– Ha önök megduplázzák az összeget, attól még az alaptétel nem változik – magyarázta Ákos. – Ha annyi pénzt ajánlanak fel, amennyit egy nap alatt rendeléssel is megkeresnék, majd kiderül, hogy két napomat veszi el a műsor, akkor nem az a megoldás, hogy megduplázzuk a honoráriumot, mert azzal csak ugyanott vagyunk. Ez egyszerű matematika.
A műsorigazgató felsóhajtott:
– Akkor most már igazán elmondhatná, hogy milyen összegre gondolt, Almási úr.
Dr. Almási Ákos, azaz Almási úr most újra elmosolyodott:
– Megérkeztünk a tárgyalás második szakaszába – jelentette be elégedetten. – Szíves engedelmükkel ezt a második szakaszt én most átugranám. Azért szükséges ezen szakasz átugrása, mert önök eleve rossz hozzáállással közelítettek a tárgyaláshoz. Az volt a kiindulópontjuk, hogy nekem égetően szükségem van erre az ajánlatra, és bármit megadnék azért, hogy állandó műsorom legyen egy országos tévécsatornánál. Akár bagóért is vállalnám a dolgot, csak hogy képernyőre kerülhessek. Nos, kedves uraim, ez egy alapvetően téves feltételezés, és mivel ezen nyugodott a további következtetések sora, totális újratervezés látszik szükségesnek.
Ákos maga is érezte, hogy kezdi kissé elvetni a sulykot, de egy egész más érzés is hatalmába kerítette, ami jelenleg erősebbnek bizonyult minden másnál. Szerfölött élvezte, hogy nem kell alakoskodnia, teljesen őszintén beszélhet a gondolatairól, és ez az egész valami olyan szabadsággal ajándékozta meg, amit e percben nem cserélt volna el semmi másra.
– Az imént ejtettem néhány szót a családomról – folytatta a számára mindinkább egyszerű csevegésnek tűnő üzleti tárgyalást –, most engedjék meg, hogy a szakmai részre is rátérjek. Kiváló minősítéssel végeztem el az egyetemet, később pedig a doktori disszertációm jelentős visszhangot váltott ki szakmai körökben. Jelenleg Szegeden működtetek praxist, ahol annak ellenére sokszoros a túljelentkezés, hogy esetenként igen borsos áron vállalok konzultációt. Nem mellékesen jegyzem meg, hogy a honoráriumot mindig a páciens pénztárcájához szabom, tehát ugyanúgy kezelek hajléktalant is, illetve dúsgazdag üzletembert is. Most csak a két végletről beszéltem. Vállalkozások munkatársai számára is tartok tréningeket, ahol a sikeres üzleti tárgyalás stratégiáit oktatom.
Itt Ákos megengedett magának egy jelentőségteljes kacsintást, majd így folytatta:
– A könyveim magyarországi viszonylatban igen nagy példányszámban jelennek meg, a „Sokkal könnyebben is lehet” című kötetem kerek fél évig állt az eladási listák élén. Rendszeresen hívnak be tévés műsorokba, átlagban havi két–három szereplésem akad, melyek nyomán egyre többen ismernek meg az utcán.
– Mi ezt mind jól tudjuk, Almási úr – vetette közbe a műsorigazgató.
– Épp ezért gondoltunk önre az új műsorterv összeállítása kapcsán – tette hozzá a titkára.
– Akkor viszont nem értek valamit – dőlt hátra a székén Ákos. – Miért tárgyalnak úgy velem, mintha én valamiféle olcsójános lennék? Készséggel elhiszem, hogy ha önök megkeresnek valakit, és felajánlanak neki egy önálló műsort, akkor az illető elsírja magát örömében. Csakhogy én nem az az ember vagyok. Uraim, önök egy sikeres, boldog és kiegyensúlyozott családapával ülnek most egy asztalnál, aki nincs igazán rászorulva a média segítségére.
A műsorigazgatót most már kifejezetten idegesítették Ákos fennkölt szónoklatai.
– Akkor végül is miért fogadta el a meghívásunkat, Almási úr? – kérdezte. – Ha ennyire jól megy magának, ha ennyire nincs szüksége egy saját tévéműsorra, akkor mire való ez az egész tárgyalás?
Nem volt alaptalan a kérdés, ez tény. De Ákos nem jött zavarba, nyomban megválaszolta:
– Tudják, én egy kíváncsi ember vagyok. És számomra minden ilyen beszélgetés felér egy szakmai tapasztalattal – felelte könnyed stílusban.
Általános meglepetésre ezek után a titkár ragadta magához a szót:
– Mondok én magának valamit, Almási úr – dőlt hátra magabiztos mosollyal a székében. – Én is tanultam annak idején pszichológiát. Ne higgye, hogy maga az egyetlen, aki képben van ennél az asztalnál, mert csalódni fog. Tudja, mit mondok magának? Már rég eldöntötte, hogy nem kell ez a munka. Eleve úgy jött ide. Nem kell magának ez a műsor. Igazam van? – nyúlt a pohara után a göndör hajú fiatalember. – Nem tudom, hogy mi motiválja. Pontosabban, hogy mi nem motiválja. Ennyire nem látok a fejébe. De most már biztos vagyok benne, hogy maga csak az oroszlánkörmeit próbálgatni jött ide. Ez a beszélgetés az ön számára pusztán egy pszichológiai teszt volt. Gyakorolta kicsit a szakmáját. Esze ágában sem volt leszerződni a tévécsatornánkkal, sőt direkte élvezi, hogy a bolondját járathatja velünk. Igazam van? – kérdezte újból a titkár, és diadalmas arccal rágyújtott egy cigarettára.
Almási Ákos sajnálkozva csóválta meg a fejét:
– Milyen kár, hogy nem hoztak magukkal stábot, mikrofonokkal meg kamerákkal, uraim! Ez a félórás beszélgetés akár az első adás gerincét is képezhette volna. Mindenesetre nagyon tanulságos és érdekes volt, szerintem a nézők is élvezték volna. Jut eszembe, ha már itt vagyok, ezt a kis dossziét nem vinném haza. – Azzal az aktatáskájába nyúlt, és előhúzott egy spirálozott papírköteget. Átnyújtotta a műsorigazgatónak, és így szólt:
– Olvassák el, benne vannak az elképzeléseim, mégpedig a lehető legrészletesebb leírásokkal. Ötvennégy oldal. Szerintem már maga ez a szám is tükrözi, hogy mennyire komolyan vettem a maguk megkeresését. Ha alaposan áttanulmányozták, keressenek meg újból, és meglátjuk, mire jutunk. Addig is, örültem a szerencsének.
Felállt az asztaltól, kezet fogott a két meghökkent úriemberrel, aztán távozóban még visszafordult:
– Valóban nem kell nekem mindenáron ez a műsor. De ha meg tudunk egyezni, akkor örömmel veszek részt a gyártásában.
Magdi izgatottan várta otthon a férjét, aki, szegény, még a cipőjét sem húzta le, máris záporoztak felé a kérdések:
– Na, mi történt Pesten? Lesz műsorod? És mennyit ígértek? Mondjad már, az ég szerelmére!
– Megengeded, hogy levegyem a cipőmet? – fordult a hitvese felé az ifjú férj. – Mindent elmesélek, csak előbb szeretnék lerogyni a kedvenc fotelembe, mert rendkívül fárasztó napom volt. De mivel elsősorban apa vagyok, szerfölött érdekelne, hogy a kicsi fiam hogyan viselte a mai kánikulát.
Magdi sietve megnyugtatta:
– A kicsi fiad kitűnően érezte magát, most pedig az igazak álmát alussza. – Aztán furcsa mosollyal hozzátette: – Nekem is vannak ám híreim, úgy bizony! Anyukád talált egy eladó házat Debrecenben. Tágas és szép, nagy kert tartozik hozzá gyümölcsfákkal, szalonnasütővel, és ami a legjobb, medencével. Gyönyörű fotókat küldött. Ha csak fele olyan szép az egész telek, mint amit a képek láttatnak, akkor én nagyon boldog tudnék lenni ott. Már feltéve, hogy megvehetjük…
Ákos belebújt a házipapucsába, aztán fölegyenesedett. Átkarolta a feleségét, de aztán kissé el is tolta magától, hogy a szemébe tudjon nézni:
– No mi az? Már nem akarsz a fővárosba költözni, szívem? – kérdezte nevetve. – Úgy látom, máris beleszerettél abba a bizonyos házikóba. Az anyagiak miatt pedig fölösleges aggódnod. Nem kenyerem a hencegés, de szerintem azt a házat vesszük meg Debrecenben, amelyiket csak akarjuk. El sem tudod képzelni, mekkora tömeg tolongott a könyvheti standunknál. Annyit dedikáltam, hogy kész nyereség lesz, ha megúszom ínhüvelygyulladás nélkül. No de most már valóban irány a nappali! Te megmutatod a fotókat, én pedig elmesélek szép sorjában mindent, ami Pesten történt.
Remek!
Vajon mi lesz a következő fordulat?