak látni – vallotta be. – Most inkább legyél izgatott, és próbáld megérteni végre, mi minden múlik azon, ahogy a következő órákban viselkedni fogsz.
Ákos mindent megígért a barátjának, legfőképpen azért, hogy az utazásuk hátralévő ideje nyugalomban teljen. És aztán később, a tárgyalás során is igen visszafogottan viselkedett. Alig–alig szólalt meg, hagyta Tibort kibontakozni, és közben elismerően állapította meg magában, hogy a barátja a legjobb formáját hozza. Dr. Bohács olyan lehengerlően érvelt, olyan profi módon szorította sarokba a tévécsatorna embereit, hogy az szinte tankönyvbe illő volt.
Ákos még a hazafelé vezető úton is képtelen volt megemészteni, hogy az új szerződése akár tízmilliókat is hozhat neki, ha a lehető legjobban sikerül a műsor tavaszi évada. Márpedig erről volt szó, bizonyságul ott örvendezett az anyósülésen a barátja, aki gyakorlatilag kilométerenként harsogta bele az autó légterébe, hogy ez pályafutásának leggyönyörűbb napja.
– Megcsináltuk! – üvöltött fel időközönként Tibor, és ilyenkor mindig a jobb öklét rázogatta a mit sem sejtő autórádió felé.
– Ne szerénykedj, Tibikém, egyedül tiéd a dicsőség – jelentette ki a sokadik ökölrázás után Ákos, de dr. Bohács annyira eufórikus állapotban volt, hogy senkit sem szándékozott megrövidíteni:
– A te érdemeid is elévülhetetlenek – jelentette ki. – Legfőképp azért, mert erőt vettél magadon, és minden fontos pillanatban bölcsen hallgattál. Ennél többet nem is tehettél volna az ügy érdekében. Pedig nagyon féltem tőle, hogy nem így lesz. Főleg akkor, amikor kezdtem magam nagyon elememben érezni. Olyankor egyre csak fohászkodtam: „Jaj, csak most ne szóljon közbe!”
Amikor Ákos letette az autót a garázsban, és benyitott a házba, azt gondolta, a lehető legbombasztikusabb hírrel fogja megörvendeztetni a feleségét. Ehelyett Magdi mondott neki olyasvalamit, amitől kis híján leesett az álla:
– Hazajött a húgod.
– Melyik húgom? – kérdezte riadtan Ákos. – Merthogy kettő is van.
– Hogyhogy melyik? – értetlenkedett a felesége. – Hát Hugi. Azaz Zsófi. Angliából – magyarázta.
– Látogatóba jött?
– Nem. Úgy tudom, hogy végleg – felelte Magdi.
Ákos el sem akarta hinni a nagy újságot.
A találkozásra másnap került sor, a szülői házban. Ákos boldogan ölelte magához a kishúgát, majd amikor kibontakoztak az ölelésből, heves érdeklődésbe kezdett Öcsi iránt:
– Ő még marad, szerintem sokáig – vélekedett Hugi. – Megismerkedett egy lánnyal. Nagyon egymásba szerettek.
– És te? – kérdezte Ákos. – Hogyhogy hazajöttél?
– Honvágyam volt – vallotta be Hugi. – Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz elviselni.
Ákosnak még akadtak volna kérdései, de ekkor megjelent az édesanyjuk, és alaposan ledorongolta őket:
– Ne az előszobában tárgyaljatok már! Itt a finom pogácsám – mutatott a bal kezében egyensúlyozott tálra –, úgyhogy irány a nappali!
Almási Károly begyújtott a kandallóba, így aztán valóban meghitt hangulatúnak ígérkezett a délután.
– Minden a tervek szerint alakult, és szépen kerestünk is – mesélte Hugi Ákosnak –, de az a helyzet, hogy én nem bírtam tovább. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire kínozhatja az embert a honvágy. A legrosszabb a karácsony volt. Idegen országban, idegenek között, a családunk nélkül… Egyszerűen nem voltam képes tovább elviselni. Ne higgyétek, hogy azért, mert nem tudok dolgozni, vagy nem vagyok képes a…
– Jól van, nyugodj meg – intett Ákos. – Senki nem feltételez rólad semmi rosszat. Örülünk, hogy itthon vagy.
Ezt megerősítve Julika újra csak magához ölelte a kislányát, mint ahogy tette ezt az elmúlt órákban oly sokszor.
– Viszont hogy legyen tovább? – tette fel a kérdést a családfő. – Nyilván kell valami munkát találnod itthon is.
– Ha nem tévedek, mielőtt kiutaztam volna, ajánlottatok egy bizonyos állást – jegyezte meg bizonytalanul Hugi.
– Úgy gondolod, az még most is áll? – kérdezte Ákos.
– Fogalmam sincs, csak úgy kérdeztem – hajtotta le a fejét Hugi.
Ákos felemelkedett a helyéről, és fel–alá járkált a kandalló előtt. Az állát simogatta hosszasan, aztán így szólt:
– Örömmel tapasztalom, hogy megváltozott a hozzáállásod ehhez a kérdéshez. Természetesen a mi hozzáállásunk nem változott, a vállalkozásunk továbbra is igényt tart a munkádra. Az ajánlatunk ugyanaz, mint a kiutazásotok előtt. Bár nem tudom, mennyire emlékszel rá…
– Nagyjából képben vagyok – bizonygatta Hugi. – A kiadó összes szervezési feladata hozzám tartozna.
– Úgy bizony – nyugtázta Ákos. – A részleteket és a fizetésedet majd később megtárgyaljuk. Viszont van egy konkrétum, amit máris szeretnék tisztázni. Nevezetesen: szeretnéd–e, ha a kiadónk lakást is biztosítana neked?
Ez olyan meghökkentő kérdés volt, ami nemcsak Hugit, hanem az összes jelenlévőt váratlanul érte.
– Hogyhogy lakást? – értetlenkedett Hugi. – Már nincs helyem a szülői házban?
– Már hogyne lenne? – szögezte le riadtan az édesanyjuk. – Én sem tudom, hogy mire céloz Ákos, de biztosíthatlak, mi az édesapáddal nagyon örülünk, hogy hazajöttél, és semmi problémánk azzal, ha továbbra is velünk akarsz lakni.
– Beszélhetnék veled négyszemközt, nagyfiam? – szólt közbe a családfő, és riadtan nézett Ákosra, aki mintha valami furcsa transzból ébredt volna, mindenesetre követte az édesapját a konyhába.
