– Én egyáltalán nem féltem Hugit – jelentette ki Ákos. – Agilis, szorgalmas, és ha kell, rámenős is tud lenni. Egyébként pedig az imént felsorolt teendőket nem egyszerre kell majd végeznie, tehát nem arról lesz szó, hogy egy időben zúdul rá minden feladat. Ugyebár, amíg nincs könyv, addig nem kell közönségtalálkozókat szervezni, addig a nyomdával kell tárgyalni. Ha pedig már van könyv, és közönségtalálkozót kell szervezni, akkor meg ugye már nem kell a nyomdával tárgyalni.
– No de épp az imént fejtetted ki, hogy nem csak a saját könyveinket fogjuk kiadni, hanem más szerzőkét is – jegyezte meg Almási Károly.
– Én akkor sem féltem Hugit – szögezte le Ákos, majd nevetve hozzátette: – Különben pedig adja Isten, hogy Huginak igenis annyi munkája legyen, hogy ne bírja egyedül. Akkor majd felveszünk mellé valakit. Nincs olyan kikötés, hogy egy könyvkiadónál csak rokonokat lehet alkalmazni.
Ákos mosolygós kedve hamar elszállt, észrevette ugyanis, hogy a kávézó egyik távolabbi asztalánál valakik felismerték, és egyfolytában bámulják.
– Mi a gond, nagyfiam? Miért komorultál el? – kérdezte a családfő, aki rögtön észrevette elsőszülött fiának hangulatváltozását.
– Ne aggódj, apa, semmi köze nincs a dolognak ahhoz, amiről az előbb beszélgettünk – nyugtatta meg édesapját Ákos. – Tudod, egyelőre nehezen kezelem a népszerűséget. A szomszéd asztalnál az a fiatal pár felismert, és most szerintem azt találgatják, melyik tévéműsorban is láttak. Úgyhogy az lesz a legjobb, ha most már hazamegyünk. Úgyis megtárgyaltunk mindent, amit kellett.
– Egyvalamit még nem – mutatott rá a családfő. – Mit mondjunk otthon, hogy a tervünk se dőljön dugába és a hazugság bűnébe se essünk?
– Továbbra is tartom, hogy az ikrekkel nagyon óvatosan kell bánnunk, egyelőre nem szabad megsejteniük a tervünket – jelentette ki Ákos. – De hazudnunk sem kell. Azt mondjuk majd, hogy a könyvkiadónk ügyeiről beszélgettünk, és ebben szemernyi hazugság sincs.
A családfő megnyugodva állt fel az asztaltól, és ez a derűs kedve megmaradt egészen hazáig.
– Nézzétek csak, kit hoztam! – nyitott be harsányan a bejárati ajtón, s nem sokkal később már Ákoson csüggött az Almási–ház apraja–nagyja.
Úgy lett, ahogy várták, az első szeretetroham lecsillapodása után mindenki afelől érdeklődött, mi járatban van Ákos, mi hozta ide ezen a zord téli napon a messzi Szegedről.
– Sürgős tárgyalni valóm akadt az üzlettársammal – mosolyodott el Ákos –, és az ügy személyes megbeszélést igényelt.
– Valami baj van a könyvkiadóval? – aggodalmaskodott az édesanyja, de Ákos sietve megnyugtatta:
– Épp ellenkezőleg! Szinte minden a terveink szerint alakult, ami pedig nem, az fölülmúlta az előzetes várakozásainkat.
– Miért beszélsz rébuszokban? – morgott Hugi. – Engem a konkrétumok is érdekelnének.
– Szóval érdekelnek a kiadónk dolgai? – kérdezett vissza Ákos, és nem tudta megállni, hogy ne váltson egy cinkos pillantást az édesapjával. Azt gondolták, ez senkinek nem tűnt föl, de Hugi figyelmét ezen az estén semmi sem kerülhette el:
– Mi az, ti mit kacsintgattok egymásra? – faggatózott gyanakodva. – Tán csak nem előlünk titkoltok valamit? Na, csak bátran! Elő a farbával! Van valami, amiről tudnunk kéne?
Az eseményeket innentől már nem lehetett megállítani. Amikor Ákos később visszaemlékezett ezekre a percekre, magában mindig rémálomszerűnek minősítette őket. Sehogy sem sikerült megértenie, a szépen felépített tervük hogyan tudott egy szempillantás alatt összedőlni. Szó szerint egy szempillantás alatt, mert az a cinkos összekacsintás volt mindennek a kezdete.
Hugi először csak az összekacsintás miértjéről kezdett faggatózni, aztán pedig már bármit is mondott az édesapja és a bátyja, ő mindenre állhatatosan visszakérdezett. Alig telt bele néhány perc, az Almási Kiadó két oszlopos tagja csak ült a nappaliban, és úgy érezte magát, mint valami vizsgálóbíróság előtt.
Csakhamar kiderült, hogy az „egyszemélyes vizsgálóbíróságnak” nemcsak kérdései vannak, hanem kész elméletei is:
– Megmondom én neked, hogy mit gondolok, Ákos – közölte Hugi. – Te úgy képzeled, hogy a család minden tagját neked kell megmenteni.
– Miért kéne ennek a családnak bármely tagját is megmenteni? – értetlenkedett az elsőszülött.
– Várj, még nem fejeztem be – szólt szigorúan Hugi. – Amióta jól megy neked, eléggé megváltoztál. Én persze örülök neki, hogy sokat keresel, és a tévében is szoktál szerepelni, meg minden. Csakhogy egy idő óta azt gondolod, hogy ha már így alakult, akkor majd te megmondod az összes testvérednek, meg még a szüleidnek is, hogy mi a jó nekik, mit kellene csinálniuk, hogyan éljék az életüket. Sőt még konkrétabb leszek: úgy véled, hogy mindenkinek a te pénzedre van szüksége ahhoz, hogy boldogulni tudjon.
Az egyre kínosabb jelenet ezen pontján Öcsi csöndesen így szólt az ikertestvéréhez:
– Én úgy emlékszem, nem is olyan régen még szíves–örömest elfogadtad Ákos pénzét, ha éppen úgy adódott. Sőt még kevesellted is alkalomadtán, úgy kellett rád szólni, hogy ne legyél annyira rámenős.
– Na, pont erről van szó! – csapott le diadalmasan a végszóra Hugi. – Pár éve mindenki nekem esett, amikor egy kis zsebpénz–kiegészítést akartam kérni Ákostól, most meg mosolyogva kéne fogadnom a könyöradományát?
Ákos immár úgy vélte, épp ideje lesz, hogy magához ragadja a szót:
– Jóságos ég, hát miféle szavakkal dobálózol te itt, kishúgom? A kiadó nem zsebpénz–kiegészítést akar adni nektek, pláne nem könyöradományt. Természetesen rendes fizetésért dolgoznátok mind a ketten.
Hugi gúnyosan kacagott fel:
– Úgy látom, Ákos, te vagy az, aki nem ért bizonyos dolgokat. Teljesen mindegy, hogy minek nevezed azt a pénzt, amivel ki akarsz tömni minket, attól az még könyöradomány.
Almási Károly a kezébe temette az arcát:
– Látod, nagyfiam, ettől tartottam én mindvégig. És most bekövetkezett. Alibi állásnak véli a munkát, amit rá akarunk bízni.
Ákos felpattant ültő helyéből, és idegesen a könyvespolchoz ment, közben pedig vadul gesztikulált:
– Bánja a kánya! Akkor vélje alibinek. Mit érdekel engem? Majd felveszünk valaki mást, ha neki nem fűlik a foga az ügyvezetői munkához. Végül is nem mindegy a cégnek, hogy kit alkalmaz? A fizetés így is, úgy is ugyanannyi. És ki tudja? Talán még jobb is lesz egy idegent alkalmazni. Legalább könnyebben számonkérhetjük majd, mintha a rokonunk lenne.
Hugi gunyorosan mosolyogva szemlélte legidősebb bátyja viselkedését:
– Azt hiszed, bedőlök a produkciódnak? Szerinted én nem hallottam még az úgynevezett alkalmazott pszichológiáról? Tőlem napestig álldogálhatsz ott, a könyvespolc mellett, ezzel a műfelháborodással az arcodon, de vedd tudomásul, hogy már rég nem az a kis fruska vagyok, mint amikor te elköltöztél a szülői házból. Felnőttem, és megvan a magamhoz való eszem.
Ákos most odament a kishúgához, lehajolt elé, és mélyen a szemébe nézett:
– Tudomásul vettem a válaszodat. Nem kell az állás. Rendben van. Szükségtelen újra és újra elismételned, pláne újabb kommentárokat fűzni hozzá. Nem kell, hát nem kell. Akkor felveszünk valaki mást. – Azzal megvonta a vállát, és immár jóval nyugodtabban visszaült a helyére.
Püff neki … :O