Végül a családfő törte meg a csendet:
– Te is így érzed, Öcsi? – kérdezte halkan.
A legifjabb Almási nem válaszolt azonnal, csak sóhajtozott, de az édesapja nem akarta annyiban hagyni a dolgot:
– Na, ne szégyellősködj, mondd csak meg nyugodtan. Ha már egyszer így alakult, akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba.
Öcsi nem hagyta abba a sóhajtozást, de közben azért ki is bökte a választ, amely elég diplomatikusra sikeredett:
– Hát, van benne valami, amit Hugi mond.
– Most nem a testvéred véleménye érdekelne, hanem a tiéd – mutatott rá a családfő. – Te hogyan érzel ezekkel a dolgokkal kapcsolatban?
Öcsi most már nemcsak sóhajtozott, de a fejét is vakarászta:
– Én is azt hiszem, hogy talán nem vetted észre, hogy már felnőttünk. Néha ma is úgy viszonyulsz hozzánk, mintha még gyerekek lennénk.
– De hát azok is vagytok, az ég szerelmére! – fakadt ki Almási Károly, mire Öcsi halványan elmosolyodott:
– Látod? Azt hiszem, erről beszélt Hugi… – Azzal felállt, és hogy kimeneküljön a végképp kínossá vált helyzetből, elsietett a testvére után.
Néhány perccel később a családfő és elsőszülött fia a teraszon álltak, és csöndben hallgatták a kertváros esti neszeit.
– Régebben ilyenkor rágyújtottam egy finom szivarkára – merengett el a múlton a ház ura, de Ákos nyomban letorkolta:
– Az lenne a lehető legrosszabb válasz a problémára.
– Tudom én azt, nagyfiam – sóhajtott az édesapja –, de hát eddig azzal sem voltam tisztában, hogy probléma van, most pedig már választ is kellene adnom rá. Mégpedig jó választ. Fél órával ezelőtt még a legjobb apának hittem magam, akit valaha a hátán hordott a föld, erre kiderült, hogy mind a két gyerekemnek van valami baja velem, akikkel jelenleg még egy háztartásban élek. A végén még az is kibukik, hogy egyenesen előlem akarnak elmenekülni a kontinens másik végébe!
– No, azért nem kell túldramatizálni a helyzetet – veregette meg édesapja vállát Ákos. – Valószínűleg kicsit rátelepedtél a gyerekeidre, ennyi az egész. Nincs itt semmi baj, amit ne lehetne némi jó szándékkal és szelíd szeretettel helyrehozni.
– Azt azért ne felejtsük el, hogy anyja is van ennek a két rosszcsont gyereknek, és vele is egy háztartásban élnek. Csak én telepedtem rájuk, az anyjuk nem? Hát hogy van ez?
– Azt azért biztosan te is érzed, apa, hogy egész másképp veszi ki magát, amikor egy édesanya babusgatja a gyerekeit. Anya számára Öcsi mindig is az ő pici fia marad, Hugi pedig…
– Hugi pedig nekem már nem lehet többé a pici lányom, mivel elmúlt húszéves? Ezt akarod mondani? – vágott közbe értetlenül a családfő.
– A jelek szerint ő ezt momentán nehezen viseli – felelte higgadtan Ákos.
– Momentán? Hát, ha engem kérdezel, nagyfiam, akkor elég régóta tarthat ez a momentán, mert ahogy elnéztem, igen nagy mennyiségű feszültség tört ki ma este a húgodból, és van egy olyan gyanúm, hogy régóta gyűjtögethette a puttonyában.
– Hogy ma este tele lett az a puttony, az vitán felül áll – ismerte el Ákos –, de nem okos dolog, hogy csak álldogálunk itt a hidegben, és találgatunk. Meg kell várni, amíg mindenki szépen lehiggad, aztán leülni, és alaposan átbeszélni a témát.
Almási Károly ebben teljesen egyetértett elsőszülött fiával, de eszébe jutott, hogy van a történetnek egy olyan szereplője, akivel akár azonnal megejthető egy minden részletre kiterjedő diskurzus.
– Gyere, keressük föl jó anyádat – ragadta karon türelmetlenül Ákost, és szinte bevonszolta magával a házba.
Amikor a nappaliban a parázs vita folyt, Julika jó háziasszonyhoz méltóan a konyhában tüsténkedett, hogy összeüssön valami finom vacsorát, nem utolsósorban Ákos hazalátogatásának örömére. Így hát meglehetős csodálkozással hallgatta, amikor hitvese és elsőszülöttje beszámolt neki a korábban lezajlott eseményekről.
– Nahát! Az meg hogy lehet, hogy én ebből nem hallottam semmit? – csóválta a fejét Julika. – Ilyesféle viták zajlanak a házban, tőlem alig pár méternyire, én meg észre sem veszem?…
Ákos meg volt róla győződve, hogy az édesanyja csak időt akar nyerni ezzel a hosszúra nyúlt csodálkozással, és közben keresi a szavakat, amikkel a legtapintatosabb módon közölhetné a férjével, miszerint az ikreknek bizony igaza van.
Érdekes módon nem is Julika, hanem Károly volt az, aki végül megszólalt. Ő aztán még a nagyfiánál is jobban ismerte a ház asszonyát.
– Szóval tényleg ez a helyzet? Rátelepszem a gyerekeinkre? – kérdezte a nejét.
– Én azért nem fogalmaznék ilyen erősen – felelte Julika. – Talán inkább azt mondanám…
Egyelőre nem derült ki, milyen definíciót használt volna Julika, a családfő ugyanis ekkor felpattant, és egyszerűen belefojtotta a szót:
– Állj! Inkább ne is mondj semmit. Azt hiszem, most a legtapintatosabb megfogalmazás sem esne jól… Inkább megyek, beszélek az ikrek fejével.
Amikor Ákos és az édesanyja kettesben maradtak, hozzáláttak megteríteni a vacsorához. Közben azért egyikük sem maradt néma, bár nagyon vigyáztak, hogy olyan halkan beszélgessenek, amennyire csak lehetséges.
– Azt hiszem, mostanában pont ugyanaz a baj apáddal, mint régebben – kezdte Julika.
– Mire gondolsz pontosan, anya?
– Néha úgy érzem, képtelen elfogadni az öregedést. Immár közelebb jár a hatvanhoz, mint az ötvenhez, és egyszerűen nem tud megbirkózni ezzel a ténnyel.
– De hogy jönnek képbe az ikrek?
– Hát nem érted? Pedig egyszerű a képlet. Mert végül is mi az élet rendje? Amikor fiatalok vagyunk, akkor családot alapítunk. Aztán gyerekeket nevelünk, és ha azok a gyerekek felnőnek, és kirepülnek a családi fészekből, akkor mi már nem vagyunk fiatalok…
– Na de Hugi és Öcsi éppenséggel még nem repültek ki a családi fészekből – akadékoskodott Ákos.
– Akkor megfogalmazom másképp – mondta türelmesen az édesanyja. – Ha vannak gyerekeim, akkor nem lehetek még öreg. Már úgy értem, ha vannak kisgyerekeim… Na, épp ez az, ami miatt úgy bánik Öcsivel és Hugival, mintha még mindig kisiskolások lennének.
Mi tagadás, Ákos kissé elszégyellte magát, amiért pszichológus létére neki meg sem fordult a fejében ez a variáció. Mindenesetre annyit szólt halkan:
– Én meg azt hittem, hogy amikor megszületett az első unokája, akkor teljes mértékben tudatosult benne a nagyszülői lét. Mindig is úgy láttam, nagyon is odavan a kicsiért, és szinte lubickol a nagypapa-szerepben.
– Félre ne érts, Ákoskám, de néha azt kívánom, bárcsak itt laknátok velünk, és apád az unokáján tudná kiélni minden gondoskodó hajlamát. De így az ikreken próbálja, ők meg értelemszerűen nehezen viselik, és ezt nem is lehet rossz néven venni tőlük, mert minden húszéves fiatal nehezen viselné. A szárnyukat bontogató ifjú embertől nem lehet zokon venni, ha ágál az ellen, amikor vissza akarják húzni a földre.
Ákos az utolsó evőeszközt is elhelyezte a tányérok mellett, aztán kiegyenesedett, és nagyot sóhajtott:
– Azt hittem, ezen a problémán már túl vagyunk. Azt hittem, a kiadói munka és az írás öröme majd megnyugvást hoz a számára.
– Sajnos ez csak ideig–óráig sikerül – mondta Julika. – Ha éppen beleássa magát az írásba, akkor nincs is baj. De ha elkészül egy–egy fejezet, és szusszan egy kicsit, akkor mindig terítékre kerülnek Öcsiék legapróbb viselt dolgai is…
