Takács úr engedelmesen elővette a kesztyűtartóból a jegyzetfüzetet és a tollat, majd úgy állította be a kocsi jobb oldali visszapillantó tükrét, hogy kellő rálátása legyen a külső forgalmi sávra.
– Remek – nyugtázta a sofőrülésről Ákos. – Most pedig elmondom, mi a tervem. Nemsokára a körútra érünk. Ott aztán majd be fogok fordulni a Porcsin utcába, ezért előtte besorolok a kanyarodósávba. De mivel az a sáv a lámpa miatt lassabban fog haladni, ezért a delikvens szépen közelebb fog araszolni hozzánk, és akkor maga játszva felírhatja a rendszámát.
Átmenetileg csönd támadt az autóban.
– No mi az? – kérdezte Ákos. – Talán nem világos a tervem?
– Világosnak világos, csak éppen nem jó – vakargatta a füle tövét Takács úr. – Tudniillik, ha ez az illető tényleg követi magát, akkor nem marad a külső sávban. Ha látja, hogy mi kanyarodni akarunk, akkor ő is besorol utánunk. Onnantól pedig esélyem sem lesz, hogy leolvassam a rendszámát.
Doktori címmel rendelkező hősünk őszintén elcsodálkozott:
– Hogy magának mennyire igaza van, Takács úr! – mondta elismerően. – Azonnal megtalálta a tervem gyenge pontját. No de akkor most mitévők legyünk? Végtére is nem körözhetek a végtelenségig a belvárosban, mert előbb–utóbb besötétedik, akkor meg aztán valóban nem lesz esélyünk leolvasni a rendszámot.
– Ha megengedi, doktor úr, van nekem egy kivitelezhetőbb tervem – szólalt meg lelkesen a páciens. – Maga csak forduljon be nyugodtan a Porcsin utcába, aztán haladjon tovább. Hamarosan jobb kéz felől következni fog egy szűk átjáró a régi posta felé. Majd szólok előtte, hogy véletlenül se tévesszük el. Na már most, az átjáróban a doktor úr szépen lefékez, én meg gyorsan kipattanok a kocsiból. Mire ez az illető odaér, észre sem fogja venni, hogy már nem ülök az autóban. Addigra behúzódom egy fa vagy egy hirdetőoszlop mögé, az acélszürke kombi meg gyanútlanul elhalad mellettem. És akkor játszva föl tudom írni a rendszámát. Aztán átbattyogok a könyvtárhoz, ami onnan csak kétszáz méterre van. Ott aztán később találkozunk, ahol megkapja tőlem az adatokat.
– Hinnye, a mindenit! – szakadt ki Ákosból az elismerés. – Ilyen pompás tervet estig se tudtam volna összeeszkábálni. Meg kell hagyni, magának aztán nem kell a szomszédba menni egy kis fantáziáért. Most már kifejezetten örülök, hogy így alakult a napom. Mármint, hogy éppen magát kértem meg erre a kis szívességre.
– Tudja, régebben sok kémregényt olvastam – magyarázta Takács úr, és legszívesebben boldogan elmosolyodott volna, de visszafogta magát. Elvégre egy valamirevaló titkos ügynök nem vigyorog csak úgy, bele a világba, egy fontos akció kellős közepén!
Néhány pillanatra Ákos is elmerült a gondolataiban. Milyen más most ez a páciens, mint amikor a rendelőjében ül, az íróasztal túloldalán! Sokszor alig lehet belőle egy–egy választ kihúzni, most meg csak úgy pörög a nyelve. Arról nem is beszélve, hogy ennyi vitalitás eddig még soha nem tükröződött az arcán. És mi kellett mindehhez? Csupán annyi, hogy ne a megszokott keretek között találkozzanak. Ne egy kötelező jellegű, néhol kényszerűnek tűnő beszélgetést folytassanak, hanem kinn az utcán belevessék magukat az élet sűrűjébe. Ettől Takács úr kizökkent a melankóliából, és most éppen úgy csillog a szeme, mint aki elfelejtette minden gondját–búját.
Dr. Almási Ákos elhatározta, hogy a jövőben minden problémásabb páciensénél alkalmazni fogja ezt a módszert. Mármint, hogy legalább egyszer ne a rendelőben találkozzanak, hanem egy kávézóban, egy parkban, vagy bárhol máshol, ahol a beteggel egy természetes közegben lehet kommunikálni. Mint ember az emberrel, nem pedig mint pszichológus a pácienssel.
Kezdte egészen beleélni magát az új terveibe, merengéséből csak Takács úr figyelmeztetésére tért magához:
– Itt jobbra, doktor úr!
Tíz perccel később Ákos leparkolt a könyvtár előtt. Kiszállt az autójából, és megpróbálta feltűnéstől mentesen fölmérni a terepet. Kisvártatva pisszegést hallott az épület felől. Amikor odanézett, Takács úr ábrázatát pillantotta meg a résnyire nyitott ajtóban. Bement az épületbe, és az aulában átvette a páciensétől a jegyzetfüzetet.
– Gondoltam, sokkal jobb lesz, ha nem a nyílt utcán ejtjük meg az adatcserét – közölte az önkéntes titkos ügynök. – Egyből gyanút fogott volna a pasas.
– Azt hiszem, nem lesz elég hosszú a nap ahhoz, hogy kellő mennyiségű dicséretet tudjak magára zúdítani az előrelátásáért – áradozott újból Ákos, majd belekapaszkodott Takács úr utolsó szavába: – Tehát egy férfiról van szó? És sikerült szemügyre vennie? Milyen leírást tudna adni róla? – sorolta a kérdéseit türelmetlenül, ám a betege sajnálkozva a fejét csóválta:
– Csak egy pillanatra láttam, mert minden idegszálammal a rendszámra összpontosítottam – magyarázta. – De az a gyanúm, ha sikerült is volna hosszabban megszemlélnem, akkor sem mondhatnék róla semmi különöset. Középkorú férfi, akiből tizenkettő egy tucat. Nem volt semmilyen egyedi vonása, pláne nem ismertetőjele.
– No mindegy, a rendszám volt a lényeg, az pedig megvan – nyugtázta Ákos, azzal a belső zsebébe csúsztatta a jegyzetfüzetet. – Jöjjön, hazaviszem, Takács úr.
– Köszönöm, de inkább maradnék. Tudja, doktor úr, ez után a kaland után valahogy kedvem támadt, hogy kivegyek a könyvtárból néhány kémregényt, amiket hajdanán olvastam. Meg aztán, hátha rég nem látott ismerősökkel is összeakadhatok odabenn.
Ákos elégedetten nézett a betege után, aki határozott léptekkel megindult a könyvtár bejárata felé. Úgy értékelte, messze ez volt a leghasznosabb találkozás, amit a páciensével az elmúlt hónapok alatt megejtett. Sokkal többet tudott meg róla most, az utóbbi egy órában, mint az azt megelőző, menetrendszerű konzultációk során bármikor.
Amikor egyedül maradt az aulában, előhúzta a zsebéből a jegyzetfüzetet. Hosszasan bámulta a felírt rendszámot, memorizálta is, de többre nem jutott, nem volt ismerős számára az adatsor. Azt azonban pontosan érezte, hogy innen nem a Tisza–partra vezet majd az útja. Momentán nem volt abban az állapotban, hogy egy árnyas fa alatt a kéziratával bíbelődjön. Leginkább arra vágyott, hogy egy bizalmasával megoszthassa az elmúlt órák történéseit, és ugyan ki lehetett volna erre alkalmasabb, mint Dezső, az egyetlen barát, akihez jelen helyzetben fordulhatott.
