Karácsony előtt nagy volt a sürgés-forgás az Almási-házban. Az ikrek az édesapjuk segítségével ünnepi díszbe öltöztették a nappalit.
– Alig várom már, hogy újra együtt legyen a család – vallotta be Hugi. – Remélem, mindenki időben, baj nélkül meg fog érkezni.
– Inkább a kezed járjon, mert Ákosék mindjárt itt lesznek – korholta Öcsi. – Aztán, ha minden jól megy, holnap befutnak Dóriék és Gergőék is.
Amikor a nappali díszítése már a vége felé járt, Hugi csatlakozott a konyhában sürgölődő édesanyjához, hogy segítsen neki a vacsora elkészítésében. Erre szükség is volt, mert Ákosék a vártnál hamarabb érkeztek, és mint kiderült, farkaséhesek voltak. Főleg Magdi, akinek immár „kettő helyett” kellett ennie.
A legidősebb Almási fiú jó hírekkel szolgált a vacsoraasztalnál:
– Örömmel tájékoztatom kedves szerzőtársamat – fordult az édesapja felé –, hogy a legfrissebb eladási mutatók szerint a közös könyvünk a tizenhetedik helyre kúszott föl a karácsonyi sikerlistán.
Öcsi megéljenezte az eseményt, a családfő azonban szerényen csak így szólt:
– Megmondom őszintén, két hónappal ezelőtt egy fabatkát nem adtam volna érte, hogy a kötet még az ünnep előtt a boltok polcaira kerülhet.
– Valóban nagy hajrát kellett kivágnunk, és voltak olyan pillanatok, amikor én is elbizonytalanodtam a határidőket illetően – ismerte el Ákos –, de a lényeg az, hogy minden jel szerint remekül sikerült a bemutatkozásunk a könyvpiacon.
Hugi – egyedüliként a jelenlévők közül – megpróbálta a csúf, ám egzakt anyagiak felé terelni a szót:
– Egész pontosan ez hány eladott példányt és mennyi pénzt takar? – kérdezte.
Ákos némileg kitérő választ adott:
– A mostani adat jobbára tájékoztató jellegű. Mindenesetre, ha tavaszig sikerül elérnünk a húszezer eladott példányt, akkor nagyon elégedett leszek. Az már szép reményekre jogosíthat minket. – Azzal újból az édesapjához fordult: – Örülnék, ha január végére, február elejére megszerveznél legalább két, de inkább három könyvbemutatót, illetve író-olvasó találkozót. A te kapcsolatrendszereddel ez nem lesz nehéz.
A családfő meglehetősen értetlenül fogadta elsőszülöttje szavait:
– Biztos, hogy jó ötlet ez, nagyfiam? Az ünnepek során az emberek alaposan ki szokták üríteni a pénztárcájukat, év elején másra sem nagyon költenek, nemhogy könyvre.
– Épp azért kell megdobnunk év elején a forgalmat, mert egyébként nagyon visszaesne – vélekedett Ákos. – Jómagam sem művelődési központok konferenciatermének megtöltésére gondoltam, hanem kisebb közösségi házak, klubhelyiségek bérbevételére, ahol meghitt, barátságos beszélgetéseket lehet folytatni a jelenlegi és a leendő olvasókkal. A többi pedig már csak a reklámon múlik. És hidd el, hogy az olvasók igenis igénylik a személyes találkozást a szerzőkkel, én ebben biztos vagyok.
Almási Károly mosolyogva tárta szét a karját:
– Rajtam ne múljon, és különben is te vagy a főnök. Mind jól tudjuk, hogy a te neved adja el a könyvet, nem pedig az enyém.
Ákos nagyot sóhajtott:
– Azt hittem, hogy ezt a főnökös témát egyszer s mindenkorra tisztáztuk annak idején. Nem is szándékozom újranyitni a vitát. Álszerény sem akarok lenni, így azt is elismerem, hogy az én nevem adja el a könyvet. Azt viszont joggal állíthatom, hogy a következő könyvünket a te stílusod fogja eladni. A könyvünk folytatását jobbára azok fogják megvenni, akiket elvarázsoltál az első kötettel.
A családfőnek szemmel láthatóan igencsak jólestek fia szavai, és láthatóan meglepte, hogy Ákos már a következő kiadnivalón gondolkodik.
– Mire célzol, nagyfiam? – kérdezte a családfő.
– Nagy terveim vannak – felelt jelentőségteljesen Ákos, de aztán rögtön meg is bánta, hogy ilyen komoly bejelentést tett, és aztán ő maga volt, aki megpróbálta a szavai súlyát mérsékelni, és igyekezett elterelni a figyelmet a könyves témáról. Átölelte a mellette ülő Magdit, és a születendő unoka témája felé fordította a beszélgetést.
Ez sikerrel is járt, mert csakhamar mindenki az Almási család újdonsült jövevényéről kezdett társalogni. A csöndesen szemlélődő családfő azonban, midőn a villájára szúrta a vacsora utolsó falatát, átható pillantást vetett elsőszülöttjére, és megállapította, hogy a legnagyobb fia még mindig hiába próbálja őt átejteni.
Természetesen Almási Károly is alig várta már, hogy nagyapa lehessen, hogy világra jöjjön az első unoka, de szöget ütött a fejében elsőszülöttje megjegyzése. Ám azt biztosan tudta, hogy hiábavaló igyekezet volna faggatózni Ákos terveit illetően. „Négy napig maradnak, lesz még bőven idő az eszmecserére” – gondolta magában, és átadta a lelkét a családi együttlét okozta örömöknek.
