Amikor Ákos hazaért, már meg sem lepődött felesége viselkedésén. Magdi ugyan óvakodott hangot adni a fájdalmának, de Ákos az otthona egyetlen sarkában sem volt védve a fiatalasszony vádló pillantásaitól.
Az ifjú férj is nehezen türtőztette magát, ebéd után már nem bírta megállni, és elkezdett puhatolózni:
– Valaha azért majd erőt veszel magadon, és beavatsz, hogy miért viselkedsz ennyire ridegen velem?
– Nemsokára megtudhatod, de még egy kis türelemmel kell lenned – közölte szenvtelen hangon Magdi. – Mindjárt itt lesz anyám, és telefonon arról tájékoztatott nemrég, hogy igen fontos mondanivalója lesz.
„Vagy úgy” – gondolta Ákos, és halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. „Szóval a derék Zoárd már le is adta a jelentést.”
Nos, a mosoly nem sikerült annyira halványra, hogy Magdi észre ne vegye:
– Elárulnád, mit tartasz ilyen ellenállhatatlanul mulatságosnak?
– Nézd, szívem, csak ismételni tudlak: még egy kis türelemmel kell lenned, mert én is alig várom már édesanyád érkezését, ha hiszed, ha nem.
Ez a közlemény valóban meglepte Magdit, de szerencsére nem kellett már sokat gondolkoznia rajta, megérkezett Olga asszony.
Ákos most elsősorban pszichológusként mustrálta végig anyósa arcát, és megállapította, hogy kisebbfajta tanulmányt tudna írni Olga asszony mimikájából és gesztusaiból. De nem merengett sokat efölött, mert úgy döntött, rögtön az elején magához ragadja a kezdeményezést, hogy ezáltal helyzeti előnyre tegyen szert:
– Nos, befutott a jelentés? – szögezte a kérdést az anyósának, miután helyet foglaltak a nappaliban.
Olga asszony láthatóan nagyon megdöbbent:
– Miféle jelentés?
– A derék Zoárd jelentésére céloztam. Gondolom, már beszámolt róla, hogy ma reggel fölkerestem az asszisztensnőmet. No de miért fizetett ezért az információért, anyuka? Ha megkérdezte volna tőlem, én ingyen is elmeséltem volna magának, hol jártam és miről tárgyaltam.
Magdi idegesen felcsattant:
– Elárulná végre nekem is valaki, hogy miről van szó? Ki a bánat az a derék Zoárd?
– Egy magánnyomozó – felelte Ákos. – Édesanyád ugyanis rám állított egy detektívet, aki egész nap a nyomomban járt, akármerre mentem. Egészen estig követett, míg haza nem értem.
Magdi arcán némi bizonytalanság suhant át. Mintha kezdett volna lehullni a hályog a szeméről:
– Akkor hát ezért viselkedtél tegnap este olyan idegesen és zavartan?
– Ezért, bizony – bólintott a férje. – Ugyan mi másért lettem volna ideges? Tegnap még fogalmam sem volt, ki az az illető, aki a nyomomba szegődött, és mit akarhat tőlem. Úgy éreztem, akár veszélyben is lehetünk. Nem tagadom, az is megfordult a fejemben, hogy egy hajdani páciensem, vagy akár egy családtagja akar bosszút állni rajtam valamely vélt sérelem okán. Mára azonban kiderült, hogy egy magánnyomozó az illető, aki például arról tájékoztatta a megbízóját, hogy jómagam a reggeli órákban felkerestem az asszisztensemet a lakásán.
Olga asszony egy pillanatig sem óhajtotta tagadni, hogy ő a megbízó, inkább lecsapott Ákos utolsó mondatára:
– És mi dolgod volt az asszisztensed lakásán?
Ákos higgadt és tárgyilagos maradt:
– Kézenfekvő. A rendelésem újraindítását beszéltük meg. És azért voltam kénytelen a lakásán felkeresni, mert valaki rábeszélte ezt a szegény Ágikát, hogy mondjon fel nálam, és kerülje a társaságomat. – Ákos egyelőre nem fejtette ki, hogy ki lehetett ez a titokzatos személy, hanem a feleségéhez fordult: – Szívem, én tudom, hogy nem mondhatom magam a legjobb férjnek, akit valaha a hátán hordott ez a vén bolygó, de egy biztos: a hűségemben senki emberfia nem kételkedhet.
Magdinak nagyon jólestek a férje szavai, de egyelőre képtelen volt magához térni a döbbenettől, amit az édesanyja cselekedete fölött érzett:
– Anyu, te tényleg felbéreltél egy magánnyomozót?
Olga asszony érzékelte, hogy a lánya már egyáltalán nincs maradéktalanul az ő pártján, ezért kétségbeesett támadást indított, és nekiszegezte a kérdést a vejének:
– Tehát tagadod, hogy viszonyod van az asszisztensnőddel?
Ákos nyugodt maradt. Mélyen az anyósa szemébe nézett, és így válaszolt:
– Nekem nincs szükségem rá, hogy tagadjak. Tagadni a bűnözők szoktak, akik tudják, hogy sárosak, de megpróbálnak kimosakodni a rendőrség vagy a bíróság előtt. Viszont cáfolom minden vádját, anyuka. Soha, semmi nem történt köztem és az asszisztensem között, ami a legcsekélyebb mértékben is elítélhető lenne.
– Tagadni vagy cáfolni, ugyan már – legyintett dühösen Olga asszony. – Ez csak játék a szavakkal.
– Ez bizony nem játék – csóválta a fejét Ákos. – Mint ahogy egyikünk sorsa vagy élete sem játék. Senkinek nincs joga játszani vele.
Magdi mindvégig a férje arcát nézte. És eközben egyre csak nőtt benne a szégyen, amiért valaha is kételkedett a szavaiban, és egyre nőtt benne a harag az édesanyja iránt. Időközben kezdett összeállni a fejében a kép az előző estén történtekről is.
– Azért álltál olyan sokáig az ablaknál, mert az utcát figyelted? – kérdezte Ákost.
– Igen – bólintott a férje. – Úgy láttam, mintha megállt volna a házunkkal szemben az az autó, amelyik egész nap a nyomomban járt.
– És aztán miért szaladtál ki a telefonoddal?
– Gondoltam, szükség lehet rá. Egyrészt, hogy fel tudjam hívni a rendőrséget, ha komolyra fordul a dolog, másrészt pedig, hogy lefényképezhessem az autót, vagy akár a benne ülőt, akiről akkor még halvány sejtelmem sem volt, hogy ki lehet. De erre végül nem került sor.
– És a kutyát is azért említetted, mert…?
– Iszonyúan féltettelek – vallotta be Ákos. – Még soha nem éreztem magunkat ennyire védtelennek. Az ember legtöbbször az ismeretlentől fél, és én el sem tudtam képzelni, ki lehet az, aki követ, és vajon mit akarhat tőlem. Azt sem tudhattam, mire lenne képes, milyen módon akarhat ártani nekünk. Egyre csak az járt a fejemben, kinek tehettem keresztbe, akaratlanul is, aki bosszút akar állni rajtam.
Magdi szeméből most már előtörtek a könnyek, és félő volt, hogy az édesanyjánál is hamarosan eltörik a mécses. Ákos úgy érezte, éppen itt az ideje, hogy békülékeny hangulatúra formálja a beszélgetést. Az anyósához fordult tehát, és higgadt, szeretetteljes hangon így szólt hozzá:
– Nézze, anyuka, én tudom, hogy magát a jó szándék vezérelte. Nagyon szereti a lányát, és a legjobbat akarja neki. Boldognak szeretné látni. De ebben a törekvésében én soha nem az ellenfele, hanem mindig is a legmegbízhatóbb társa leszek. Hiszen számomra is az a legfontosabb, hogy boldoggá tegyem Magdit. Szeretem a feleségemet, a világon mindenkinél jobban. Isten színe előtt esküdtem neki hűséget, és ezt az esküt nem szegem meg, amíg csak élek… Én nem haragszom magára, anyuka. Tiszta szívből mondom. Amikor ebbe a városba vetődtem, és nem volt senki mellettem, akkor maguk befogadtak. Ételt adtak, szállást adtak, ápoltak a betegségemben. Ezt soha nem fogom magának elfelejteni.
Ákos nem mindennapi higgadtságának és jó természetének hála, békésen és kölcsönös megértésben zárult a családi beszélgetés.
Miután az ifjú férj és felesége kikísérték Olga asszonyt a kapuig, még hosszan álldogáltak a kerti úton, a gondolataikba merülve. Végül Magdi szólalt meg először:
– De azért, ugye, ettől függetlenül még lesz kutyánk?
– Mindenképpen, szívem – felelte Ákos elmosolyodva, és magához ölelte a feleségét.
