Mintha csak egy láthatatlan dramaturg intézte volna a dolgokat a kertvárosi házban, a fiataloknak nem sok idejük maradt a kettesben történő örvendezésre, mert ekkor csöngetés hallatszott a kertkapu felől. Ákos kibontakozott felesége öleléséből, kisietett, és hamarosan a kisfiával a karján jelent meg újra, mögötte pedig a szülei érkeztek.
– Hahó, jó hírt hoztunk! – kiáltotta vidáman Julika.
– Jaj, szívem, előbb talán vessük le a kabátunkat meg a cipőnket – dörmögött Almási Károly, de az eseményeket ekkor már nem lehetett kordában tartani. Így aztán hamarosan minden jelenlévő számára kiderült, hogy Dóri is gyermeket vár a messzi Székelyföldön, és Magdi is gyermeket vár a közeli nappaliban.
Az általános hírcsere meglehetősen szabályozatlan keretek közt folyt, túláradó érzelmekkel, meg nem tervezett gratulációkkal és ölelkezésekkel. A véletlenszerű folyamatok elhúzódásának Ákos próbált véget vetni:
– No, azt hiszem, az ilyen pillanatokra találták ki bölcs elődeink a pezsgőbontást – jegyezte meg az ajtóban toporogva, aztán sarkon fordult, és a konyha felé vette az irányt.
– Nekem ne tölts, én már nem ihatok! – kiáltott utána vidáman Magdi, de a férje magától is tudta a verdiktet:
– Te mostantól kezdve jó darabig csak gyerekpezsgőt ihatsz! – szólt vissza Ákos, és előhúzta a hűtőszekrény polcáról a nagy üveg pezsgőt, amit a pesti tévécsatorna munkatársaitól kapott a rekorddöntés örömére.
Amikor megfordult, meglepetésére az édesanyjával találta magát szemben.
– Azt szeretném, ha nem firtatnád, mi történt a feleségeddel az elmúlt napokban. Hogy mi ez a hangulatváltozás – szólt csöndesen és bizalmasan Julika.
– Rendben van – bólintott pislogva Ákos. – De végül is miről van szó?
– Elbeszélgettem vele. Nem is egyszer – magyarázta az édesanyja. – Most mondhatnám, hogy hamarabb kellett volna hozzánk fordulnotok, de inkább hagyjuk. A lényeg az, hogy Magdi egy végtelenül szeretetreméltó kis teremtés, aki tele volt bizonytalansággal és félelemmel. Ezt mindet ki kellett gyomlálni a szívéből. Kicsit elhanyagoltad a lelke gondozását, nagyfiam – jegyezte meg dorgálóan Julika. – Sokszor voltam nálatok az utóbbi napokban, és igazán jókat beszélgettünk Magdival.
– Anyukám, te mióta értesz így a pszichológiához? – kérdezte döbbenten Ákos, mire az édesanyja elmosolyodva csak ennyit szólt:
– Mégis, mit gondolsz, kitől örökölted a képességeidet?
Bennfentes kettősüket ezen a ponton Almási Károly bővítette trióvá:
– Azt hiszitek, nem hallottam, miről beszéltek? – vágott közbe tettetett felháborodással. – Hát az én empátiám és lelki finomságom már smafu? Azt nem lehet örökölni?
Ákos nevetve tette az édesapja vállára a kezét:
– Ne aggódj, tisztában vagyok vele, hogy a tehetségem a ti képességeitek összeadódásából származik.
– Nem az összeadódásából, hanem a szorzatából! – emelte fel a mutatóujját a családfő, aztán türelmetlenkedni kezdett: – No, mi lesz már? Én bontsam ki a pezsgőt, nagyfiam? Neked nem megy?
– Jaj, apa, hát nem emlékszel, hogy annak idején te tanítottad meg nekem, hogyan kell a pezsgőt kulturáltan kibontani? – csóválta a fejét Ákos. – Különben is, tósztot is akarok mondani, tehát hadd maradjon rám ez a feladat.
Egy perc sem telt bele, Ákos már a saját nappalijában emelte magasba a poharát, és így szónokolt:
– Nagyon szépen köszönöm a családom minden tagjának, hogy mellettem álltak ebben a nehéz időszakban. Egyúttal megragadom az alkalmat, hogy bocsánatot kérjek mindazoktól, akiket az elmúlt hetekben elhanyagoltam. Ígérem, ilyesmi soha többé nem fog előfordulni. Merthogy a Gondviselés újra megmutatta nekem, hogy bármi is történjen az emberrel, a legfontosabb a család, és az a szeretet és összetartás, amit egy földi halandónak csakis a családja tud nyújtani… És most emelem poharam az Almási família leendő legifjabb tagjaira. Adjon nekik az Isten hosszú életet és jó egészséget!
