Az Almási–házat az elkövetkező napokban rég nem látott csöndes szomorúság jellemezte. Károly és Julika alig–alig beszélt egymással, s amikor mégis, akkor igyekeztek nem érinteni a fájdalmas témát. Valamiféle tudat alatti menekülés volt ez a lesújtó körülményekkel való szembenézés elől. Legfeljebb olyankor indult meg a szó, amikor Ákosék jöttek látogatóba.
Így volt ez a „szökést” követő vasárnap délutánon is, amikor a család Debrecenben maradt tagjai a kerti lugasba húzódtak a hőség elől.
– Nem is tudom, mi lenne most velünk, ha ti nem költöztök haza – jegyezte meg Julika, miközben jeges limonádét töltött a kerti asztal mellett ülő fiataloknak.
Magdi a maga módján szerette volna megvigasztalni az anyósát és az apósát, ezért a következőket mondta:
– Nem kell olyan tragikusan felfogni a dolgokat. A legkisebbek is kirepültek a családi fészekből, ez az élet rendje. Különben sem kivándoroltak, hanem munkát kerestek. Ha pedig Londonban találtak megfelelő munkát, akkor ezt el kell fogadni. Végül is ezt szerettük volna, nem? Hogy szabadon utazhassunk, akár Nyugatra is, és szabadon vállalhassunk munkát bárhol az Unióban…
Mi tagadás, a családfőt a legkevésbé sem lelkesítette föl menye szónoklata:
– Nézz körbe, Magdikám – emelte föl a kezét –, itt ül az asztal körül gyakorlatilag az egész családom. Már úgy értem, mindazon tagjai, akik jelenleg elérhető közelségben vannak. Teljesen igazat adok a feleségemnek: ha ti nem költöztök Debrecenbe, akkor most ketten üldögélnénk itt, és bámulnánk egymást szomorúan és értetlenül. Szerinted a kiteljesedett szabadság eszményén elmélkednénk? Elárulom, inkább azon töprengenénk, vajon hogy lehet az, hogy öt gyermeket neveltünk fel, mégis ilyen korán egyedül maradtunk.
Magdi nem adta fel egykönnyen a véleményét:
– De hát mindenhol azt hallani, az a magyarok legnagyobb baja, hogy nem mobilisak! A magyar munkavállaló nem hajlandó még száz kilométert sem utazni azért, hogy állása legyen, pláne nem költözködni, hanem inkább a segélyt választja. Az ikrek pedig nemhogy száz kilométert, hanem annak többszörösét is felvállalták. Szerintem ezért inkább büszkék lehetnek rájuk. Ha visszagondolok, én például húszéves koromban túlságosan gyáva lettem volna egy ekkora kalandhoz.
– Micsoda szavakat használsz! – törölgette meg zsebkendőjével a homlokát Almási Károly. – Gyávaság, büszkeség, kaland, mobilis munkavállalók… Mondok én neked valamit, Magdikám. A család a társadalom építőköve. Ha a család jól működik, a társadalom is jól működik. Ebből következően tehát, aki a családokat veri szét, az az egész társadalmat akarja szétverni…
– Túl nagy szavakat használ, Karcsi bácsi – próbálkozott kissé erőtlenül Magdi.
A családfő nem is hagyta magát:
– Túl nagy szavakat használnék? Meglehet, de akkor is azt gondolom, az a normális, ha az ember családban él. Az a normális, ha az ember a szülőföldjén tud boldogulni. Persze semmi bajom sincs azzal, ha egyesek kalandvágyból a nyakukba veszik az országot. Vagy akár az egész világot. De amikor ez már tömeges méreteket ölt, akkor baj van. Nagyon nagy baj.
– Gondolj csak bele, Magdikám – csatlakozott Julika is –, bár tudom, hogy messzinek tűnik ma még az az idő, de te mit éreznél, ha a kis Bence húszéves korában faképnél hagyna? És akkor még csak egyetlen gyerekről beszélünk, pedig nekünk öt is van. Talán legyünk mi is mobilisak, és költözzünk utánuk? Na de melyikük után? A nagylányunkhoz Székelyföldre? A nagyfiunkhoz Szegedre? A középsőhöz Mátraaljára? Netán a legkisebbek után Londonba…?
– Nem hiszem el, hogy pont te nem érted meg ezt, akinek az édesanyja és a nővére már Ausztriában él – jegyezte meg csöndesen Ákos. – Ráadásul én még pontosan emlékszem, mennyire kiborultál nemrég, amikor anyukád kijelentette, hogy a nővéredhez költözik.
– Én csak segíteni szerettem volna néhány jó szóval – kesergett most már Magdi is –, bár lehet, hogy nem pont a megfelelő szavakat választottam…
– Valóban nem a megfelelő szavakat használtad – erősítette meg Ákos, alig titkolt szemrehányással a hangjában, s ezen megjegyzés nyomán nagy csönd támadt a lugas alatt.
A bogarak döngicsélését végül Julika törte meg. A két öklére támasztotta a homlokát, és elkeseredetten sóhajtozott:
– Én nem értem ezt az egészet. Szépen éltünk. Úgy, ahogy lehetett. Ahogy a folyton változó rendszerek engedték. Neveltük a gyerekeinket. Szeretetben, tisztességben. És főleg biztonságban. Nem nélkülöztek, nem szenvedtek hiányt semmiben. Soha nem vetett fel minket a pénz, de mindent megadtunk nekik, amit csak tudtunk. Erre most…? – emelte fel a fejét. – Amikor már végre igazán gondtalanul élhetünk, akkor szöknek el? Mit szöknek, elmenekülnek! Mit csináltunk rosszul? Egyre csak ezen gondolkodom… Mit csináltunk rosszul, hogy a gyermekeink inkább nekivágnak a nagyvilágnak, és elrepülnek Európa túlsó végébe, ahelyett, hogy a családjuk körében maradnának. Inkább mosogatnak egy londoni vendéglőben, mint hogy a családi vállalkozásban dolgoznának.
Julika most a nagyfiához fordult:
– Biztos vagy benne, hogy sikerült megértetni velük, milyen jó lenne nekik a saját könyvkiadónknál dolgozni? – Aztán, amikor nem jött azonnali válasz, a férjét kezdte faggatni: – Nem érthettek félre valamit? Nem lehet, hogy inkább elriasztottátok őket, mint amikor…
Az Almási család kérdőre vont férfi tagjai helyett Magdi szólt közbe:
– Nem volna jó, ha mi, akik itt maradtunk, egymást kezdenénk el hibáztatni a történtek miatt – mondta csöndesen, aztán óvatosan az anyósa karjára helyezte a kezét. – Megírták a levelükben is, hogy bármi történt volna, ők akkor is elutaznak.
Ákos most elismerő pillantást vetett a feleségére, és már sajnálta az alig pár perccel korábbi szigort, de nem jutott ideje efféle dolgokon morfondírozni, mert ekkor megcsörrent a telefonja.
– Tessék, Almási Ákos! – szólt bele rutinszerűen, ám a következő pillanatban akkorát ugrott, hogy a közelben lebzselő madarak riadtan tették át aktuális székhelyüket a kert végébe. – Te vagy az, Öcsi?
Erre már az asztaltársaság többi tagja is felpattant, kivéve Magdit, aki a billegő limonádés kancsót igyekezett egyensúlyba hozni.
– Na, mesélj már, mi van veletek? – érdeklődött Ákos, de a szülei túlharsogták az éterből várt választ:
– Nem szégyelli magát, hogy csak most jelentkezik? – dühöngött Almási Károly.
– Napok óta pánikban vagyunk, hogy vajon mi lehet velük! – harsogta Julika. – Hát ezt érdemeljük?
Ákos jobbnak látta a madarak után fáradni a kert végébe, lerázva magáról minden érdeklődőt. Néhány perces beszélgetés után azonban visszatért a lugasba, és mindenki számára kielégítő magyarázattal szolgált:
– Mind a ketten jól vannak. Elhelyezkedtek a szállásukon, viszonylag jó körülmények között, és munkába is álltak…
– És mi az a munka? – türelmetlenkedett a családfő.
– Takarítás és mosogatás, ahogy sejtettük – felelte Ákos –, de legalább tényleg nem vakra mentek ki, hanem…
– És miért csak most jelentkeztek? – tördelte a kezét Julika. – Miért hagytak minket kétségek közepette napokon keresztül?
– Nyugodj meg, anyukám – ölelte át Ákos az édesanyja vállát. – Internetes telefonon jelentkeztek, és ahogy Öcsi elmondta, kellett nekik pár nap, hogy kiismerjék magukat, előfizessenek a szolgáltatásra, utána meg…
– Nem érdekel! – rogyott le az asztal mellé az édesanyja. – Manapság? Hát minden elektronikus izé a rendelkezésükre áll! – hadonászott, kezében az okostelefonjával. – Bármikor hívhattak volna!
– Majd mindjárt elmagyarázom, miért nem hívtak minket hamarabb – próbálta nyugtatni Ákos. – Hidd el, nem a szándékaikon múlt…
