Vasárnapi ebédek #476

– No de ha ennyire nem érezte tehetségesnek magát, akkor miért jutott arra az elhatározásra, hogy könyvet fog írni? – kérdezte egy másik olvasó.

– Nos, bár írónak nyilván botcsinálta lennék, pszichológusnak talán nem vagyok az, ezt minden szerénytelenség nélkül kijelenthetem – felelte Ákos. – Az elmúlt évek során számtalan betegemen sikerült segítenem, és egy idő után úgy éreztem, érdemes lenne a tapasztalataimat szélesebb közönséggel is megosztani. Hátha akadnak olyan olvasók, akik vagy saját maguk, vagy családtagjuk, barátjuk számára kapaszkodót találhatnak egy-egy esetleírásomban. Természetesen egy szóval sem állítom, hogy aki elolvassa a könyvet, az egycsapásra képes lesz megszabadulni a pánikbetegségtől vagy éppen az alkoholfüggőségtől, de abban bizonyosan segíthet a kötet, hogy az illető a gyógyulás útjára lépjen. Akár azzal is, hogy tudatosul benne: érdemes szakember segítségét igénybe venni; az enyémet is, és tanult kollégáimét is – magyarázta Ákos, majd a szerzőtársa felé fordult: – Nos, amikor megszületett az ötlet a fejemben erről a könyvről, rögtön tudtam, hogy az édesapám segítségét fogom igénybe venni. Őt fogom felkérni, hogy vegye gondjaiba az általam írt szöveget. Mit tagadjam, nekem elég munkát adott az is, hogy az egyes eseteket olyannyira átírjam, hogy semmiképpen se lehessen ráismerni a szereplőjére…

Almási Károly már–már azt hitte, hogy ő is szót kaphat végre, ekkor azonban egy csalódott hangú kérdés érkezett a hátsó sorokból:

– Ezek szerint nem is valós esetekről olvashatunk a kötetben?

– Dehogynem – szögezte le gyorsan Ákos. – Attól, hogy az esetleírásban a neveket, a helyszíneket, vagy éppen a páciens jellegzetes szófordulatait megváltoztattam, még hiteles, megtörtént esetekről van szó. A lényeg ugyanaz maradt. Akár Elemérnek, akár Aladárnak nevezünk egy szereplőt, az üzenet nem változik: mindenkin lehet segíteni, aki új irányt akar szabni az életének, és meg akar szabadulni a betegségétől, a káros szenvedélyeitől.

– A páciensek beleegyeztek abba, hogy az esetük szerepeljen a könyvben? – érkezett az újabb kérdés a témában.

– Természetesen – felelte Ákos. – A kéziratot minden páciens megkapta, akinek az esetét közölni szerettem volna. Közülük csak egyetlen akadt, aki mereven elzárkózott a dologtól, és én egy rövid beszélgetés végén meg is értettem és toleráltam az indokait. Egy másik betegem azt kérte, hogy írjak még át néhány körülményt. Ennek teljesülése után rábólintott a megjelentetésre, mondván, hogy most már saját magán kívül senki sem ismerhet rá a történetére. A többiek pedig azonnal igent mondtak. Összességében elmondható, hogy valamennyien átérezték, milyen fontos az, hogy a saját példájuk segítségével erőt adhassanak másoknak, akik hasonló cipőben járnak, de eddig valami miatt még nem tették meg az első lépést a gyógyulás felé.

Ahogy Ákos beszélt, néha oldalra pillantott, s egyre elkeseredettebben látta, milyen kínosan feszeng mellette az édesapja. Csak teltek a percek, egyik a másik után, és Ákos hiába akarta többször is a szerzőtársa nélkülözhetetlen szerepére terelni a szót, a kérdések egyelőre olyan irányúak voltak, hogy nem adtak módot a témaváltásra. Tartott tőle, hogy ha sokáig így marad a helyzet, az édesapja vissza fog esni a korábbi hangulatába, amiből csak oly sok fáradsággal lehetett kimozdítani. Azt gondolta, valamit sürgősen ki kell találnia…

Szerencsére ekkor újra csak a középkorú hölgy jelentkezett a második sorból, aki ez idáig türelmesen várakozott, de most reklamálni kezdett:

– Végül is még mindig nem kaptam választ a kérdéseimre, azaz hogy miért szerepel a borítón mindkettejük neve, és kinek milyen szerepe volt a könyvük összeállításában?

Ákos boldogan és megkönnyebbülve adta át a szót az édesapjának:

– Nos, mint a fiam elbeszéléséből kiderült, hogy úgy mondjam ő szállította a nyersanyagot, azaz a szigorúan vett orvosi leírásokat a különböző esetekről – kezdte Almási Károly. – Az én szerepem az volt, hogy ezeket a történeteket úgymond a laikus olvasó számára is fogyaszthatóvá tegyem.

– Pontosan mit kell értenünk ez alatt? – faggatózott tovább a hölgy.

– Nézze, az orvosi leírások az esetek túlnyomó többségében nem túl szórakoztatóak egy nem szakmabeli számára. Persze abban egész biztos vagyok, hogy ha a fiam egy pszichológus kollégájának küldi el a kéziratot, akkor az illető kellően érdekesnek és lebilincselőnek találta volna. Jómagam azonban egész más szemmel tekintettem a szövegre. Mivel semmi közöm az orvosi szakmához, így valóban egyszerű civilként olvastam a nyersanyagot. Megpróbáltam olyanná formálni, hogy sok–sok hozzám hasonló egyszerű civil is könnyedén befogadhassa. Hogy csak egy példát mondjak: kigyomláltam a kéziratból az idegen szavak és az orvosi szakkifejezések többségét. Így talán kevésbé lett tudományos igényű a könyv, viszont azok is be tudják fogadni a mondanivalóját, akikhez igazából szólni szerettünk volna ezzel a kötettel.

Most újra Ákos ragadta magához a szót:

– Az édesapám legendás szerénysége ezúttal is megmutatkozott – kezdte mosolyogva. – Természetesen sokkal többről van szó, mint az idegen szavak kigyomlálásáról. Annyi pluszt adott hozzá a végtermékhez, hogy bízvást elmondhatom, teljes joggal szerepel a neve a borítón. Az ő humora, sok éves írói és újságírói tapasztalata nélkül ez a könyv soha nem lett volna ilyen sikeres, és soha nem juthatott volna el ennyi olvasóhoz…

– Na jól van, fiam, ne fényezzük itt egymást, mert az mindig gyanús – vágott közbe a szerzőtárs, aki a nyíltszíni dicsérettől kissé zavarba jött –, különben is úgy látom, a kedves hölgynek ott a második sorban még lenne kérdése.

Valóban, a kötött kardigánt viselő asszony számára még mindig maradtak megmagyarázandó körülmények:

– Azt mondta az előbb, hogy az idegen szavakat és az orvosi szakkifejezéseket kihúzta a kéziratból. Nem szenvedett így csorbát a könyv hitelessége? Mármint szakmai értelemben.

– Talán félreérthetően fogalmaztam az imént – vállalta magára a hibát nagyvonalúan Almási Károly. – Az történt, hogy az idegen szavakat és szakkifejezéseket inkább odaillő magyar megfelelőjükkel helyettesítettem. Természetesen ezt utólag a fiammal is egyeztettük, mert valóban nem szerettem volna, ha csorbát szenved a könyv hitelessége. Azt azonban nagyon is szerettem volna, ha végül sokkal olvasmányosabb, közérthetőbb lesz a kezem alól kikerülő kézirat.

Miután az utolsó kérdések és válaszok is elhangzottak, a dedikálásra is sor került, majd a szerzők elbúcsúztak a vendéglátóiktól, és elindultak hazafelé.

– Kellemes kis összejövetel volt, nem gondolod? – kérdezte Ákos az édesapját, már a kocsiban ülve.

– Mit tagadjam, a vége sokkal jobban sikerült, mint azt kezdetben gondoltam volna. Azt kell mondjam, egészen feltöltődtem ettől a rendezvénytől – ismerte el Almási Károly.

– És még hány ilyen szép este áll előttünk! – lelkendezett Ákos. – Ilyenkor érzi az ember, hogy érdemes volt a sok erőfeszítés, a sok átvirrasztott éjszaka.

A fiatal pszichológus akkor még nem sejtette, hogy a jövőbeli író–olvasó találkozók némelyike ennél sokkal meghökkentőbb perceket is tartogat számára.