Délelőtt egy időre abbamaradt a ricsajozás a szomszédban, de úgy látszott, a Rohonczi család egy-két tagja a kelleténél több borral öblítette le az ebédet, mert délután kezdődött elölről minden. Kitárt ablakok, mulatós zene, klimpírozás, dajdajozás.
Bár Gergő ekkor javában dolgozott a műhelyében, és a zakatoló fűrészgép miatt csak ritkán jutott el a füléig a szomszédék ricsajozása, de azért kellőképpen bosszantotta a dolog. Mert szegény Nagyika hova meneküljön a zaj elől? És egyáltalán, miért nem hatott ezekre az emberekre egy teljesen normális, kellően udvarias hangnemű kérés?
Az Almási fiú megállította a gépet, és nekitámaszkodott a munkapad szélének. Azon töprengett, vajon hol találhatna szövetségeseket.
Rohoncziék túlsó szomszédja nem jöhetett szóba. Manyika néni egy igencsak nagyot halló idős asszony volt, tőle akár ágyút is sütögethettek volna a kerítés mellett, az sem zavarta volna.
Gergő úgy döntött, ideje hivatalos útra terelni az ügyet, felkereste hát a falu körzeti megbízottját.
A körzeti megbízottat akár körzeti meghízottnak is lehetett volna nevezni. Iszonyú kövér ember volt, és kellőképpen lusta is. Megszokta már, hogy a mátraaljai kis faluban eseménytelenül zajlik az élet, már ami a bűnügyeket és szabálysértéseket illeti, ezért nem igazán szerette, ha mindenféle csip-csup ügyekkel akartak neki munkát adni. Attól tartott, ha komolyan foglalkozna minden panasszal, akkor előbb-utóbb aktákat, jegyzőkönyveket is kellene gyártani, ami egyrészt igencsak fárasztó tevékenység, másrészt pedig a statisztikát is lerontja. Ennek megfelelően Gergő panaszára is széttárta a kezét:
– Nem tehetünk semmit, este tízig nem minősül csendháborításnak a dolog.
Az Almási fiú nem fogadta el a választ:
– Kizárt dolognak tartom, hogy a szomszédom este tíz óráig korlátlan mértékben zavarhatja a nyugalmamat. Biztosan van erre vonatkozó törvényi szabályozás. Volna kedves utánanézni?
A körzeti megbízott felmérgelte magát:
– Maga most ki akar engem oktatni a törvényről?
– Nem akarom, csak hát…
– Ki akar engem oktatni a saját szakmámról?
– Dehogyis akarom…
– Tudja maga, mióta vagyok én itt körzeti megbízott?
A meddő párbeszéd végén Gergő csalódottan indult haza. Már megbánta, hogy nem válaszolt valami epéset a körzeti megbízott utolsó kérdésére.
– Micsoda egy lehetetlen alak! – dohogott magában. – Azt kellett volna felelnem: „A szatmári béke óta? Azóta tetszik itt lenni?” Sőt, leginkább azt kellett volna mondani: „Gondolom, amikor elkezdte a szakmát, úgy nagyjából hetven kilós lehetett. Most meg talán a duplája.”
Kissé felderült a kedve, ahogy alaposan kifigurázta magában a körzeti megbízottat, és kiszínezte rövid párbeszédük soha le nem zajlott végét. Amikor azonban a saját portája felé közeledett, odalett minden vidámsága. Rohoncziéknál bömbölt a zene, minden eddiginél hangosabban és bántóbban.
– Hej, de soká lesz még este tíz óra! – sóhajtott Gergő, bár kétséges volt előtte, hogy a körzeti megbízott este hajlandó lenne-e felemelni az ülepét a székéről. Biztos akkor is kitalálna valami kifogást.
Úgy döntött, tesz még egy próbát Rohoncziékkal. Látta, hogy Ágnes kinn tartózkodik az udvaron, s azt remélte, a szelíd asszonnyal talán jobban szót tud majd érteni, mint korábban a kapatos Jóskával.
Megálltak a kerítés mellett, s szóba elegyedtek:
– Korábban már megkértem Jóskát, hogy halkítsák le a zenét, de úgy látszik, már elfelejtette – jegyezte meg Gergő. – Nem is magam miatt kérem, hanem a nagymamám miatt. Idős, beteg asszony, nehezen viseli már az efféle környezeti ártalmakat…
Gergő minden igyekezete hiábavaló volt. Akárkivel is beszélt a szomszéd család tagjai közül, az mindent megígért, sőt sajnálkozott is egy sort, de ennek mindig csak átmenetileg volt foganatja, utána ment minden tovább ugyanúgy, mint korábban. Sőt, a mulatós zene mellé egyik nap betársult valami más is.
– Mi ez a szag? – kapta fel a fejét Gergő ebéd közben. Valóban, a nyitott ablakon olyan bűz áradt be a konyhába, hogy az Almási fiúnak elment az étvágya.
– Valahol gumit égetnek – vélekedett Nagyika, és csakhamar kiderült, hogy az a „valahol” nincs is olyan messze. Amikor Gergő utánanézett a dolognak, kiderült, hogy Rohoncziék égetnek szemetet a kert végében.
– Mit csinál maga, jóember? – rivallt rá Gergő Jóskára, aki a tűz körül tüsténkedett. – Van fogalma róla, hogy a szél pont felénk kergeti ezt a bűzt?
– Már a széljárásról is én tehetek? – vonogatta a vállát a szomszéd, s közben Gergő azon gondolkodott, mikor látta utoljára ezt az embert józannak.
– A maguk portája elől is elszállítanák a szemetet, ha hajlandóak volnának szerdánként kitenni a kukájukat – mutatott rá Gergő.
– Na persze, csakhogy az drága – felelte Jóska, és a nagyobb nyomaték kedvéért a földre köpött.
Az Almási fiú most már felfortyant:
– Nem olyan drága az! Ha egyszer, csak egyetlen napig nem ünnepelnék valakinek a születésnapját, abból kijönne egy egész éves szemétszállítási díj.
A szomszéd most már nem a tüzet piszkálgatta, hanem Gergő felé fordult. Villámokat szórt a szeme, miközben habzó szájjal acsarkodott:
– A családomat szidja? Mi baja a családommal? Nem szégyelli magát? Hogy meri ezt megengedni magának? Na ne féljen, lesz még ennek böjtje! – Azzal feldúltan betámolygott a házba, őrizetlenül hagyva a tüzet.
Gergő fogta magát, előhozta a locsolóslagot, aminek segítségével a kerítésen túlról is elolthatta a lángokat.
Jóska kisvártatva Elemér társaságában tért vissza a helyszínre, így már ketten estek neki az Almási fiúnak. Állapotuk nélkülözött minden úriemberi vonást, tegezve szidalmazták a szomszédjukat:
– Nem gondolod, hogy kicsit sokat képzelsz magadról? – hadonászott Elemér. – Ki kérte, hogy locsolj a mi kertünkben?
Gergőt sem kellett félteni, nem ijedt meg a saját árnyékától:
– Ha még egyszer gumit égetnek, nemhogy locsolni fogok, hanem még fel is jelentem magukat.
– Szóval feljelentesz? Ahhoz aztán értesz, mi?
– Még maguk beszélnek? Hát engem vajon ki jelentett fel az adóhivatalnál?
A nagy kiabálásra Nagyika is előbújt a házból, és szinte remegve ment hátra a kert végébe. Bekövetkezett, amitől mindig is tartott, már a konfliktus kezdete óta. Immár teljes volt a viszály a szomszédok között.
– Hagyd, kisunokám, ennyit nem ér az egész – próbálta higgadtságra inteni Gergőt, de ő ekkor már igencsak felpaprikázott hangulatban volt:
– Mégis, meddig hagyjam? Mi lesz a következő? Tényleg azt képzelik ezek, hogy bármit megengedhetnek maguknak?
Méltatlankodott még egy darabig, de aztán, amikor a nagymamájára nézett, olyan riadalmat és szomorúságot látott a szemében, ami megdöbbentette.
– Jól van, menjünk innen – karolta át Nagyikát. – Úgysem fejeztem még be az ebédet. Bár kétlem, hogy ezek után egy falat is lemenne a torkomon.
Ahogy elvonultak, a két részeges Rohonczi gúnyosan kiabált utánuk, Nagyika pedig ettől sírva fakadt. Gergő szerette volna megvigasztalni, de semmi biztató nem jutott az eszébe. Végül, amikor már újra a konyhaasztal mellett ültek, higgadtan így szólt:
– Elmegyek a polgármesterhez. Ideje most már hivatalos útra terelni ezt az ügyet, mielőtt visszafordíthatatlanul elmérgesedik.
