Gergő még nem tette félre a telefont, egy újabb hívást kezdeményezett. Megértő szavakra vágyott, így hát feltárcsázta a kedvesét, Annát.
Nos, hamarosan kiderült, hogy ha megértő szavakra vágyik, akkor mindenképpen további hívásokkal kell próbálkoznia. Miután ugyanis elmesélte Annának a történteket, különös tekintettel az imént meghozott döntésére, Gergő egy darabig úgy érezte magát, mintha még mindig a bátyjával beszélne, csak most éppen egy női hang szinkronizálná.
– Neked teljesen elment az eszed? – kérdezte Anna a vonal túlvégén.
– Na, helyben vagyunk! – kapta fel a vizet Gergő. – Most az következik, hogy gyengeelméjű vagyok, ugye?
– Én ilyet nem mondtam – szögezte le Anna –, de tudod egyáltalán, hogy ki ez a Huszár Gábor?
Szó szót követett, és alig fél perc elteltével az Almási fiú máris azon kapta magát, hogy szinte kiabál a telefonba:
– Na persze, Mátraszederkényben mindenki nagyon okos, mindenki nagyon bennfentes, de én, a messziről jött, buta nagyvárosi fickó, aki csak a deszkák gyalulásához ért, hát húzzam meg magam szépen!
– Ne haragudj, de ezt a beszélgetést nem vagyok hajlandó ilyen formában folytatni – szólt a vonal túlvégéről Anna nyugodt hangja. – Majd keress meg, ha már kellőképpen lehiggadtál. – Azzal elbúcsúzott, és letette a telefont.
Gergőben csak úgy fortyogott az indulat. Bár hosszú évek teltek el úgy az életéből, hogy egy pillanatig sem akart polgármester lenni, ilyesmi meg sem fordult a fejében, most mégis úgy érezte, még soha nem akart ennyire polgármester lenni, sőt, az életnek nincs is más kihüvelyezhető értelme, mint hogy az ember polgármester akarjon lenni.
– Na, majd én megmutatom mindenkinek! Lefitymáltok, ütődöttnek néztek? Kioktattok, lesajnáltok? Nem tudjátok ti még, mi lakozik Almási Gergelyben! – Így háborgott, miközben fel-alá járkált a konyhában, s idegességében még egy tányért is levert a mosogató széléről, ami hangos csörömpöléssel tört darabokra a padlón.
Másnap átvette Huszár Gábortól az aláírásgyűjtő íveket, és nekivágott a falunak. Elsőként azokat a családokat kereste föl, akik a halotti toron is ott voltak, és hallották a beszédet, amit a szomszédék kapujában rögtönzött. Ez jó módszernek bizonyult. Takácsék, Kunfalviék és Novákék is szeretettel fogadták; a család minden nagykorú tagja aláírt neki, aki csak otthon tartózkodott.
Egy óra múltán, amikor Gergő az utcán bandukolva számolgatta az aláírásokat, meglehetősen optimista hangulat kerítette hatalmába:
– Még csak három helyre csöngettem be, de máris van tizenegy aláírásom – örvendezett magában. – Ez a szükséges negyvennégy aláírásnak pontosan az egynegyede. Ha ez így megy tovább, holnap estére megszerzem az összes támogatást! Mekkorát fog nézni Huszár, amikor leteszem elé az asztalra a betelt íveket!
Épp itt járt az örömteli gondolatok átélésében, amikor is Imre atya portája elé ért. Abban a hiszemben csöngetett be, hogy a tizenkettedik támogató aláírást az eddigieknél is könnyebb lesz megszerezni. Csakhogy a dolog másképp alakult. Először is azért, mert a plébános nem volt hajlandó a kapuban aláírni semmit, inkább beinvitálta Gergőt a paplakba.
– Jaj, atyám, én rajongok a maga gyógyteáiért, de most nincs időm ilyesmire – szabadkozott az Almási fiú. – Nem szeretek házalni, minél hamarabb túl akarok lenni rajta. És amilyen ígéretesen indult ez a délután, minden reményem megvan rá, hogy holnapra le is tudhatom a kampány első feladatát.
– Én igazán nem akarlak feltartani – tárta szét a karjait Imre atya. – Ha nem akarsz, hát nem jössz be. De azt tudnod kell, hogy elsősorban nem teázni hívlak most, hanem sokkal inkább azért, mert beszédem volna veled.
Gergő úgy érezte, nem bánthatja meg azzal Imre atyát, hogy visszautasítja az invitálását. Különben is, jól halad az aláírásgyűjtés. Ha most egy fél órácskát el is időz a paplakban, bőven lesz még ideje összegyűjteni a szükséges támogatást. Így aztán a következő percben már a plébános házának nappalijában üldögélt, az elmaradhatatlan tea társaságában.
– Igazán nem szeretnék elvtelen hízelgőnek látszani – tette le a csészét –, de a mai teája is remekül sikerült, atyám. Milyen füveket tett bele ezúttal?
A plébános arcára furcsa mosoly ült ki:
– Szégyellem bevallani, de nem emlékszem. Pedig alig két perccel azelőtt állítottam össze, hogy becsengettél – ismerte el Imre atya. – Persze mondhatnám azt is, hogy a veled való társalgás, illetve a téma fontossága verte ki a fejemből az összetételt, de ez csak mentegetőzés lenne. Sokkal inkább úgy gondolom, hogy ez már az öregedés jele.
A plébános is letette a csészét, aztán derűsen mosolyogva így folytatta:
– A bátyám jutott eszembe minderről. Néha igencsak elemében érezte magát a konyhában. Ami a gasztronómiát illeti, impulzív volt és kreatív. Legtöbbször csak úgy összeszedte a hozzávalókat, amiket otthon talált, és olyan ragulevest főzött, hogy az egész családot levette a lábáról. Később aztán hiába kérleltük, hogy főzzön olyan levest, mint a múltkor, ő csak elnéző mosollyal ingatta a fejét: „Nem hiszem, hogy sikerülni fog. Már nem emlékszem, mit raktam bele, mivel fűszereztem.” Nála minden egyszeri volt és megismételhetetlen.
Gergő kissé türelmetlenül feszengett a karosszékben. „Mi fog még ebből kisülni? Ez most valami tanmesének indul, vagy mire véljem?” – töprengett magában. – „Jól nézek ki, ha az atya elkezd itt nekem anekdotázni. Na persze, egy plébános másképp számolja az időt. Nyugodtan és megfontoltan halad, ráérős a történetvezetés, de hát én egy polgármesterjelölt vagyok, akinek nincs ideje ilyesféle tereferére, pont a kampány legfontosabb időszakában!”
Csak akkor zökkent ki a csöndes zsörtölődésből, amikor Imre atya egyenesen nekiszegezte a kérdést:
– Aztán miért akarsz polgármester lenni, fiam?
Gergőt úgy meglepte a hirtelen váltás, hogy szólni sem tudott. Értetlenül meredt a plébánosra, de egyelőre hang nem jött ki a torkán.
– Már csak azért faggatlak – magyarázta Imre atya –, mert azt gondolom, a dolgoknak nem az a rendje, hogy becsengetünk az egyszeri választópolgárhoz, és már a kapuban elkérjük az aláírását, mindenféle bemutatkozás, magyarázat és meggyőzés nélkül.
– Bemutatkozás? – hüledezett Gergő. – Hát talán maga ismer engem legjobban a faluban, atyám. Mi szükség lenne külön bemutatkozásra?
– Úgy, mint Almási Gergelyt, valóban ismerlek – bólintott a plébános. – De polgármesterjelöltként eddig még nem volt szerencsém hozzád. Halljuk tehát: miért támogassalak az aláírásommal? Mik a terveid, mik a céljaid? Hogyan képzeled el a faluközösség életét a jövőben? Mit csinálnál másképp, mint az elődöd, amennyiben megválasztanának? Merthogy ezt mind-mind tudnom kell, mielőtt döntést hozok.
Mi tagadás, Gergőt váratlanul érték a kérdések. Takácsék meg Novákék, de még Kunfalviék sem faggatták a programjáról, hanem egyszerűen aláírták az ívet. És közben lelkendeztek, gratuláltak és sok sikert kívántak.
No persze, Imre atyától nem várt efféle lelkendezést hősünk, de arra sem számított, hogy épp a plébános lesz az, aki lehatol egészen a dolgok mélyéig.
Némi hezitálás után eldadogott valamiféle programbeszédet összetartó közösségről, szolidaritásról és egymás segítéséről, de maga is érezte, hogy nem sikerült túlságosan meggyőzőre a produkciója. Ám a feketeleves még hátra volt, Imre atya ugyanis ekkor így szólt:
– Mondd meg nekem őszintén, fiam: megfordult a fejedben, hogy a polgármesteri széket megszerezve bosszút állj a szomszédaidon, akik megkeserítették a mindennapjaitokat?
