Vasárnapi ebédek #503

Mint általában heves családi viták esetén, most is Öcsi volt az, aki csillapítani próbálta az indulatokat:

– Nem ezt akarta mondani – szólalt meg szelíden. – Hugi arra célzott, hogy tíz évvel ezelőtt a saját felelősségérzetünkre bíztad, hogy elvégezzük–e a feladatunkat. Úgy is fogalmazhatnék, hogy tíz évvel ezelőtt jobban megbíztál bennünk, mint most, amikor már húszévesek is elmúltunk.

– Hát már hogy állíthatsz ilyet, Öcsi, hogy én nem bízom meg bennetek? – lázadozott tovább Almási Károly. – Anyátokkal mindig úgy neveltünk titeket, hogy kötelességtudó gyerekek legyetek, és azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy nem vallottunk szégyent egyikőtökkel sem.

Most Julika is úgy érezte, hogy meg kell szólalnia:

– Azt hiszem, a gyerekek csak afféle szimbólumként hozták föl ezt a táskabepakolásos példát – tette a férje vállára a kezét, de a családfő szinte lerázta magáról az érintést, felpattant a helyéről, és fel–alá kezdett járkálni. Érezhető volt, hogy hatalmas feszültség munkál benne.

– Ugyan, hagyjuk már ezeket a szimbólumokat! – vetette oda dohogva. – Azt kértem a beszélgetés elején, hogy legyetek nyíltak és őszinték velem. Nem kell itt rébuszokban beszélni, meg holmi iskolatáskákkal példálózni! Mondjatok végre konkrétumokat, mert így sosem fogunk zöld ágra vergődni.

– Nem hiszem, hogy képesek leszünk valaha is egzakt módon megfogalmazni, miért érezzük úgy, hogy nem tekintesz minket felnőtteknek – vélekedett Öcsi. – Ezt csak egyszerűen érezzük. Mindabból, ahogyan viselkedsz velünk. Például most sem vagy hajlandó elfogadni, amit mondunk, mert nem a neked tetsző formában fogalmazzuk meg a dolgokat…

Almási Károly végre abbahagyta a föl–alá járkálást, és visszaült a helyére:

– Szóval az a problémátok, hogy nem tekintelek eléggé felnőttnek titeket. Így van, drága csemetéim? – tette föl a kérdést, gyakorlatilag magának, mert a választ meg sem várva folytatta: – No de akkor áruljatok el nekem valamit. Ha megkérdezem, milyen jelekből következtettek erre, akkor miért nem tudtok egyetlen példát sem felhozni? Igazán nem szeretnék gúnyolódni, de egy felnőtt ember többek között arról ismerszik meg, hogy képes megindokolni, mit miért mond, illetve tesz.

Hirtelen csönd nehezedett a nappalira, ami olyan hosszúra nyúlt, hogy a családfő végül megsajnálta az ikreket. Már sokkal halkabban és békülékenyebben folytatta:

– Nem azért teszek fel ilyen kérdéseket, mert leckéztetni akarlak titeket. Valóban tudni szeretném, hogy szerintetek mit csinálok rosszul, mert ha nem vagyok vele tisztában, akkor hiába is akarok ellene tenni, nem igaz?

– De igaz – ismerte el Hugi – viszont tényleg nagyon nehéz megfogalmazni. Mondok egy példát: ugyebár gyakran szoktál arról érdeklődni, hogy mi újság az egyetemen…

– Te jóságos ég, hát már ez is baj? – jajdult fel a családfő, és ezúttal a neje volt az, aki letorkolta:

– Hadd mondja már végig, ne szólj mindig közbe! Így nehezen hihető, hogy valóban kíváncsi is vagy a válaszra.

– Szóval – folytatta Hugi – egyáltalán nem azzal van baj, hogy érdeklődsz. A tónussal van baj, ahogy érdeklődsz. Mert az a tónus leginkább számonkérő.

Almási Károly most eleresztett egy mély sóhajt, aztán jó sokat kivárt, és csak akkor kezdett beszélni, miután meggyőződött róla, hogy jelenleg senki másnak nincs mondanivalója, nehogy megint az a vád érje, hogy mindenkit túl akar harsogni:

– Kislányom, az életben mindig számonkérik az embert. Minden szaváért, minden tettéért. Az egész élet számonkérések végeláthatatlan sorozata. És ez jól is van így, mert ha az ember nem lenne felelős azért, amit tesz, akkor elviselhetetlen volna a létezés ezen a földön… Te mit vigyorogsz, Öcsi, amikor ilyen fontos dologról beszélek?

– Ne haragudj, apa, de számomra ez a jelenet kissé mulatságos. Meg azért is örülök, mert végre eszembe jutott valami konkrétum, amivel érzékeltetni tudom veled a helyzetet – ecsetelte derűsen Öcsi, de aztán komolyra váltott: – Sokszor lezajlik az, amit az elmúlt percben átéltünk. Mármint arra célzok, hogy mi jelzünk feléd valamit, egy igazán apró dolgot, te pedig a válaszadás közben drámai magasságokba emelkedsz…

– Mit akarsz ezzel mondani? – vonta össze a szemöldökét a családfő.

– Lényegében azt, hogy nekünk gyakorlatilag nem lehet soha igazunk veled szemben – felelte a fia. – Nem tudom, miért félsz újabban attól, hogy bármiben igazat adj nekünk, de ettől még ez a helyzet. Idézd csak vissza, hogy mi történt az előbb! Hugi jelezte, hogy ha arról érdeklődsz nálunk, mi újság az egyetemen, azt túlságosan számonkérő modorban teszed. Ahelyett, hogy azt felelnéd ilyenkor: „rendben, kislányom, a jövőben majd igyekszem visszafogni magam”, te fölemelkedsz a magasabb összefüggések szintjére, és arról kezdesz filozofálni, hogy az élet bizony számonkérések összefüggő láncolata. Pedig csak egy aprócska jelzés volt, egy nem túl nagy kérés, számodra mégis nehézséget okoz ilyenkor, hogy empátiát gyakorolj, és elfogadd, hogy a másik igenis érezheti magát rosszul a szavaidtól.

Megint csak súlyos csönd telepedett a nappalira, ám ezúttal az ikrek sajnálták meg az édesapjukat a hosszúra nyúlt hallgatás nyomán. És most Julika volt az, aki sokkal csöndesebben és békülékenyebben szólalt meg:

– No, kedveseim, azt hiszem, ez az esti beszélgetés igazán építő jellegűre sikeredett a végére, de most már azt javaslom, tegyük el magunkat holnapra. Mindenki alaposan elgondolkodhat azon, amit hallott, legközelebb majd innen folytatjuk.