A polgármesterjelöltek vitájára a kultúrházban került sor. A színpadra kitett hosszú asztal mögött középen a falu első embere foglalt helyet; jobbján ült Almási Gergő, balján meg egy független polgármesterjelölt. Velük szemben pedig a falu felnőtt lakosságának közügyek iránt érdeklődő tagjai töltötték meg a termet.
Az udvariasság úgy kívánta, hogy elsőként a jelenleg is regnáló polgármester kapjon szót. Gergő figyelmesen hallgatta a kortesbeszédet, s közben igen sokszor pillantott az első sorban ülő Huszár Gáborra, akinek az arcán különös félmosoly bujkált.
„No, majd mindjárt letörlöm én azt a félmosolyt” – gondolta Gergő, és mi tagadás, már jó előre kárörömet érzett.
A polgármester közben előadást tartott a település egyenesbe hozott költségvetéséről, és sok minden másról, ami a jelenlévőket érdekelhette. Végül pedig felszólította a hallgatóságot, hogy akinek kérdése van hozzá, az tegye fel bátran. Meglepődve vette tudomásul, hogy elsőként a mellette ülő Almási Gergely keze emelkedett a magasba.
– Parancsoljon, jelölt úr, kérdezzen – adta meg a szót a vetélytársának.
– Tisztelt polgármester úr, én csak egy dologra lennék kíváncsi – szólt hősünk. – Mikor döntötte el, hogy mégiscsak indul a választáson, ezúttal negyedik alkalommal is?
Huszár Gábor kissé kényelmetlennek találhatta a székét, mert elkezdett fészkelődni rajta. A falu első embere pedig eközben értetlenül nézett Gergőre:
– Bevallom, nem igazán értem a kérdést – vakargatta az orra hegyét. – Nem volt szándékom félbehagyni a munkát, amit az elmúlt években elkezdtünk. Merthogy jó néhány programunk átível a választási ciklusok fölött. Ilyen például a csatornázás, a faluház fejlesztése, illetve a tűzifa-program, hogy csak a legjelentősebbeket említsem.
– Köszönöm a választ – bólintott Gergő, és a szeme sarkából elégedetten látta, ahogy Huszár Gábor arcszíne egyre inkább közelít a frissen meszelt fal fehérségéhez.
Alig várta már, hogy ő is szót kapjon, s amikor ez végre megtörtént, felemelkedett a székéből, és határozott hangon belekezdett mondandójába:
– Tisztelt egybegyűltek! Akik ismernek engem, tudhatják, hogy sosem foglalkoztam politikával, sosem volt olyan ambícióm, hogy politikus legyek. Leginkább az asztalosműhelyemben érzem jól magam… no meg persze akkor, ha a kedvesemmel tölthetem a szabad időmet – tette hozzá gyorsan, s közben összekacsintott a második sorban ülő Annával.
A hallgatóság szolid nevetéssel jutalmazta a kiszólást, de aztán feszült figyelemmel hallgatta tovább a szónokot, aki így folytatta:
– Mindez persze nem jelenti azt, hogy a közügyektől is elzárkóztam volna. Mindig is érdekelt annak a közösségnek a sorsa, amelynek magam is tagja voltam, legyen szó családról, lakóközösségről, vagy akár az egész nemzetről. Egyesek talán túl fiatalnak és tapasztalatlannak gondolnak, s meglehet, elbizakodottnak is, amiért elindultam a polgármesteri székért. Biztosíthatom magukat, hogy nem valamiféle hatalomvágy mozgatott, hanem a tenni akarás. Szerettem volna minél hasznosabb tagja lenni a közösségnek, minél több friss erővel és fiatalos energiával hozzájárulni, hogy jobban menjenek a dolgok Mátraszederkényben. A politikában csak egy ehhez a célhoz tartozó eszközt láttam, ám nemrégiben hallottam valakitől egy teljesen más definíciót arról, mi is a politika. Ez az illető azt mondta nekem, a politika a hazugság művészete. Én teljesen mást gondolok erről. Az a véleményem, hogy a hazugság nem művészet, akármilyen gyakorlottan műveli is valaki. És azt is gondolom, hogy a hazugságnak nem lehet köze a politikához, mert akkor az a politika nem az emberekért van, hanem az emberek ellen. S miután mindez kristálytisztán kibontakozott előttem, eldöntöttem, hogy visszalépek a polgármesterjelöltségtől, nem fogok indulni a jövő heti választáson.
A bejelentést először csönd követte, majd néhány pillanat múlva a hallgatóság egyre hangosabb zúgolódásba fogott. Az iskolaigazgató, aki egyben a rendezvény moderátora is volt, megpróbálta csendre inteni a közönséget, rámutatva, hogy a harmadik jelölt kortesbeszéde még hátra van, és úgy illik, hogy őt is meghallgassák.
Mindenesetre nem volt könnyű ilyen előzmények után türelemre inteni a választópolgárokat. Többen tudni szerették volna, hogy Gergő kire célzott a mondandójában, amikor a hazugságokat emlegette, s ezek a kíváncsi egyének még a hátsó sorokból is be-bekiabáltak. Gergő azonban leszögezte, hogy mindent elmondott, amit akart, több hozzáfűzni valója a témához nincsen.
Jó pár perc eltelt, mire az iskolaigazgató rendet tudott teremteni, és a harmadik jelölt is hozzákezdhetett a beszédéhez. Szemlátomást nem volt ellenére a közönség felzúdulása, mert így legalább volt pár perce, hogy felkészüljön az új helyzetre, s ahhoz szabja mondandóját. Először is örömét fejezte ki, amiért Mátraszederkényben úgymond letisztult a választási kérdés, és immár csak két jelölt között kell döntenie a választópolgároknak. Aztán ismertette saját programját, amihez a jelenlévők támogatását kérte.
Huszár Gábor eközben az első sorban üldögélvén megpróbálta fegyelmezni magát. Legszívesebben persze habozás nélkül Almási Gergő torkának esett volna, már percekkel korábban, de tudta, hogy ha szabad folyást enged az érzelmeinek, akkor örökre elvágja magát a helyiek előtt, és egyszer s mindenkorra befejeződik a politikai pályafutása. Így hát látszólag egykedvűen szemlélte az eseményeket, s úgy tett, mint akit csöppet sem leptek meg a fejlemények, bár legbelül alig várta már, hogy véget érjen a rendezvény.
Amikor a közönség kitódult a kultúrház kapuján, félrevonta Gergőt, és fojtott hangon ugyan, de ingerülten nekitámadt:
– Ezt nem teheted meg! Mégis, mit képzelsz te magadról? Sokkal tartozol nekünk! Sokkal tartozol az egész falunak! Az emberek a te nevedre adták a támogatásukat! Mi az, hogy csak úgy visszalépsz? Ezt nem teheted meg!
Gergő a szidalmakat hallgatván egyre inkább megvetően nézett a lokálpatrióták elnökére.
– A döntésem végleges és megmásíthatatlan – közölte határozottan. – Nem is értem, miről beszél. Kiknek tartozom én sokkal? Ki az a „nekünk”? Merthogy nem a falu népét értette ez alatt, abban biztos vagyok.
– Most mit játszod a hülyét? – sziszegte Huszár. – Nagyon jól tudod, hogy ezzel a visszalépéssel lehetetlen helyzetbe hoztad az egyesületünket. Egy héttel a választás előtt már nem állíthatunk új jelöltet. Most majd várhatunk öt hosszú évet, mire újra ringbe szállhatunk a polgármesteri székért!
Gergő vett egy nagy levegőt, aztán így felelt:
– Mondok én magának valamit, Huszár úr. Nagyon fogja érdekelni. A politika nem a hazugság művészete. A hazugságok hosszú távon ezen a pályán sem vezetnek eredményre. Márpedig maga hazudott nekem. Mindjárt a kezdet kezdetén. A polgármesternek esze ágában sem volt visszavonulni, és ezt maga mindvégig nagyon is jól tudta. De azzal is tisztában volt, hogy ha nem manipulál engem, akkor nem tud rávenni, hogy induljak a választáson… Na, hát most egye meg, amit főzött, és örüljön neki, hogy még időben megvilágosodtam a tényállásról. Mert ha esetleg csak a választás után jöttem volna tisztába a dolgokkal, biztosíthatom, hogy sokkal nagyobb botrányt csinálok… Most pedig szépen vonuljon vissza, és szálljon magába, elvégre van kerek öt éve elgondolkozni azon, hogy érdemes-e hazugságokra alapozni bármiféle olyan tevékenységet, aminek az emberek sorsának jobbra fordítását kellene szolgálnia.
Azzal karon fogta a kedvesét, és faképnél hagyta a skarlátvörös arcú elnököt.
Ahogy hazafelé ballagtak, Anna így szólt:
– Ha netán polgármesterré választottak volna, akkor sem lehetnék büszkébb rád, mint amilyen most vagyok.
