A forgatási nap megint hosszúra sikeredett. Több műsort vettek fel egymás után, így aztán Ákos már jóval sötétedés után ülhetett be az autójába, és indulhatott hazafelé.
A szíve most is nehéz volt, és hiába jutottak eszébe Gergő biztató szavai, egyfolytában az járt a fejében, milyen kimerítő beszélgetések várnak rá otthon. Észre sem vette, és már csöppet sem nyomta úgy a gázpedált, mint ahogy azt a forgalom megengedte volna. Inkább mindenféle pótkocsis teherautók között haladt az autópálya külső sávjában, de egyáltalán nem siettette a hazaérést.
Jól számított. Mire megérkezett, Magdi már az igazak álmát aludta. Ahogy az már az utóbbi időben megszokott volt, a gyerekszobában, a kis Bence mellett.
Hősünk megkönnyebbülést érzett. Sietve letusolt, aztán elterült a tágas hitvesi ágyban, és pillanatok alatt elnyomta a szemét az álom.
Másnap sokkal később ébredt, mint gondolta volna. Már majdnem dél volt, a ház pedig üres.
– Mi tagadás, volt is mit kipihennem – nyugtatta magát, aztán kávét főzött, és igyekezett fejben megszervezni a rá váró teendőket. Elmélkedéséből kulcscsörgés riasztotta fel. Hazaért a felesége, ráadásul egyedül.
– Hát az ifjú trónörökös hol marad? – érdeklődött Ákos, mire Magdi zavartan válaszolt:
– Ma anyukádék vigyáznak rá, mert orvoshoz kellett mennem.
– Csak nincs valami baj?
– Semmi a világon – hangzott a válasz, de már a gardrób irányából. Magdi mintha igyekezett volna félrevonulni a várható beszélgetés elől.
Ákos persze nem hagyta annyiban a dolgot, így aztán hamarosan már a nappaliban üldögéltek, ahol is hősünk megpróbált békülékeny hangot megütni:
– Azt javaslom, hagyjunk magunk mögött mindenféle vélt vagy valós sérelmet, és indítsuk tiszta lappal ezt a beszélgetést.
– Rendben – bólintott Magdi, az utóbbi időben szokatlan együttműködési készségről téve tanúbizonyságot.
– Elsősorban ezt a Maja–ügyet szeretném tisztázni – bocsátotta előre Ákos –, ami voltaképpen nem is ügy. Abszolúte nincsen semmiféle ügy. És biztos vagyok benne, hogy ezt te magad is jól tudod. Ostoba félreértés az egész, ami normális esetben szót sem érdemelne.
Ákos érezte, hogy egy kövér izzadságcsepp gördül végig a homlokán. Leginkább az bizonytalanította el, hogy Magdi semmilyen módon nem reagált a mondandójára. Látszólag teljesen elmerült a kötőtűi működtetésének bűvöletében.
– Mi az, amit kötsz? – érdeklődött Ákos, remélve, hogy legalább megindulhat valamiféle párbeszéd.
– Sál lesz apukádnak – válaszolt a felesége. – Sietnem kell, ha karácsonyra be akarom fejezni.
– Rendben – nyugtázta hősünk. – Szóval, azt a bizonyos éjszakát Mátraszederkényen töltöttem, az öcséméknél.
– Tudom – jegyezte meg szenvtelenül Magdi. – Beszéltem Gergővel telefonon. És persze Annával is.
– Remek. Akkor tehát ezt is sikerült tisztáznunk –bólintott Ákos, majd így folytatta: – Jövőre sokkal komolyabb kondíciókkal köthetek szerződést a tévécsatornával, ami a műsorom tavaszi évadát illeti.
Semmi válasz.
– És megígérhetem, hogy még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát – bizonygatta hősünk. – Már csak azért sem, mert ezúttal az ügyvédemre bízom a dolog oroszlánrészét.
Ákos szerfölött tisztelte az édesapját, és a fázós nyaka iránt is rendkívül komoly szolidaritást érzett, de most már kezdte idegesíteni, hogy néma beszélgetőpartnere irányából szinte csak a kötőtűk elszánt csattogása hallatszik, semmi egyéb.
– Hát így nehéz lesz, ha magamra maradok ebben a beszélgetésben – jegyezte meg egy idő után lemondóan, mire Magdi letette végre a kötést. Titokzatos mosollyal felemelkedett, a férje mellé ült, átölelte a nyakát, és így szólt:
– Olyannyira nem maradsz magadra, hogy hamarosan eggyel többen leszünk, tudniillik megint gyereket várok.
