A polgármesteri hivatalban Gergő bosszúsan olvasta a kifüggesztett feliratot: „Fogadóóra minden hétfőn és szerdán 17 és 18 óra között”.
Mivel éppen csütörtök volt, Gergő elkeseredetten gondolt arra, hogy most négy napig kell várnia, míg előadhatja a panaszait a falu első emberének.
– A fene vinné el – dühöngött magában –, bármely másik napon jöttem volna, egyszer sem lettem volna olyan messze a következő fogadóórától, mint éppen ma. Hiába, ez az én formám.
Szomorúan támolygott ki az épületből, s szinte rettegve gondolt arra, mi minden történhet még jövő hétfőig a szomszédok és közte.
A polgármesteri hivatal előtt egy középkorú nő cigarettázott a kijelölt dohányzóhelyen.
– Segíthetek, fiatalember? – szólította meg Gergőt, látva, hogy milyen tanácstalanul botorkál ide-oda.
– A polgármester úrhoz jöttem volna, de úgy látom, korán érkeztem – felelte Gergő. – Vagy éppen későn, nézőpont kérdése.
Mint kiderült, a cigarettázó asszony a nagyközség első emberének titkárnője volt, aki sietve megnyugtatta:
– Az a felirat már idejét múlta. A polgármester úr bármikor szívesen fogadja a lakosokat. Már ha éppen a hivatalban tartózkodik. De most éppen Egerben van dolga. – A titkárnő az órájára nézett: – Elég régen elment, szerintem húsz-harminc percen belül visszaérkezik. Ha gondolja, várja meg az előtérben, fiatalember.
Gergő kissé megkönnyebbülve ment vissza az épületbe, és leült az egyik kopott székre. De aztán az jutott eszébe, vajon mit várhat egy olyan polgármestertől, akinek lassan négy év is kevés volt ahhoz, hogy egy idejétmúlt feliratot eltávolíttasson az általa vezetett hivatal faláról.
Röviddel később kellemes csalódás érte. Az Egerből visszaérkező polgármester igencsak agilis embernek bizonyult. Amint meghallgatta Gergő panaszát, máris a tettek mezejére lépett:
– Most azonnal odamegyek, és beszélek a fejükkel – jelentette ki. – Nem jó az efféle ügyeket hagyni elburjánzani – osztotta meg a véleményét a panaszossal. – Idejekorán tisztázni kell a nézeteltéréseket, mielőtt végeláthatatlan viszályba torkollnának.
Gergő helyeslően bólogatott, de közben elfogódottan arra gondolt, a nézeteltérések végeláthatatlan viszályba torkollásának kapcsán már rég nem az első fejezeteknél tart a történet. Mindenesetre csak ennyit mondott:
– Ha megengedi, polgármester úr, én most előresietnék. Nem szeretném, ha Rohoncziék azt látnák, hogy egyszerre érkezünk. Véleményem szerint csak olaj lenne a tűzre.
– Menj csak, fiam, nem lesz semmi baj – nyugtatta meg a polgármester. – Én egyébként is szándékoztam némi kitérőt tenni a paplak felé. Jobb lesz, ha Imre atyát is magammal viszem erre a jószolgálati misszióra.
A falu plébánosának nevét meghallva Gergőn jóleső érzés hullámzott végig. Aztán kissé el is szégyellte magát, hogy neki ez idáig nem jutott eszébe Imre atyához fordulni.
Most már teljes volt a bizalma a polgármester felé. Amint hazafelé sietett, megállapította magában, hogy igazán rátermettnek tűnik a község első embere.
Amikor hazaért, valami megmagyarázhatatlan, különös érzése támadt. Aztán átlesett a szomszédos portára, és szokatlan látvány tárult a szeme elé. Rohonczi Jóska a virágágyások között gereblyézett. Rohonczi Elemér a házhoz vezető betonjárdát seperte. Ágnes asszony ruhát teregetett. S mindezt síri csendben. Se mulatós zene, se részeg handabandázás, de még csak gyerekzsivaj sem hallatszott. És a levegő is tiszta volt. Momentán egész biztosan nem égettek semmit a szomszédok a hátsó kertben.
Gergő akár még örülhetett is volna a tapasztaltaknak, de az volt a gyanúja, jelen helyzetben nem jól fogja magát kivenni egy polgármesteri látogatás.
– Vajon honnan tudták meg, hogy a polgármesternél jártam? – morfondírozott Gergő, amíg beért a házba. – Mert hogy megtudták, az egész biztos. Tán csak nem követett valamelyikük?
Mindenesetre nem volt mit tenni, Gergő beszámolt a fejleményekről a nagymamájának, aztán várták, hogy mire jut a polgármester és Imre atya a szomszédoknál.
Jó egy órába is beletelt, mire megszólalt a kapucsengő a Kincses portán. Az Almási fiú szeretettel köszöntötte a falu plébánosát, de persze hasonló kedvességgel invitálta be a polgármestert is.
– Van egy olyan érzésem, hogy ezek a Rohoncziék valahonnan megsejtették a látogatást – osztotta meg a gondolatait a társasággal a falu első embere, miután beértek a házba, és a szomszédok már nem hallhatták, miről beszélgetnek.
– Nekem is egyből ez ugrott be, amikor hazaértem – bólogatott Gergő. – Még sosem láttam, hogy ilyen lelkesen szorgoskodtak volna a kertben, ráadásul síri csendben.
– Mindenesetre elbeszélgettünk velük – közölte Imre atya –, nagyon remélem, hogy lesz foganatja a szavainknak.
– Ha mégsem lenne – vette elő a névjegyét pesszimista arccal a polgármester –, itt a privát telefonszámom, hívjál rajta bátran – nyújtotta át a kártyát az Almási fiúnak. – Kíváncsi leszek, hogy akkor is ilyen negédesen viselkednek–e, amikor rajtakapom őket, hogy súlyosan vétenek a normális együttélés szabályai ellen.
Gergőnek volt egy olyan érzése, hogy nem sokáig fog kihasználatlanul heverni a polgármester névjegye a komódon, de azt azért ő sem gondolta volna, hogy már aznap este telefonálnia kell. Márpedig így történt.
Tíz perc sem telt bele, a polgármester autója lefékezett Rohoncziék kerítése előtt. Gergő nem ment ki az udvarra, mert úgy sejtette, az ő feltűnése a színen csak olaj lenne a tűzre. Inkább a résnyire nyitott ajtó mögött hallgatózott.
– Ha jól emlékszem, nem ebben állapodtunk meg délután! – kiáltotta be a polgármester Rohoncziék portájára, miután senki sem nyitott neki kaput.
Jóska először megpróbálta lekenyerezni a falu első emberét. Beinvitálta egy italra, de mikor látta, hogy nincs fogadókészség a túloldalon, Elemérrel együtt a már jól ismert tegező modorra váltottak, és rövid úton elhajtották a polgármestert melegebb éghajlatra. Amaz nem hagyta magát, a lumpen handabandázók szíves figyelmébe ajánlotta, hogy a csendháborításért kiszabott büntetés levonható a segély összegéből, tehát ne érezzék annyira nyeregben magukat. Elvégre az említett pénzügyek mind a polgármesteri hivatal hatáskörébe tartoznak, és ő bizony nem lesz szívbajos, ha intézkednie kell olyasféle emberek ügyében, akik mindenáron meg akarják keseríteni a tisztességes mátraszederkényiek életét.
Úgy látszott, ez utóbbi fenyegetés hatott. Rohoncziék leszálltak a magas lóról, és egy pár napig meghúzták magukat. Csakhogy aztán új „harcmodorra” váltottak. Ennek során pedig Gergő nagymamáját pécézték ki maguknak.
– Halkítsd le a magnót, Elemér, mert a vénasszonyt zavarja! – ilyesféle kurjantások hallatszottak esténként az udvaron, és az elkövetők jól tudták, hogy az idős szomszédasszony füléig is eljut, amilyen hangnemben beszélnek róla. – Isten ments, hogy megint kihívja ránk a polgármester urat a vénasszony! Elveszik a segélyünket, aztán nem lesz mit enni adni a gyerekeknek!
Nagyika rosszul viselte a történteket.
– Tisztességben megőszülve ezt kellett megérnem – hajtogatta keserűen esténként az unokájának. – Nekem, aki soha nem ártottam a légynek sem, és ezekhez a szomszédokhoz sem volt soha egy rossz szavam!
Gergőben egyre jobban fortyogott az indulat. Néha már úgy érezte, legszívesebben kapát-kaszát ragadna, s azzal tanítaná meg jó modorra az egyre szemtelenebb szomszédokat.
– Ideje felkeresnem Imre atyát, mielőtt rossz vége lesz a dolognak – határozta el egy higgadtabb pillanatában.
