Almási Károly állta a szavát. Február közepére elkészült a kisregény. Aznap sokáig zümmögött a nyomtató a dolgozószobában, Julika ebből tudta, hogy a szerző az utolsó simításokkal is végzett a művén.
Ez persze nem egészen így volt. Amikor a hitvese átadta neki a kéziratot, megígérte, hogy az esetleges észrevételeit majd figyelembe fogja venni a sajtó alá rendezés során.
Julika izgatottan ásta bele magát a papírokba. A történet egy olyan családfőről szólt, aki négy gyermeket nevelt. A legnagyobb fiú volt, a három kisebbik pedig lány. Az apa úgy gondolta, a fia majd átveszi tőle az autószerelő műhely vezetését, ami a család megélhetését biztosította. A fiút azonban nem vonzotta a dolog, inkább afféle művészlélek volt. A műhelyben sem az autók javításával és karbantartásával foglalkozott legszívesebben, hanem egész mással. Fogaskerekekből, szelepekből, dugattyúkból és egyéb alkatrészekből mindenféle modern szobrokat eszkábált össze, némelyik még mozgott is.
A környéken mindenki hóbortos álmodozónak könyvelte el a fiút, de az édesapja nem tett le róla, hogy egyszer majd átveszi a családi céget. Ám az egyik napon egy galéria tulajdonosa vitte szervizre a kocsiját, és amíg a javításra várt, érdeklődve szemlélte a műhely sarkában felhalmozott érdekes és modern szobrokat. Annyira megtetszettek neki az alkotások, hogy kiállítást rendezett belőlük, néhányat pedig meg is vásárolt, nem kis összegért. Mint mondta, később ezek a szobrok majd sokkal többet fognak érni, tehát eszében sincs jótékonykodni a művésszel, sokkal inkább jó befektetésnek szánja a kereskedelmi aktust.
A történet happy enddel zárul, a fiúból befutott, híres művész lesz, és akkor már senki nem nézi hóbortos csodabogárnak. Az édesapja is megenyhül, és ráébred, hogy ha igazán szereti elsőszülött gyermekét, akkor nem kényszerítheti rá az akaratát, hanem hagynia kell, hogy a saját útját járja.
– Nos, mi a véleményed, szívem? – kérdezte a szerző a hitvesét, miután az végzett az olvasással.
– Szerintem nem kell bizonygatnom, mennyire tetszett – felelte Julika. – Bizonyára észrevetted, hogy le sem tettem a kéziratot, egy ültő helyemben kiolvastam.
– Szerinted bármelyik ismerősünk ráismerhet a családunkra, ha elolvassa? – firtatta elfogódottan Károly.
– Nem hinném – csóválta a fejét Julika. – Annyi mindent átírtál és megváltoztattál az alaptörténethez képest, hogy szerintem senkiben sem fog ilyen gondolat felmerülni.
– No, ennek örülök – nyugtázta a szerző. – Remélem, Ákos is így vélekedik majd. Fel is hívom, mert már tegnap elküldtem neki a kéziratot, szerintem már ő is végzett az elolvasásával…
Almási Károly jól gondolta, elsőszülött fia már valóban végzett a kézirat elolvasásával.
– Nem is tudom, hogyan mondjam el a véleményemet… – tanácstalankodott Ákos a telefonban.
– Csakis őszintén – javasolta az édesapja a vonal túlvégén. – Ilyen esetekben nincs helye a tapintatos finomkodásnak.
– No igen, viszont attól tartok, hogy ha egészen őszinte leszek, akkor nem fogsz nekem hinni, és elvtelen hízelgésnek véled majd a szavaimat. Ugyanis azt kell mondjam, pontosan ilyen kisregényre gondoltam, amikor megpendítettem előtted az ötletemet, apa. Épp annyi lelki vívódás szerepel benne, amennyi szükséges, ennek ellenére fordulatos és élvezhető, köszönhetően a humorodnak, ami…
– Na jó, tényleg legyen elég ebből ennyi – állította le a szóáradatot a szerző, de nem gyanakodva és bosszúsan, hanem inkább elégedett mosollyal az arcán. – Akkor tehát tetszik, és ezzel rendben is van.
– Nagyon rendben van, apa.
– Remek, akkor félreteszem, és hozzákezdek a te második köteted eddig beérkezett anyagának gondozásához. Elvégre a könyvhét hamarabb eljön, mint gondolnánk, úgyhogy igyekeznünk kell.
– Tévedek, ha némi sürgető jellegű célzást vélek kihallani a hangodból, apukám?… Akarom mondani: ügyvezető igazgató úr!
– Nem tévedsz, nagyfiam… Akarom mondani: kiadóvezető-helyettes úr. Tényleg célszerű lesz most már, ha te is az új kiadványunkra koncentrálsz, mert nem szeretném, ha lecsúsznánk az év legnagyobb könyves eseményéről.
– Igyekezni fogok, amennyire csak tőlem telik, de nem lesz egyszerű. Ne feledd, jó néhány író-olvasó találkozó áll még előttünk. Az első utunk hamarosan Győrbe fog vezetni…
Nos, az esemény, amiről Ákos beszélt, egy hétvégi napra esett. Az összejövetelnek egy belvárosi művelődési ház adott otthont.
Amikor az Almási és Fia Könyvkiadó két oszlopos tagja megérkezett a helyszínre, Károly elfogódottan tekintett az épületre:
– Meg vagy te őrülve, nagyfiam? Egy ekkora művelődési házat béreltél ki író-olvasó találkozó céljára? Nem félsz a blamázstól? Egy ilyen helyre talán még a hetvenes években sem mertek volna efféle rendezvényt szervezni! – háborgott az ügyvezető igazgató.
– Nyugodj meg, apa, nem a konferencia teremben leszünk, hanem egy jóval kisebb klubhelyiségben – mosolygott Ákos, aztán kinyitotta az édesapja előtt a bejárati ajtót.
A klubszoba valóban aprócska volt, mindössze harminc szék állt szemben a rögtönzött pódiummal. A helyi szervező vakargatta is a fejét, miközben bevezette a vendégeket.
– Talán tíz pótszéket még be tudunk tenni, ha minden kötél szakad, de többet sajnos semmiképp sem – magyarázta aggodalmasan.
– Miből gondolja, hogy szükség lesz rá? – kérdezte Almási Károly.
– Az elmúlt napokban hozzánk intézett érdeklődő telefonhívásokból – felelte a programszervező.
A derék vendéglátó megérzése helyesnek bizonyult, végül mind a tíz pótszékre szükség lett, sőt a legelszántabb és leglelkesebb olvasó – ülőhely hiányában – képes volt végigállni a rendezvényt. No de ne szaladjunk ennyire előre az időben…
Szóval, a szerzőpáros örömmel vette tudomásul, hogy szép számban jelentek meg a rajongóik az összejövetelen, s pontban délután négy órakor Ákos magához ragadta a szót, és röviden bemutatta önmagát, az édesapját, no meg az első közös könyvüket is. Aztán arra biztatta a jelenlévőket, hogy kérdezzenek bátran.
Elsőként egy középkorú hölgy jelentkezett a második sorból:
– Arra szeretnék választ kapni, hogy miért szerepel a borítón mindkettejük neve. Kinek milyen szerepe volt a könyvük összeállításában?
Ákos kezdte a válaszadást:
– Jómagam tisztában vagyok a képességeimmel, illetve a korlátaimmal. Tudom, hogy nem vagyok író. Az írás ugyanis nem egyenlő azzal, hogy az ember értelmes szavakat vet a papírra, balról jobbra haladva. Sokkal több kell hozzá. Stílus, arányérzék, nyelvi leleményesség, jó adag humor, és még ezernyi más dolog. Egyszóval: az írásra születni kell. Én pedig tudom, hogy nem születtem írónak, és ez nem olyan mesterség, amit meg lehet tanulni. Csiszolgatni ugyan lehet az íráskészséget, de akiben alapvetően nincs tehetség erre, abban később sem igazán lesz.
