Az író-olvasó találkozók budapesti állomásán különös jelenetre került sor. Pedig ez az esemény is úgy zajlott sokáig, mint az előbbiek. Jöttek a szokásos kérdések a hallgatóságtól, a szerzőpáros pedig már kisebbfajta rutinnal válaszolta meg őket.
Aztán egyszer felemelkedett egy középkorú hölgy az első sorból, és magához ragadta a szót:
– Én nem kérdést szeretnék feltenni, hanem elmesélnék egy történetet. A türelmüket kérném, megpróbálom a lehető legrövidebbre fogni – bocsátotta előre, majd belekezdett az elbeszélésbe:
– A fiam huszonegy éves. Sajnos az érettségi után nem kapott munkát, és az egyetemi felvételije sem sikerült. Ennek már három éve. A sorozatos kudarcok rossz útra terelték. Először az alkohol rabja lett, később pedig megjelent a kábítószer is. Nem szeretném hosszasan ecsetelni, de azt hiszem, ez minden szülő rémálma.
Én egyedül neveltem fel a fiamat, és a legnagyobb fájdalom volt, amikor tehetetlenül kellett végignéznem, hogyan építi le magát fokozatosan az én jóravaló, értelmes, tehetséges gyermekem. Pedig mindent megpróbáltam, ami egy anyától elvárható. Éjszakákon át beszéltem a lelkére, próbáltam annyira kemény lenni, amennyire ez egy gyönge nőtől elvárható. Voltam dühös és szigorú, eltiltottam és büntettem, néha még az érzelmi zsarolást is bevetettem.
Hiábavalónak bizonyult minden igyekezetem. A kisfiam egyre lejjebb csúszott, én pedig csak tehetetlenül szemléltem, mert már nem volt semmilyen eszköz a kezemben.
A legszörnyűbb dolog egy ilyen élethelyzetben egy édesanya számára a folyamatos, rettegéssel teli bizonytalan várakozás. Vajon mikor jön haza, és főleg milyen állapotban? Vajon hazajön–e egyáltalán, nem pedig a mentők vagy a rendőrség fog hírt adni róla? Mert akkor már biztos voltam benne, hogy hamarosan vagy a börtönben, vagy a temetőben végzi, hacsak nem történik valami…
Tavaly karácsony előtt történt, hogy sétáltam a körúton, azon gondolkodva, vajon milyen ajándékot vehetnék a fiamnak. Jártam az utcákat, és közben egyvégtében Istenhez fohászkodtam, hogy segítsen rajtam, mert egyedül már tehetetlen vagyok. És akkor… egyszer csak azt vettem észre, hogy egy könyvesbolt kirakata előtt állok, és a maguk könyvének borítójával nézek farkasszemet.
Eltelt egy kis idő, mire tudatosult bennem, hogy talán ez a könyv lehet a válasz a fohászkodásomra. Gyorsan bementem az üzletbe, megkerestem a könyvet, és elolvastam a fülszövegét. Akkor már biztos voltam benne, hogy ez a kötet lesz a fiam karácsonyi ajándéka. Nem is néztem meg az árát, csak betettem a kosaramba.
Kíváncsi voltam, rá lehet–e venni majd a fiamat, hogy elolvassa. És ha elolvassa, vajon eljut–e addig a döntésig, hogy igenis szakemberhez kell fordulnia.
Azt kell mondjam, hamarabb megtörtént a csoda, mint reméltem. A fiam eleinte fintorogva lapozott bele a könyvbe, de aztán két nap alatt kiolvasta. És ami a legfontosabb: egyszer csak azt vettem észre, hogy a környékbeli pszichológusok telefonszámai között lapozgat a szaknévsorban.
Azóta három hónap telt el. A fiam minden héten meglátogatja a pszichológusát. Letette a poharat, és amióta megtisztult, már munkája is akadt…
Szóval, csak azt szeretném, ha tudnák: megmentettek egy fiatal életet, és ezért én örökké hálás leszek mindkettejüknek.
Ezen a ponton végképp elcsuklott az édesanya hangja, de nem is akart már többet mondani. Odalépett a két megrendült szerzőhöz, és átölelte őket.
A teremben akkora csend lett, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Aztán felállt egy kopaszodó úr a harmadik sorban, és elkezdett tapsolni. Hamarosan az egész hallgatóság követte a példáját.
A két szerző pedig a könnyeivel küszködve állt a színpadon, és ismét csak bebizonyosodott számukra, hogy bár lehet az ember a szavak mestere, vannak olyan helyzetek, amelyekre nincsenek szavak.
<3