Ákos egy fél órával később már a kollégája nappalijában ült, és miután töviről hegyire elmesélte Dezsőnek a nap krónikáját, izgatottan várta, mit szól az elhangzottakhoz a jó barát.
– Meg kell vallani, nem egy hétköznapi történet – vakargatta a tarkóját a házigazda. – Gyanakszol valakire?
Ákos a fejét csóválta:
– Fogalmam sincs, ki az illető. Kezdettől fogva azon töprengek, ugyan kinek lehetne oka rá, hogy megfigyeljen engem, de semmire nem jutottam. Teljesen tanácstalan vagyok.
– Azt azonban látom, hogy kellőképpen nyomaszt a dolog.
– Csodálkozol rajta, Dezsőkém? Tudod, nem szeretnék gyávának látszani, de azt vallom, jobb félni, mint megijedni. És ebben a helyzetben nem tud nem eszembe jutni számtalan híradás, amik mind arról szóltak, hogyan támadt egy hajdani páciens a pszichológusára.
Dezső félhangosan felnevetett, már csak azért is, hogy megpróbálja oldani a feszültséget:
– Ilyesmikről te inkább másodvonalbeli hollywoodi krimikben hallhattál, nem pedig a híradókban – jegyezte meg, aztán a szokásos modorában hozzátette: – Ha huszonöt évvel ezelőtt a te pszichológusi szakvéleményed alapján ítélt volna el a bíróság egy elvetemült gyilkost, aki nemrég szabadult kedvezménnyel, akkor megérteném a pánikodat, na de hát, az ég szerelmére, te huszonöt évvel ezelőtt még csak egy hátulgombolós kisfiú voltál!
Ákos lehajtotta a fejét:
– Akkor is félek. Ez az egész olyan hátborzongató és olyan ijesztő. Ilyesmit én még soha nem éltem át… Az odáig rendben van, hogy a pasas nem lehet egy börtöntöltelék, akit az én szakvéleményem juttatott a hűvösre, elvégre soha nem foglalkoztam büntetőjogi esetekkel – magyarázta. – Na de mi van akkor, ha például ez a fickó egy olyan, felbőszült és bosszúszomjas férj, akit a neje azután hagyott el, hogy én kezeltem? Mármint a nejét…
– Jól ismerlek, öregem, nagyon jól tudom, hogy házasságpárti vagy – vetette közbe Dezső. – Szerintem egyetlen páciens sincs a praxisodban, akit valaha is válásra biztattál volna.
– Ez így igaz – bólintott Ákos –, na de honnan tudhatná ezt a delikvens? Ha valóban egy felbőszült férjről van szó, akkor ő csak annyit lát: a nejem elkezdett lélekbúvárhoz járni, nem sokkal később pedig elhagyott. Mi a teendő? Álljunk bosszút a lélekbúváron!
– Ebben semmi logika nincs – csóválta a fejét Dezső. – Egy felbőszült férj miért követne órákon keresztül? Miért pazarolná a drága benzint arra, hogy naphosszat a nyomodban lehessen? Nem, kedves barátom, egy felbőszült férj ilyet nem tenne. Hanem tudod, mi lenne a reakciója? Az első adandó alkalommal berontana a rendelődbe, az öklét rázná, és nagyjából a következőt harsogná: „Na, dokikám, most egy akkorát lekeverek magának, hogy a fal adja a másikat!” Úgy bizony.
Ákos kénytelen volt elismerni, hogy van abban valami, amit a barátja mond. Nem is volt túlságosan nehéz azonosulni Dezső álláspontjával, mert ez némi megnyugvást hozott hősünk zaklatott lelkének.
– Na de akkor ki lehet ez az ismeretlen, középkorú pasas? – töprengett félhangosan, majd hirtelen a házigazdának szegezte a kérdést: – Nincs valami ismeretséged a rendőrségnél? A rendszám alapján meg tudnák mondani, ki az autó tulajdonosa. Hátha előrébb jutnánk vele.
– Mást javaslok, öregem, egész mást – emelkedett fel a fotelből Dezső, és úgy tűnt, egyszeriben nagyon izgatott lett valamitől. – A szeme közé kell nézni a fickónak, és személyesen megérdeklődni, mi a bánatért jár egész nap a nyomodban. De úgy ám! – harsogta lelkesen a házigazda, miközben fel–alá járkált a nappaliban. – Már tudom is, hogyan fogjuk kivitelezni. Tudniillik én is ismerem azt az átjárót a régi postánál, ahová a derék Takács úr ma elnavigált téged. Kiválóan alkalmas rá, hogy megejtsünk egy villámgyors autócserét.
– Miféle autócserét? – tátotta el a száját Ákos.
– A következő a tervem: holnap délelőtt behajtasz az átjáróba, és ott ugyanúgy lefékezel, mint ahogy ma is tetted. Csakhogy ezúttal nem Takács úr fog kipattanni az autódból, hanem te magad, hogy én ülhessek a helyedre. Aztán behúzódsz a hirdetőoszlop mögé, ahogy ma a páciensed tette. Nagyjából ekkor fog befordulni az átjáróba az acélszürke kombi, és a sofőrje semmit sem fog észrevenni a cseréből. Mert fülesbagoly legyen belőlem, ha ötven méter távolságból meg tudja különböztetni az én tarkómat a tiedtől.
– Remek tréfa lenne, csak azt nem értem, mennyiben viszi ez előre az ügyet.
– Mit nem értesz? – méltatlankodott az ötletgazda. – Amikor kiszállsz az autódból, én a kezedbe nyomom a saját kocsim kulcsát. Ott fogok parkolni az átjáróban. Beülsz, és utánunk eredsz. És akkor egyszeriben üldözöttből üldözővé fogsz válni. Természetesen én nem sokkal később leparkolok, mondjuk akár a könyvtár előtti utcaszakaszon. Az kiválóan alkalmas terep. De persze nem szállok ki a kocsidból. Nyilván a delikvens is megáll majd mögöttem valahol. És akkor te kiszállsz az autómból, odamész hozzá, és udvariasan megérdeklődöd, mit akar tőled.
– És mi van akkor, ha ő nem lesz annyira udvarias, hanem kipattan a kocsiból, és nekem esik? – aggodalmaskodott Ákos. – Vagy ha nem pattan ki, hanem egyenesen megpróbál elgázolni?
– Fényes nappal? A nyílt utcán? Egy könyvtár előtt? – hüledezett a házigazda. – Öregem, nem néztél te mostanában túl sok akciófilmet?
A beszélgetés során Ákos most először nevetett fel:
– Te aztán csuda egy fickó vagy, Dezsőkém. Hosszú percek óta tartasz nekem eligazítást egy holnap délelőtt megvalósítandó autós üldözésről, és akkor én nézek sok akciófilmet?
Barátja azonban nem osztozott a vidámságban, sőt igencsak komor arccal folytatta mondandóját:
– Azt gondolom, most az a legfontosabb, hogy mielőbb rövidre zárd ezt a történetet. A rendelésedet pedig a lehető leghamarabb újra kell szervezni. Akár Ágikával, akár egy új asszisztenssel, de be kell indítani minél gyorsabban. Máskülönben elveszíted mindazt, amit évek hosszú során át felépítettél. És ne feledd, lerombolni valamit nagyon könnyű, de újraépíteni iszonyú nehéz.
– Teljesen igazad van, de azért két hét még nem a világ – vetette közbe Ákos. – Ennyi szabadság nekem is jár.
– Kétségtelen – bólintott Dezső –, sőt, a magam részéről azt tanácsolnám, hogy a jövőben sokkal nagyobb hangsúlyt fektess a pihenésre meg a kikapcsolódásra, lehetőleg a családod körében. Főleg, ha már a pici is megszületik. Nem kell mindig a pénzt hajtani. Attól, hogy pszichológus vagy, még téged sem véd nagyobb pajzs a stressztől, mint másokat.
– A családomért hajtok, nem magam miatt.
– Megértem, de akkor is okosabban kellene csinálni. Mert ahogy hallom, ez a mostani két hét szabadság egyáltalán nem egy racionális tervezés eredménye, hanem épp ellenkezőleg.
– Hát, ez tény…
– Tudod te, milyen kicsi ez a város? Egyhamar híre megy, hogy Almási doktor fittyet hány a betegeire. Almási doktor már annyira menőnek képzeli magát, hogy ha egyeztet egy időpontot egy vidéki pácienssel, hát az is megtörténhet, hogy az illető hiába utazik be a megyeszékhelyre, zárva találja majd a rendelőt. Almási doktor már annyira nyegle és pökhendi, hogy ha úgy tartja úri kedve, hát küld egy körlevelet a betegeinek, miszerint őt most két hétig mindenki hagyja békén.
– No, azért ne túlozd el a dolgokat, Dezsőkém – intette le a házigazdát Ákos. – Ezt a kéthetes leállást valóban a kényszer szülte, de hidd el, én szeretek a betegeimmel beszélgetni. Számomra nem a munka okoz stresszt, hanem például az, ha váratlanul felmond az asszisztensem, vagy ha egy ismeretlen pasas egész nap követ. A magam részéről már alig várom, hogy a dolgok visszazökkenjenek a rendes kerékvágásba. Nem utolsósorban azért, mert végtelenül izgat, hogy másokon is kipróbálhassam azt a módszert, ami ma délután ötlött fel bennem, mégpedig Takács úr jóvoltából.
Azzal elmesélte a kollégájának, miféle új metódus szerint tervez dolgozni a jövőben.
– Tudod, amikor ott álltam Takács úr házának ajtajában, egyetlen perc alatt többet tudtam meg róla, mint az azt megelőző tucatnyi konzultáció során együttvéve. Az alatt az egy perc alatt megszámoltam, hány zárat kell kinyitnia az ajtón, aztán pedig megszemlélhettem őt egy igénytelen és viharvert fürdőköpenyben. Magától soha nem mesélte volna el mindazt, amit láttam. És ami a legfontosabb, fél óra múlva ez az ember saját elhatározásából bement a könyvtárba. Oda, ahol már évek óta nem járt. Égett a vágytól, hogy újra a társadalmi élet aktív szereplője lehessen. Pedig szerintem a megjelenésem előtt legfeljebb a postásnak nyitott ajtót.
– Tán csak nem akarod felújítani a családlátogatás intézményét? – mosolyodott el Dezső. – Most eszembe jutott egy réges-régi este, amikor az általános iskolai osztályfőnökömet vártuk vendégségbe. Egész nap glancoltuk a lakást, és az anyukám a havi kosztpénz felét a vacsorára fordította, nehogy rossz benyomásokkal távozzon a tanárnő.
– Rossz a példa – mutatott rá Ákos. – Én a váratlan látogatásban sokkal jobban hiszek, mint az előre egyeztetett képmutatósdiban.
Most, hogy szakmai témák kerültek terítékre, hősünk kissé felengedett. De később, amikor kilépett barátja házának kapuján, és egyedül maradt a sötét utcán, be kellett vallania magának, hogy igenis fél.
