Másnap megérkeztek Dóriék Székelyföldről, ebéd előtt pedig befutott Gergő és Anna is Mátraszederkényről.
– Pontosan ebben a sorrendben érkeztetek annak idején is – mosolygott Julika, a múltba révedve. – Először Ákos, aztán Dórikám, utána Gergő…
Hugi vetett véget a patetikus hangulatú nosztalgiázásnak:
– No igen, de ha jól tudom, annak idején mi még nem voltunk jelen – karolt bele Öcsibe, aztán a két ikertestvér összemosolygott. Gergő pedig magához ölelte mindkettejüket:
– Ha tudnátok, mennyire vártam az érkezéseteket! Nagyon nem szerettem legkisebb testvér lenni ebben a famíliában.
A családfő tettetett felhorgadással reagált az elhangzottakra:
– Miért? Olyan rossz dolog volt legkisebbnek lenni nálunk?
Gergő tréfával ütötte el a dolgot:
– Nem is tudom, hiszen nem tartott sokáig, pusztán átmeneti állapotnak bizonyult. Mindenesetre utána ketten is magukra vállalták ezt a szerepet. – Azzal úgy mutatott az ikrekre, mint valami konferanszié a kabaré következő szereplőire. Mindenki nevetett, Hugi és Öcsi pedig egymás kezét fogva úgy hajoltak meg, mintha valóban egy kabarétréfa szereplői lennének.
Ákos és az édesapja hiába kerülgették a forró kását, már ami a könyvkiadást illeti, Gergő egyik megnyilvánulása nyomán újra szóba került a téma:
– Képzeld, apa – újságolta a középső fiú –, a vonaton egyazon kupéban utaztunk egy idősebb nővel, aki a könyveteket olvasta. Mit ne mondjak, nem rejtette véka alá, hogy nagyon tetszik neki. Szóba elegyedtünk vele, de természetesen nem árultuk el, hogy ismerjük a szerzőket, mindenesetre igen jó kritikát kaptatok.
Hugi a fejét csóválta:
– Nem értem. Csak holnap lesz szenteste. Még meg sem kaphatta az ajándékkönyvet a néni. Akkor hogyhogy olvasta a vonatkupéban?
Gergő az arcára öltötte szokásos vigyorát:
– Talán kikutatta az ajándékát, és már jó előre birtokba vette, hogy elolvashassa.
Ákos – bár szerfölött örült az elhangzottaknak – komoly hangon szólalt meg:
– Nem biztos, hogy karácsonyi ajándékként kapta a könyvet. Sőt, az is lehet, hogy saját maga vásárolta meg.
Almási Károly erős kísértést érzett, hogy feltegye a kérdéseit a témában, de egytől egyig leküzdötte őket, s mindenki legnagyobb meglepetésére felemelkedett a helyéről, és elkiáltotta magát:
– Aki férfi, velem tart! – Majd a hirtelen beállott csöndben hozzátette: – Behozzuk a karácsonyfát, belefaragjuk a tartójába, feldíszítjük, és aztán tanúi leszünk az Almási család legcsodálatosabb szentestéjének.
Végre eljött az alkalom, és Almási Károly a dolgozószobájába invitálhatta elsőszülött fiát, hogy megejtsék a vállalkozásukkal kapcsolatos megbeszélést.
– Nem tagadom, kissé szédül a fejem az általad diktált tempótól, nagyfiam – bocsátotta előre a családfő. – Valóban máris új könyvön töröd a fejed?
– Így igaz – bólintott Ákos, majd mosolyogva hozzátette: – Könyvkiadó lennénk, vagy mi a szösz. Mi máson gondolkodhatnánk, mint újabb és újabb kiadványok megjelentetésén?
– No de még alig jött ki a nyomdából az első…
– Felhívnám a figyelmedet, apa, hogy a kiadónknak te vagy az ügyvezető igazgatója. Ugye nem gondoltad, hogy egyetlen könyv kiadása okán hoztuk létre a céget?
A családfő riadtan kapkodta a fejét efféle fogalmak hallatán, miszerint „ügyvezető” meg „cég” meg „igazgató”. Mi tagadás, kissé fellengzősen is hatottak számára, és ebbéli érzéseit a fiával is megosztotta:
– Igazán nem akarom lelombozni a lelkesedésedet, de tudomásom szerint van egy kétszemélyes betéti társaságunk, aminek jelenleg van egy darab kiadott könyve…
– …amely, nagyon úgy fest, hogy máris sikerkönyv – ragadta meg a végszót Ákos –, és ezáltal utat nyit számunkra a továbblépés felé.
Almási Károly megadóan hátradőlt a székében:
– Halljam, hogyan képzeled azt a bizonyos továbblépést, és egyáltalán: mi az a nagy terv, amiről már elejtettél néhány megjegyzést?
Ákos újra elmosolyodott, s egyúttal titokzatos arckifejezést öltött. Pedig épp ez a pillanat volt, amikor valamennyi ide vonatkozó titkáról le szándékozott rántani a leplet:
– Nos, mint azt már mondtam neked, az első könyvem megírása során számtalan olyan új ötletem keletkezett, amiket nem volt módom belesűríteni az első kötetbe. És talán nem is lett volna észszerű, legalábbis üzleti szempontból semmiképp sem. Jelentősen megnövelte volna a terjedelmet, ezáltal a könyv árát is. Lehet, hogy jóval kevesebben vették volna meg. Így azonban szerencsére nem kell gondolkodnunk azon, hogy mi legyen a következő kötet témája.
– Mi tagadás, irigyellek az írói termékenységedért – jegyezte meg a családfő. – Máris a fejedben van egy komplett második könyv anyaga?
– Csak félig – vallotta be Ákos, és ha lehet, az egész beszélgetés során most mosolygott a legtitokzatosabban, amikor is bejelentette: – De nincs is ezzel semmi gond, amúgy is csak a könyv felét szándékoztam lefoglalni a saját témáim számára. A másik felét te magad fogod megtölteni, apa, teljesen egyedül.
A kétszemélyes kiadó ügyvezető igazgatója riadt arccal süppedt bele a székébe:
– Hát ezt meg hogy értsem?
– Nem túl bonyolult, rögtön meg fogod érteni – nyugtatta meg az üzlettársa. – Nos, mint mondtam, csak egy fél könyvnyire való témát szándékozom közreadni. A kiadvány második felét terveim szerint a te önálló kisregényed fogja képezni.
– Nekem momentán nincs semmiféle önálló kisregényem – értetlenkedett Almási Károly.
– Majd megírod – legyintett Ákos. – A lényeg az, hogy befuttassuk a nevedet, és aztán már te is jelentkezhetsz saját témákkal, saját regényekkel.
A családfő gyanakodva húzta össze a szemöldökét:
– Ezt úgy értsem, hogy be akarsz futtatni engem, mint regényírót?
Ákos érzékelte, hogy az édesapja egyelőre nem viszonyul mindent elsöprő rajongással az ötlethez. De nem is voltak olyan illúziói, hogy könnyen megy majd a meggyőzése. Felvette hát a kesztyűt, és hozzáfogott konok üzlettársa megpuhításához:
– Nézd, én nem azt terveztem, hogy amíg csak létezik ez a kiadó, addig neked semmi más feladatod nem lesz, mint az én szövegeim gondozása és olvasmányossá tétele. Ennél te jóval többre vagy hivatott…
