Az egyik reggel két, furcsa külsejű férfi csöngetett be a mátraszederkényi Kincses portára. Mindketten szemüveget viseltek, kezükben egyforma aktatáska. Bemutatkoztak, s nem rejtették véka alá, hogy az adóhivataltól érkeztek.
Gergőnek összeszorult a szíve. Rövid vállalkozói pályafutása alatt még nem volt része efféle találkozásban.
– Fáradjanak be, kérem – próbált nyájaskodni az Almási fiú, pedig legszívesebben a falu másik végére irányította volna a két úriembert.
Odabenn, a házban Nagyika is a lehető legszívélyesebben fogadta a hívatlan vendégeket; kávét főzött nekik, aprósüteménnyel kínálta őket.
– Köszönjük, de inkább az üzleti könyveket szeretnénk mihamarabb szemügyre venni – jelentette ki szigorúan az idősebbik férfi, aki a másiknak felettese lehetett.
A fiatalabbik valamivel barátságosabbnak tűnt, de csak amíg meg nem kérdezte:
– Meg lehet élni az asztalosmesterségből egy ilyen kis faluban?
Gergő rögtön sejtette, hogy nem csupán ártatlan csevegésről van szó, a kérdés rejthet egy–két csapdát is.
– Tudja, ha csak ebből az egy faluból származnának a megrendeléseim, akkor már rég felkopott volna az állam. De szerencsére elég jó hírem van a környéken. Nemrégiben Egerből, sőt Gyöngyösről is volt érdeklődő a munkám iránt.
– Nem látok itt egri vagy gyöngyösi címre kiállított számlákat – nézett ki a szemüvege mögül az idősebb ellenőr, aki ekkor már javában belemerült az asztalosműhely könyvelésébe.
– Nem is láthatott – erősítette meg Gergő. – Mint mondtam, ezek az illetők egyelőre érdeklődők voltak, nem pedig megrendelők.
Később az adóhivatal emberei szerették volna megtekinteni az asztalosműhelyt is, így hát Gergő odavezette őket.
– Ez igen! – kiáltott fel a fiatalabbik ellenőr, miután belépett az ajtón. – Itt aztán rend és tisztaság van! Jártam már egy-két helyszínen a pályafutásom során, de ilyen pedáns műhelyben még sosem.
– Nagyapámtól örököltem ezt a műhelyt, ő pedig mindig azt vallotta: rend a lelke mindennek – mesélte Gergő, aki már-már kezdte úgy érezni, túl vannak a vizsgálódás nehezén, de ekkor újra csak összeszorulhatott a szíve:
– Látok itt egy új fűrészgépet… – szólalt meg a szigorúbb ellenőr.
– Ott van a számlája is, nézze csak át újra – javasolta Gergő.
– A fűrészgép számláját látom – bólogatott az ellenőr –, de nem látok olyan számlát, ami a műhely zajterhelési bevizsgálásáról szólna.
– Na de hát itt már rég megtörtént a zajterhelési vizsgálat! – értetlenkedett Gergő.
– Épp ez a baj, hogy régen történt – magyarázta az ellenőr. – Csakhogy ez a fűrészgép tavalyi beszerzés. Azóta újabb zajterhelési vizsgálatnak kellett volna történnie.
Gergő tanácstalanul vakargatta a fejét:
– És akkor most mi lesz?
– Nem tudom, ez nem ránk tartozik – felelte az ellenőr. – Nekem csak egyszerűen feltűnt, miközben a számlákat vizsgáltam. Nekem tudniillik semmi nem szokta elkerülni a figyelmemet. A zajterheléses vizsgálat a szakhatóság dolga, nem az adóhivatalé.
– Valószínűleg a szakhatóság is hamarosan felkeresi majd magát – tette hozzá a másik jóindulatúan. – Főleg akkor, ha ők is kaptak olyan bejelentést, mint mi…
Nem tudta folytatni a mondandóját, mert ekkor a főnöke szigorúan rászólt:
– Ne jártasd a szádat fölöslegesen!
Persze, nem is volt már szükség újabb mondatokra. Amikor Gergő kikísérte a kapuhoz az adóellenőröket, lapos pillantásokat vetett Rohoncziék házára. Úgy sejtette, ott lakhat a kedves feljelentő.
Miután Gergő útjukra engedte az adóellenőröket, dohogva tért vissza a házba.
– Minden rendben volt? – tördelte a kezét odabenn Nagyika.
– Nem állítanám – csóválta a fejét Gergő. – Jobban mondva, az adóhivatal emberei nem találtak semmi kifogásolnivalót, viszont felhívták a figyelmemet, hogy szakhatósági vizsgálat is várható, amelynek során azt fogják bemérni, nem túl hangos–e az új fűrészgépem.
Nagyika egyelőre nem értette a dolgot:
– Na de hát, ha mindent rendben találtak, akkor miért vagy olyan ideges, kisunokám?
– Azért, mert erős a gyanúm, hogy a derék szomszédoknak köszönhetjük ezt az egész hercehurcát. Legalábbis az adóellenőrök elejtett szavaiból arra következtettem, hogy konkrét bejelentés nyomán jelentek meg nálunk.
– Rohoncziékra céloztak?
– Név szerint nem céloztak senkire, de nem nehéz kitalálni, hogy ők állhatnak a háttérben – magyarázta Gergő, majd emelt hangon méltatlankodni kezdett: – Pont ők panaszkodnak? Pont ők jelentgetnek fel holmi képzelt zajártalom miatt? Hát ők bömböltetik újabban egész nap a mulatós zenét, hogy az egész utcában hallani!
Végszóra fel is csendült a szomszédban a muzsika. Rövidke billentyűfutam vezette fel a dallamot, majd rázendített az énekes is, és világgá kiabálta, hogy ha néki sok pénze lesz, felül majd a repülőre…
– Na, ez már több a soknál – fordult sarkon Gergő, és megindult volna az ajtó felé, de Nagyika elkapta a karját:
– Jaj, kisunokám, nem kéne szítani a viszályt…
– Nyugalom, Nagyika, nem akarok én sem viszálykodást, de azért azt sem hagyhatjuk, hogy a fejünkre nőjenek. Szépen, udvariasan megkérem őket, hogy halkítsák le a zenét.
Amikor Gergő megállt a két portát elválasztó kerítés mellett, szürreális látvány tárult a szeme elé. Rohoncziék udvarán a már meglehetősen ittas Jóska átszellemült arccal hallgatta a házból bömbölő zenét, s közben megpróbált mozogni rá. A koreográfiája azonban nélkülözött minden tánc–szerű elemet. Egy távoli szemlélő például megesküdött volna rá, hogy a derék úriember muslincákat próbál meg elhajtani a környezetéből, mind a négy végtagjával.
„Hogy lehet valaki ennyire részeg már kora délelőtt?” – morgott magában Gergő, majd sokkal hangosabban odakiáltott:
– Halló, szomszéd!
Többször is meg kellett ismételnie a kiáltást, de Jóska így is csak akkor vette őt észre, amikor két zeneszám közt némi csend állt be.
– Na mi az? – vakkantotta oda meglehetősen udvariatlanul.
– Jöjjön már egy szóra, legyen olyan kedves – kérlelte Gergő.
– Mit mond? Nem hallom! – tette a füléhez a kezét a szomszéd, mert ekkor újra felcsendült egy mulatós szerzemény.
– Hát éppen ez az! – kiáltotta Gergő. – Ha maga se hallja, akkor mit mondjak én?
Jó néhány perc beletelt, mire Gergő oda bírta csábítani Jóskát a kerítés mellé.
– Lehetne róla szó, hogy lehalkítsák a zenét? – érdeklődött finoman Gergő.
– Na de hát születésnap van nálunk! – emelte fel a mutatóujját Jóska, mintha ez a körülmény felhatalmazást adna bármilyen tevékenységre.
„Úgy látszik, nálatok mindennap születésnap van” – dohogott magában Gergő, de igyekezett a mézes-mázos stílusnál maradni:
– Nézze, én megértem, hogy ünnepelnek, meg hogy jó kedvük van, de hát az azért mégsem járja, hogy ennek ürügyén tönkretegyék mások nyugalmát. Szerintem valamivel halkabban is éppen úgy lehetne élvezni a zenét, vagy legalább csukják be az ablakot, hogy ne hallatszódjon ki annyira.
Almási Gergőt igazán nem érhette kritika. Megpróbált udvariasan, kultúrember módjára viselkedni, a jó szomszédság érdekében. Nem rajta múlott, hogy végül más irányt vettek a történések.
