A halotti tor valamennyi résztvevője megütközve vette tudomásul, hogy a szomszédból mulatós zene hangzott fel.
Ákos és Gergő természetesen haladéktalanul befejezték a beszélgetést. Felpattantak a helyükről, és Ákos a vendégek közé vegyült, Gergő pedig kiment az udvarra, hogy tájékozódhasson a fejleményekről.
Odabenn, a házban egyre inkább felütötte a fejét a felháborodás és a harag.
– Hát már egy halott emlékét sem képesek tisztelni? – méltatlankodott egy molett asszony, és még a süteményes tálat is letette a kezéből.
– Szégyentelenek! – replikázott a barátnője. – Hogy pusztítaná el őket az ördög!
– Nyugodjanak meg, kérem – intette csendre a zúgolódó társaságot Ákos. – Az öcsém mindjárt elintézi ezt a kis közjátékot.
Gergő valóban kiment a kertbe, de nem látott a szomszédban senkit. Üres volt a pázsit, a ruhaszárító kötél mellett sem tüsténkedett Ágnes asszony, nem volt kivel üzenni. Nem volt kivel továbbítani azt a kérést, hogy legalább ma ne őrjöngjenek már odaát. Tiszteljék meg a halottat annyival, hogy csöndességet biztosítanak a gyászoló falubelieknek.
Gergő leült a ház lépcsőjére, és most már nem fojtotta el az érzelmeit. Kifakadt belőle a sírás, és már az sem érdekelte, hogy a vendégek sorra kijöttek a tornácra, és egyre többen lettek szemtanúi, ahogy a lépcsőn kuporogva siratja el a nagymamáját.
– Ez botrány! – harsant fel az ítélet a háta mögött.
– Alávaló gazemberek! – tette hozzá a magáét a másik.
– Gyerünk, tanítsuk móresre őket! – indítványozta egy borvirágos arcú atyafi, és az eseményeket ekkor már nem lehetett kordában tartani.
Hirtelen a halotti tor egész vendégserege kitódult az udvarra, vadul az öklüket rázták a szomszéd porta felé, aztán megindultak a kapuhoz, hogy átmenjenek Rohoncziék portájára, és kérdőre vonják a szenvtelenül „születésnapozó” társaságot.
Az Almási család férfitagjai elképedve szemlélték a fejleményeket. A családfő a ház ajtajában megtorpanva, egész testében megmerevedve bámulta a jelenetet. Soha nem látott még olyan tömeget, amelyik ekkora gyűlölettel vetette bele magát a várható küzdelembe. Ákos ekkor már nem próbálta visszafogni a falubelieket, mert az elmúlt percekben azt tapasztalta, hogy a szavai egyáltalán nem jutnak el a címzettekhez. Valami olyan tömegpszichózis hatása alá kerültek, hogy azon higgadt, egyszerű szavakkal nem volt lehetséges változtatni. Gergő pedig a lépcsőn ülve, a könnyein át nézte az eseményeket, és döbbenten tapasztalta, miféle erők mozgósítására képes a közös gyűlölet.
A vendégek ekkor már Rohoncziék portája előtt álltak, és a tömegből elhangzó legszelídebb ötlet az volt, hogy jöjjenek ki mind, egyesével, és kérjenek bocsánatot. Többen a kerítést rázták, mások a kapu zárját rugdosták, miközben a tömeg egyre felbőszültebben skandálta, hogy azonnal jöjjenek elő és mutatkozzanak meg a főkolomposok!
Hirtelen megjelent valaki a kapunál. Felkapaszkodott a kovácsolt vasra, aztán a lábát a postaládán nyugtatva elkiáltotta magát:
– Hallgassanak rám, emberek! Az én nagymamámat temettük el ma!
A tömeg elcsendesült, bár a zúgolódás korántsem szűnt meg. Mindenesetre késznek mutatkoztak arra, hogy meghallgassák Almási Gergő szavait:
– Figyeljenek, és jól jegyezzék meg azt, amit most mondok!
Ákos később esküdött rá, hogy az öccse arca ekkor szinte varázsütésre kipirult, és valami olyan hit sugárzott az arcából, ami megfoghatatlan.
– A harag és a gyűlölet tölti el magukat – harsogta Gergő –, de azt javaslom, alaposan nézzenek magukba. Mit tettek azért, hogy ez a helyzet ne állhasson elő? Segítettek valamit?
A tömeg ekkor már síri csendben hallgatott. Így aztán Gergő is halkabbra fogta a szavait. De azért még mindig kellő indulattal folytatta:
– Sokan tudhatták a faluban, hogy milyen áldatlan állapotok uralkodnak itt, hogy miféle család ez, hogyan viselkedtek velünk. És csak alig néhányan tettek valamit… Imre atyának és a polgármester úrnak köszönettel tartozom. De például a körzeti megbízottról már nem tudok jó szívvel nyilatkozni. És maguk is hiába rázzák az öklüket, már késő. Talán ha pár héttel korábban…
Gergő keserűen legyintett, és úgy tűnt, az indulatai is kezdenek elpárologni.
– Tudják, a civil összefogás nagyon szép és hasznos dolog – folytatta most már sokkal nyugodtabb hangon. – Mert az ember egyedül sokszor tehetetlen. De ahogy a mondás is tartja, egységben az erő. Amikor ide vetett a sorsom, ebbe a faluba, akkor sokáig azt gondoltam, jó közösségbe kerültem. Egész más érzés volt, mint egy nagyvárosban élni. Azt mondtam magamnak: itt odafigyelnek egymásra az emberek, senkit nem hagynak magára gondjában–bajában. Itt összetartás van, szolidaritás, együttérzés, kölcsönös segítségnyújtás. Azt mondtam magamnak: becsüld meg magadat, és örülj, hogy egy ilyen remek közösség befogadott. De most csak keserűséget és csalódottságot érzek. És nehogy azt higgyék, hogy magamra nem haragszom. Amióta nagymamám meghalt, egyfolytában kínoz az önvád. Talán hangosabban kellett volna kiabálnom. Talán az egész falut fel kellett volna lármáznom, hogy eljusson mindenkihez a segélykiáltásom. Mert biztos vagyok benne, hogy ha egy egész falu összefog, az ellen semmit nem tehet néhány renitens ember, bármilyen népes család is áll mögöttük. De már késő. Megtörtént a baj, és már nem lehet rajta segíteni. Most már örökké azzal a tudattal kell élnem, hogy nem tettem meg mindent azért, hogy a nagymamám utolsó hónapjai nyugalomban teljenek.
Az utolsó mondatokat már síri csend övezte. Mégpedig azért, mert ekkor Rohoncziék végre kikapcsolták a zenét, és a család több tagja is riadtan pislogott a kapu felé a ház ablakaiból, a résnyire félrehúzott függönyök mögül. Jóska ugyan kimerészkedett az udvarra, de aztán úgy ítélte meg, jobb lesz, ha ő most meg sem próbálja azt tudakolni, mit keres ennyi ember a portájuk előtt. Így hát némán visszabotorkált a házba.
Lassan a tömeg is kezdett szétszéledni. Csak nagyon kevesen szállingóztak vissza a Kincses–házba, legtöbben úgy ítélték meg, hogy ideje hazamenniük. Mások az út túloldalán rágyújtottak, és kisebb csoportokban, halkan tárgyalták az eseményeket.
Huszár Gábor, egy ötven év körüli agilis atyafi ekkor odasomfordált Gergő mellé, aztán váratlanul kezet szorított vele.
– Nagyon szépen beszéltél, öcsémuram – jegyezte meg elismerően. – Igencsak elgondolkodtatóak voltak a szavaid.
– Köszönöm – bólintott Gergő, de látszott rajta, hogy csöppet sem vágyik most az efféle hízelgésre.
– Engedd meg, hogy bemutatkozzam – folytatta Huszár Gábor –, a Mátraszederkényi Lokálpatrióta Egyesület elnöke vagyok.
– Tudom, hogy ki maga – nyugtázta az Almási fiú. – Bocsásson meg, de most inkább szeretnék visszamenni a szeretteim körébe.
– Csak még egy kérdést engedj meg: mi a hozzáállásod a politikai élethez?
– Hát ezt meg hogy érti? – vonta össze a szemöldökét Gergő.
– Arra céloztam, érzel-e vonzalmat a politikai pálya iránt? Már csak azért kérdezem, mert ugyebár közelegnek a helyhatósági választások, és az egyesületünk is szeretne polgármesterjelöltet állítani.
Gergőnek kissé zsongani kezdett a feje Huszár Gábor mondandójától. Érzékelte ezt az elnök is, ezért gyorsan a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy névjegyet:
– Most nem is tartanálak fel tovább, a későbbekben majd beszélünk a témáról. Itt a telefonszámom, hívjál fel a napokban. Bármikor hívhatsz, én mindig ráérek.
Na, szépen vagyunk …