Miután végzett a telefonhívással, Gergő úgy döntött, ideje lesz kimenni a kertbe, és a szeme közé nézni a randalírozóknak. „Elvégre nem kuksolhatunk a konyha padlóján hasalva, amíg ki nem érkezik a kövér körzeti megbízott! Mégiscsak egy leendő családfő vagyok, elvégre már menyasszonyom is van, és különben is, egy férfinak az a dolga, hogy megvédje a szeretteit és a családi fészket” – gondolta magában.
Azzal felemelkedett a földről, és kiindult a kertbe. A biztonság kedvéért magához vette a felmosónyelet, bár tudta, hogy komolyabb támadást azzal úgysem tudna elhárítani. Mindenesetre valamivel jobban érezte magát attól, hogy volt valami a kezében.
Odakinn aztán földbe gyökerezett a lába a látványtól. Csupán egyetlen illetővel találta szemben magát, aki nem volt más, mint Huszár Gábor, a lokálpatrióta egyesület elnöke. Mindkét kezében egy–egy féltéglát tartott, s láthatóan épp azon morfondírozott, vajon melyiket kellene előbb behajítani a Kincses–ház nagyszobájába.
– Én a maga helyében sürgősen letenném azokat a féltéglákat – szólalt meg Gergő nyugodt, de annál vészjóslóbb hangon.
Huszár erre a hang irányába fordult, de ez láthatólag nem ment túl könnyen neki. Bármennyire is próbál tapintatosan fogalmazni a krónikás, a hitelesség jegyében muszáj bevallania, hogy a lokálpatrióták elnöke részeg volt, mint a csap.
– Nem szólok még egyszer – folytatta Gergő a meggyőzést. – Higgye el, sokkal jobban jár, ha önszántából szépen leteszi azokat a féltéglákat.
– Én is így gondolom! – Ez a hang már a kapu irányából jött, és a körzeti megbízotthoz tartozott. Gergő nem is értette, hogyan került a rend ügyeletes őre ilyen hamar a helyszínre, de később kiderült, hogy nem messze tartózkodott a Kincses–háztól, amikor befutott a mobiltelefonjára a segélyhívás.
– Úgy látom, kicsit sokat vett magához a folyékony politikai öntudatból, Huszár úr, nem igaz? – érdeklődött kedélyesen a körzeti megbízott, miközben termetét meghazudtoló fürgeséggel egyszeriben ott termett a részeg elnök mellett, mindkét kezéből kiütötte a féltéglákat, aztán szinte felnyalábolta, és miközben a kocsija felé hurcolta, még biztatni is jutott ereje: – Ha megígéri, hogy nem tanúsít ellenállást, akkor nem fogom megbilincselni. Nagy szégyen lenne az ilyesmi magára nézvést, tudom én azt jól.
Nem lehetett tudni, hogy mit mondott még a körzeti megbízott Huszárnak odakinn, a kocsinál. De az tény, hogy a lokálpatrióták levitézlett elnöke ezek után fegyelmezetten üldögélt a hátsó ülésen, és egykedvűen meredt maga elé, egészen addig, amíg a helyszíni szemle folyt.
– Holnap küldetek egy másolatot a jegyzőkönyvről – biztatta végül a hatósági ember Gergőt. – Jól fog jönni a biztosítónál történő kárbejelentésnél. – Azzal eseménymentes és nyugodalmas jó éjszakát kívánt, majd olyan gyorsan távozott, amilyen sebesen érkezett.
Gergő nagyokat sóhajtozott, s elkeseredetten bámult a betört ablakú házra:
– Hát, valahogy nem így képzeltem ezt az egészet – vallotta be Annának.
A kedvese átkarolta a vállát:
– Most a polgármesterjelöltségedre célzol vagy a lánykérésre?
– Ha az elkövető személyét vesszük, akkor nehezen választható el egymástól a két esemény – mutatott rá lehangoltan Gergő.
Anna azonban egy percig sem volt hajlandó búslakodni:
– Most hunyd be a szemed, és képzeld el, hogy eltelt harminc év, és az unokáink arról faggatnak téged, hogyan is történt, amikor megkérted a nagymamájuk kezét… Megvan? No, akkor azt hiszem, igazán fordulatos és izgalmas történetet mesélhetsz el nekik. Ilyesmi nem minden leánykérésen történik ám! – nevetett fel Anna.
Csakhamar Gergőre is átragadt a nevetés, és e percben úgy érezte, ezzel a lánnyal az oldalán minden nehézséget le fog győzni, amit csak elé állít az élet.
