A téma jó darabig nem került elő, ám este, amikor Károly és Julika kettesben maradtak a hálószobájukban, nem lehetett kikerülni a közös könyv kiadásának ügyét. Ezt a családfő pontosan látta hitvese durcás arcán.
– Nos, ahogy elnézlek, szívem, már tudom is, mit akarsz mondani – fordult a feleségéhez. – Azt, hogy élhetetlen alak vagyok, miért nem fogadom el valakinek a segítségét, aki ráadásul a fiam, és miért nem hagyom, hogy jótékonykodjanak velem. Kérlek, ne tegyük fel újra a régi lemezt, amit olyan sokszor lejátszottunk már.
– Na látod, pontosan ez a baj! – csattant fel Julika. – Te mindent jótékonykodásnak veszel. Még jó, hogy nem egyenesen az alamizsna szót használtad.
Almási Károly leroskadt az ágy szélére, és a kezébe temette az arcát. Már jól tudta, hogy igencsak hosszú éjszaka elébe néznek. Ettől függetlenül kapva kapott a végszón:
– Használhatnám éppenséggel az alamizsna kifejezést is, mert valóban ez a szó írja le a leghívebben, minek tartom ezt az egész elfuserált ötletet.
Julika most már mérgesen vágta oda a párnát, amire éppen új huzatot készült felhúzni:
– Akkora a büszkeséged, hogy mögüle minden csak alamizsnának meg elfuserált ötletnek látszik. Miért nem bírod elviselni, ha a fiad segíteni akar rajtad? Nem ez a világ rendje?
– Szerintem az a világ rendje, hogy egy szülő segítse a gyermekét, ahogy csak tudja. Ettől halad előre a társadalom, ez minden fejlődés alapja. A következő nemzedéknek mindenben jobbnak kell lennie, mint az őt útjára bocsátónak.
– Na, helyben is vagyunk! Pontosan erről beszélek. Hát persze, hogy a szülőnek segítenie kell a gyermekét. Amíg az fel nem nő. Addig pátyolgatni, okítani, terelgetni kell, megtanítani minden szépre és jóra. Na de ha már felnőtt?… Egy gyereknek az egyik legfontosabb kötelessége, hogy segítse és támogassa a szüleit. Mi olyan nehéz ezen, hogy képtelen vagy megérteni? Fogd már fel végre és békélj meg vele, hogy eljárt fölöttünk az idő. Egyszerűen megöregedtünk. Ez is a világ rendje. Most már nem a gyerekeink számítanak ránk, hanem alkalmasint mi szorulunk a gyerekeink támogatására.
– Ezek szerint holnaptól vegyük le a kezünket az ikrekről? Elvégre megöregedtünk, most már ne számítsanak ránk – jegyezte meg pikírten a családfő.
Ezúttal Julika roskadt le az ágy szélére:
– Elismerem, a helyzet nem egyszerű, hiszen öt gyermeket szültem neked, szívem. A három nagyobb már kirepült a családi fészekből, de a két kicsi még velünk lakik. Ezt a körülményt akarod felhozni az álláspontod igazolására? Bugyuta viccelődéssel szándékszol elrendezni ezt a vitát? Tényleg nem veszed észre, hogy mi a lényeg?
Julika most felemelkedett ültő helyéből, a hitvese elé állt, és mélyen belenézett a szemébe:
– Tényleg nem mersz szembenézni önmagaddal?
Átmenetileg súlyos csönd telepedett a szobára. Aztán Julika karon fogta a férjét, és odacitálta a gardrób ajtaja melletti jókora tükör elé:
– Csak nézz bele! Hamarosan nagypapa leszel. Ideje megbarátkoznod ezzel a ténnyel.
Almási Károly egy darabig révetegen bámulta a tükörképét, aztán megrázta magát, és idegesen felcsattant:
– Nagyon is örülök neki, hogy nagypapa leszek végre! Ezt akarod ellenem fordítani? Alig vártam már, hogy így legyen! Tudd meg, hogy nálam jobban senki nem várja a kis jövevényt, és nálam jobban senki sem fogja szeretni, ha világra jön. Miért akarsz visszaélni a legszentebb érzéseimmel?
Ez már Julikának is sok volt. Az előbb még csak kétségbeesésében és idegességében roskadt le az ágy szélére, most azonban már alig tudta visszafojtani a mindenáron feltörni akaró sírást.
– Nem akartalak megbántani – mondta szinte suttogva. – Semmilyen érzelmed nem idegen, nem szánandó és nem nevetséges számomra. De arra kérlek, te is legyél tekintettel az anyai érzéseimre. Az ikreket említetted? Szerinted én nem szeretnék megadni nekik mindent, amit csak lehet? Én talán nem akarom, hogy szép ruhában járjanak, hogy a legjobb oktatást kapják? Szerinted öröm nekem, hogy egy héten háromszor főzök lebbencslevest? Szerinted nem fáj a szívem, amikor egyszerűen nincs pénzünk rá, hogy gyümölcsöt vegyünk? Legalább magadnak valld be, hogy amikor heteken keresztül egyik újság sem fogadja be az írásaidat, akkor csak görgetjük magunk előtt a számlákat, és egyikünk sem tudja, hol lesz ennek a vége. És akkor te holmi büszkeségi kérdéseken lovagolsz?
Almási Károly most visszafordult a tükör felé. Hosszasan nézte, s közben úgy érezte, mintha az egész mennyezet aláhullani készülne.
– Erőmhöz mérten mindig igyekeztem a legjobbat adni a gyermekeimnek – jelentette ki nagy sokára, és úgy érezte, sírás fojtogatja.
Julika most újból felemelkedett az ágyról, és magához ölelte a hitvesét:
– Ezt nem is vitatja senki, szívem. Nemhogy erődhöz mérten, hanem erődön felül gondoskodtál rólunk mindig. Nemcsak a gyerekekről, hanem rólam is. Sosem fogom elfelejteni, ahogy órákon át magyaráztad nekik a tananyagot, hogy megértsék. Amikor éjszakákon át virrasztottál mellettük, ha betegek voltak. Mindegyikük egyforma volt a szemedben, sosem mérted külön mércével a törődést. Egyikük sem érezhette soha, hogy más szabályok vonatkoznának rá, egyformán következetes és egyformán szeretetteljes voltál mindannyiójukhoz.
Julika most kibontakozott az ölelésből, kissé hátrább lépett, de azért nem engedte el a férje kezét. Szorosan fogta, és újból Károly szemébe nézett:
– Nem ismerek jobb embert nálad. A legcsodálatosabb édesapa vagy, akit csak egy anya kívánhat a gyermekeinek. És a legcsodásabb férj is. A szó legszorosabb értelmében társ és hitves. Áldom az Istent, hogy az utamba vezérelt, és nekem adott téged. Tudhatod jól, mennyire szeretlek, és amíg csak élek, szeretni foglak. Akárcsak a gyerekeid. Tisztelnek, felnéznek rád, rajongásig szeretnek és büszkék rá, hogy Almási Károly az ő édesapjuk. Mi az, amit még kívánhat az ember ezen az árnyékvilágon? Neked is büszkének kellene lenned minderre, és tudom, hogy a lelked mélyén az is vagy, de néha egészen furcsán értelmezed a büszkeség fogalmát…
Ez már sok volt a családfőnek. Olyasféle érzelmi hullámok törtek rá, amik csakhamar átcsaptak a feje fölött. Most megint ő volt az, aki leroskadt az ágy szélére, de ezúttal az arcát is a kezébe temette, így próbálván titkolni a hitvese előtt, hogy újra és újra ki akar törni belőle a zokogás.
Julika letelepedett mellé, és félszegen megkérdezte:
– Akarod, hogy most kimenjek egy kicsit?
– Nem, egyáltalán nem – sóhajtott nagyot a családfő, és megpróbált erőt venni magán.
– Szívesen magadra hagylak, ha úgy érzed, hogy egyedül akarsz maradni egy időre – biztatta Julika, és közben azon tűnődött, mikor látta utoljára sírni a férjét. Tán akkor, amikor Gergő nem ért oda időben a nagyapja temetésére…
– Szó sincs róla – jelentette ki határozottan Károly. – Csöppet sem lenne kedvemre való most egyedül maradni. Úgy érzem, felszakadt köztünk valamiféle gát, és érdemes lenne kihasználni ezt a váratlanul adódott lehetőséget…
– Ahogy akarod, szívem – nyugtatta meg Julika, de nem szándékozott átadni a szót a hitvesének, mert ő is úgy érezte, hogy rég nem adódott ilyen alkalom, amikor el tudja mondani végre, ami a szívét nyomja:
– Ákos is büszke rád – folytatta óvatosan és kissé bátortalanul, de aztán egyre jobban érezte, mi az, amit mindenképpen el akar mondani a férjének ezen a különös hangulatú éjszakán: – És neked sincs szégyenkezni valód miatta. Pontosan tudja, hogy az a sok-sok jó, amit tőled kapott, mind–mind egyengette az útját ahhoz, hogy most ilyen sikeres legyen. Úgy érzi, az ő sikere egyben a tiéd is. És teljes joggal. Ha nem te lennél az édesapja, ha nem te okítod-tanítod, ha nem te neveled a szépre, jóra és igazra, ha nem te állsz mellette az élete nehéz pillanataiban, akkor most ő sem az az ember lenne, aki. Hálás neked, és nem győzi keresni a lehetőséget, vajon hogyan adhatná vissza mindazt az édesapjának, amit kapott. Vajon hogyan segíthetne rajta úgy, hogy ne bántsa meg a büszkeségét? Lábujjhegyen kénytelen egyensúlyozni, hogy elkerülje azokat a csapdákat, amiket nem más állít elé, mint a te megátalkodottságod.
Almási Károly most végre félrefordította a fejét, és a feleségére nézett. Nem volt benne sok köszönet. A tekintete villámokat szórt.
Julika azonban állta a pillantást, és határozottan kijelentette:
– Ideje volna felnőttként és egyenrangú félként kezelned az elsőszülöttünket.
