– Mi ütött beléd, szívem? – hüledezett Ákos, amikor kezében a soha meg nem rendelt konyhai robotgéppel befelé botladozott a házba.
– Majd odabent elmondom – suttogta titokzatosan Magdi, és amikor a konyhába értek, csakugyan úgy ragyogott az arca, mintha a férje épp a főnyereményt tartotta volna a kezében. – Már régen kinéztem magamnak ezt a robotgépet egy katalógusból, csak nem mertem elmondani. Féltem, hogy túl drágának találnád. De most, amikor megláttam a kézbesítő kezében, valahogy úgy éreztem, a sors is úgy akarta, hogy legyen nekem egy ilyenem.
– Ezt úgy érted, hogy el se mondjuk Horváthéknak, ami történt? – kérdezte Ákos.
– Úgy hát! – bólogatott Magdi. – Lehet, már el is felejtették az egészet.
– Nem hinném. Manapság elég gyorsan dolgoznak ezek a csomagküldő szolgálatok. Szerintem mostanában rendelhették meg.
– Jaj, kit érdekel? Majd rendelnek maguknak másikat, ha annyira akarják.
Ákos gyanakodva méregette a kartondobozt:
– Nem lesz ez így jó. Úgyis fel kell hívnom őket, mert kissé ellenemre való, hogy még huszonnégy óra sem telt bele, máris hárman keresték őket rajtunk. Nem valószínű, hogy az elkövetkező napok nyugalmasabbak lesznek.
– Jaj, ne legyél már ennyire élhetetlen! – csattant fel Magdi, aztán határozott mozdulattal a kartondoboz után nyúlt. – Márpedig én úgyis kibontom ezt a konyhai csodát, és igenis ezzel fogom megcsinálni a vacsoránkat. Mármint úgy értem, ez is kelleni fog hozzá. Tele a kert zöldséggel, olyan friss menüt rittyentek neked, hogy tátva marad a szád! Mit szólnál például egy bolgár zöldségtálhoz? Vagy szeretnél inkább egy kis karfiolt párizsi módra? Esetleg üssek össze egy sonkás–kapros töltött karalábét?
Mi tagadás, a háziasszony jól számított. Ákosnak már most is tátva maradt a szája, és úgy érezte, a felsorolt ételféleségek mindegyikéből meg bírna enni egy kiadós adaggal.
– Na jó, legyen – bólintott rá a tervre. – Úgy érzem magam, mint aki Szegeden evett utoljára.
– Merthogy ez így is van! – figyelmeztette Magdi, és már nem volt mit tenni, olyan vehemensen szaggatta szét a robotgép csomagolását, hogy azt már semmiképpen sem lehetett volna az eredeti megrendelők részére átadni.
Egy órácska múlva Ákos elégedetten dőlt hátra az étkezőasztalnál ülve, és úgy érezte, ez a vacsora kellőképpen megkoronázta a napot. Most már nem lehet hátra semmi, csak egy kellemes, hűsítő zuhany, aztán meg iszkiri a takaró alá.
Nos, ez a bizonyos iszkiri jó sokáig váratott magára…
Először is megcsörrent a telefonja. Alig vette föl, az édesanyja rémült és összefüggéstelen jajveszékelését hallotta:
– Eltűntek… az ikrek!… Nincsenek sehol!… Gyere gyorsan!… Segítened kell!
Ákosnak még akkor is a torkában dobogott a szíve, amikor a kocsijával lefékezett a szülői ház előtt. Sőt, akkor rémült meg csak igazán. Fogalma sem volt, milyen állapotban találja majd a szeretteit, és voltaképpen azt sem tudta, miféle eltűnésről van szó.
– Végre itt vagy! – szaladt ki elé lélekszakadva az édesapja a kertkapuhoz. – Anyád elmesélte, hogy mi van?
– Nem igazán – felelte zavartan az elsőszülött fiú –, illetve mondott pár szót, de fogalmam sincs, hogy mi történt…
– Elmentek – lihegte Almási Károly. – Már úgy értem, hogy amikor hazaértünk, nem volt itthon senki, és akkor még nem volt ez egyértelmű, mert tudod, hogy el kellett mennünk oda, ahova muszáj volt, pedig segíteni akartunk nektek a pakolászásban, de ti azt mondtátok…
– Apa! – rázta meg a családfő vállát Ákos. – Szedd már össze magad! Összefüggéstelenül beszélsz, ebből nem fogom megtudni, hogy mi történt!
– Hát elszöktek a testvéreid! Angliába repültek!
Kellett egy kis idő, mire Ákos ki tudta szedni kétségbeesett szüleiből, hogy mi történt. Almási Károly és felesége ezen a napon egy turisztikai kiállításra voltak hivatalosak, amelyet estébe nyúló svédasztalos fogadás követett. Amikor hazaértek, sehol sem találták az ikreket. Ráadásul telefonon is hiába próbálták elérni őket, így aggodalmuk percről percre nőtt.
Miután Ákost is riasztották, Julika megtalálta Öcsi takarója alatt a búcsúlevelet, amely így szólt:
Kedves Szeretteink!
Most biztosan nagyon aggódtok, hogy hol lehetünk. De ha ezeket a sorokat olvassátok, nem kell tovább aggódnotok. Semmi bajunk nem történt, jól vagyunk, épek és egészségesek, és kitűnően érezzük magunkat. Kicsit izgulunk, mert éppen úton vagyunk Londonba egy fapados járat fedélzetén.
Úgy gondoljuk, most, hogy ezt megtudtátok, bizonyára nagyon dühösek vagytok ránk. Bocsássatok meg nekünk azért, hogy ezt a módját választottuk a búcsúzásnak, de számtalan indokunk volt rá, hogy így cselekedjünk.
A legfontosabb az, hogy pontosan tudjuk, mennyire elleneztétek a tervünket mindvégig. Nem akartunk több fejmosást, kioktatást meghallgatni ebben a témakörben. És jó tanácsot sem. Akármennyit is beszéltetek a lelkünkre, a mi elhatározásunk jottányit sem változott. És bármennyire is nehezen viselitek el a tényt, de mi felnőttünk, és szeretnénk a saját lábunkra állni, a saját utunkat járni. Nem akarunk további terhet jelenteni a családnak. Nagyon szépen köszönjük mindazt az áldozatot, amit azért hoztatok, hogy mi tanulhassunk, diplomát szerezzünk. Mindent megkaptunk, amit csak egy gyermek kaphat egy szerető családban, és ezért mindig is hálásak leszünk. De az élet rendje az, hogy a gyerekek előbb–utóbb kirepülnek a családi fészekből.
Persze most mondhatjátok azt is, hogy a döntésünk csöppet sem időszerű, hiszen egyre jobban működik a könyvkiadó, jól prosperál a családi vállalkozás, és anyagilag most van a legjobb helyzetben a család, hála Apának és Ákosnak. Akkor miért pont most jutottunk erre a döntésre?
Nagyon egyszerű a válasz. A mi döntésünk egyáltalán nem függött attól, hogy mennyire fut a vállalkozásotok szekere. Viszont mi mostanra nőttünk fel, mostanra szereztünk diplomát, és mostanra kellett azzal szembesülnünk, hogy jelen helyzetben semmit sem érünk vele. Elmehetnénk ugyan mosogatni egy gyorsétterembe, de ha már erre kell fanyalodnunk, akkor azt inkább egy olyan helyen tesszük meg, ahol legalább meg is fizetik a munkánkat.
Ha ezt nem érted meg, Apa, akkor gondolj vissza arra, te is milyen nehezen fogadtad el Ákos segítségét. Akkor mit szóljunk mi, jóval fiatalabban, tetterősebben? Úgy érezzük, elemi kötelességünk, hogy a magunk útját járjuk, ne pedig szüleink pátyolgatott csemetéi legyünk még hosszú éveken keresztül.
Ha ezt nem érted meg, Anya, akkor gondolj vissza arra, hányszor hangoztattad, hogy csakis az a jó szülő, aki önállóságra neveli a gyerekeit, és olyan útravalót ad nekik, amivel bátran vághatnak neki a nagybetűs élet rögös országútjának.
Nehogy azt gondoljátok, hogy mi ennek a bizonyos képzeletbeli országútnak a hasunkra ütve vágtunk neki, és a nagy semmire fogunk megérkezni Londonba. Igyekeztünk mindent elrendezni, mindent a lehető legjobban előkészíteni, amennyire ekkora távolságból ez lehetséges. Már régóta tartjuk a kapcsolatot Angliában dolgozó barátainkkal, csak hát ezt, ugyebár, mindvégig titokban kellett tartanunk előttetek. Nem kell tehát attól tartanotok, hogy most tanácstalanul pislogunk egymásra a Heathrow reptéren. Mi kész tervekkel érkeztünk, szállásunk is van, a többiről pedig hamarosan értesítünk majd titeket, és reméljük, addigra kicsit megnyugszotok majd, és el tudjátok fogadni a döntésünket.
A személyes búcsú elmaradásáért pedig még egyszer bocsánatot kérünk!
Londonban is maradunk szerető gyermekeitek:
Hugi és Öcsi
:O