Ákos egyelőre nem válaszolt. Nehezen is tudta volna megtenni, ugyanis épp azon igyekezett, hogy ne nyelje félre vacsorája utolsónak ígérkező falatját.
– Szóval, gyakran előfordul, hogy ölelkeztek Ágikával a rendelődben? – ismételte meg a kérdést Magdi.
Az ifjú férj megpróbált közönyös arckifejezést magára erőltetni:
– Látom, anyukád mégiscsak beszámolt a történtekről – jegyezte meg könnyed, csevegő hangon. – Megtudhatom, hogyan írta le az eseményt?
– Azt mondta, félreérthetetlen helyzetben talált téged az asszisztensnőddel.
Ákos most már felnevetett:
– Az a helyzet ezek szerint éppen nem félreérthetetlen volt, hanem annak pont az ellenkezője: nagyon is félreérthető. És Olga félre is értette, ahogy hallom.
– Ölelgettétek egymást. Mi ezen a félreérthető?
– Egyáltalán nem ölelgettük egymást. Arról van szó, hogy Ágika meglehetősen nehéz időszakot él most át, de az elmúlt hétvégéje volt talán a legcudarabb, amikor is az egyik férfi ismerőse egy kerti parti alkalmával otromba megjegyzést tett az alakjára. Ezt sírta el éppen, amikor anyukád benyitott a rendelőbe. Azt persze elismerem, hogy a lehető legrosszabb időzítéssel érkezett. Ágika a vállamra borult, én pedig igyekeztem megvigasztalni. De hogy ölelkeztünk volna, azt kikérem magamnak. Aki ilyen kifejezést használ, az nincs tisztában a szó jelentésével.
– Te milyen kifejezést használnál a történtek leírására?
– Azt mondanám, Ágika a vállamra borult, én pedig vigasztalólag meglapogattam a hátát.
– Vagy úgy? Szóval meglapogattad a hátát?
Ákos most már kissé felfortyant:
– Mégis, mit kellett volna csinálnom, amikor egy végletekig elkeseredett nő sírva a vállamra borul? Talán durván el kellett volna taszítanom magamtól?
Némi csönd állt be a beszélgetésben, majd a kíváncsi feleség újabb kérdése következett:
– Sűrűn előfordul, hogy ez az Ágika sírva fakad a rendelőben?
– Hát ez meg miféle kérdés? – háborgott tovább Ákos. – Van fogalmad róla, hogy a pácienseim közül hányan szoktak sírva fakadni egy-egy konzultáció során?
– És te ilyenkor mindegyiküket megöleled?
Ákos nagyot sóhajtott:
– Természetesen nem – ismerte be, immár sokkal csöndesebben, aztán hirtelen felpattant az asztal mellől: – Az ég szerelmére, szívem, csak nem képzeled, hogy van valami köztem meg az asszisztensem között? Mire jó ez a kihallgatásszerű faggatózás? Ha bármit tudni akarsz, csak kérdezd meg nyugodtan, mindenre őszintén válaszolni fogok, de nagyon kérlek, ne rejts el a kérdéseidben mindenféle sanda célzásokat.
A heves kirohanás után Ákos meglepve tapasztalta, hogy a felesége jóízűen felnevet.
– Nyugodj meg, nem feltételezek semmit, te pupák – kacagott Magdi. – Csak hát, tudod, olyan ritkán kerül sor arra, hogy zavarba jönni látlak. Egyszerűen szerettem volna kiélvezni minden pillanatát. És nem tagadom, jól szórakoztam közben. Pont úgy, ahogy te szórakozhattál, amikor a múltkor mindenféle horrortörténeteket adtál be nekem a gyermeknevelés tárgykörében.
Most már Ákos is elmosolyodott:
– Micsoda egy bosszúálló fehérszemély vagy! – csóválta a fejét, de a háborgása immár tettetett volt. – Azt azonban el kell ismernem, kitűnően játszottad a szerepedet. Oscar-díjas alakítás volt. – Azzal odalépett a feleségéhez, és hosszan megölelte: – Na látod, drágám, ezt hívják ölelkezésnek!
Ha hősünk azt hitte, hogy a téma egyszer s mindenkorra megnyugtató elrendezést nyert, hát súlyosan tévedett. Ez néhány nap múlva vált egészen egyértelművé, amikor is megtalálta az asztalán Ágika felmondólevelét. Az indoklást olvasván Ákosnak a haja is égnek állt.
Ákos nyomban telefont ragadott, és feltárcsázta az asszisztense számát:
– Csókolom, Ágika! Mondja csak, mire véljem ezt a felmondólevelet?
– Mindent beleírtam, amit az üggyel kapcsolatban el akartam mondani – felelte tárgyilagos hangon az asszisztens.
– Hát éppen ez az! – csattant fel Ákos. – Az indoklásnál azt írja: „Nem szeretném a legkisebb zavart sem okozni a doktor úr magánéletében.” Mondja, miféle ostobaság ez, Ágika?
– Mindketten tudjuk, hogy miről van szó, szükségtelen a dolgot tovább ragozni – felelte higgadtan az asszisztens.
– Márpedig én nagyon is szükségét érzem tovább ragozni a dolgot, tudniillik fogalmam sincs, miről van szó – replikázott Ákos.
– Szándékosan akar kellemetlen helyzetbe hozni, doktor úr? – Ágika hangja most már nem nélkülözött bizonyos érzelmeket.
– Eszem ágában sincs, mindössze szeretném megérteni, hogy mi a bánat történik körülöttem – bizonygatta kétségbeesetten Ákos.
Folyt még egy darabig a meddő párbeszéd, melynek során jottányit sem közeledett a két fél álláspontja, ráadásul semmiféle konkrétum nem került elő. Az asszisztens szilárdan tartotta magát az elhatározásához:
– Nézze, főnök, én nem szoktam elhamarkodottan dönteni, úgyhogy jobb lesz, ha elfogadja a tényt: felmondtam, és nem szándékozom megmásítani a döntésemet. Nyugodtan keressen új asszisztenst magának.
– Márpedig én nem fogadom el a felmondását! – jelentette ki határozottan Ákos. – Úgy veszem, hogy szabadságra ment, erre a dologra pedig majd később visszatérünk. – Azzal kissé udvariatlanul le is tette a telefont, megakadályozandó, hogy Ágikáé legyen az utolsó szó. Aztán az íróasztalára könyökölt, arcát a kezébe temette, és hosszasan eltöprengett. Megpróbálta logikai úton levezetni, milyen variációk jöhetnek szóba. Végül egy egészen furcsa megoldás is felötlött benne, és ettől kissé meg is ijedt. „Jóságos ég! Lehetséges lenne, hogy ez a jámbor és jólelkű asszisztensnő valóban táplál irántam bizonyos érzelmeket?”
Hamar elhessegette ezt a gondolatot, mint ahogy az összes többi variációt is. Az viszont egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy netán az anyósának is szerepe lehet a történtek ilyetén alakulásában…
Nos, nincs mit szépíteni a dolgon, az elkövetkező napokban Almási doktor rendelése egyszerűen összeomlott. Ákos először minden második betegét mondta le, és két páciens között azzal töltötte a szabad óráit, hogy az asszisztense naptárját, számítógépét és kartotékjait böngészte. Eközben azonban elkövetett néhány hibát. Egy alkalommal például nem az aktuális táblázatot nyitotta meg, hanem egy korábbi változatot, amelynek alapján úgy vélte, hogy a rendelés aznapra befejeződött, így hát hazaindult. Már a garázsajtót is becsukta maga után otthon, amikor ingerült hangú telefonhívást kapott:
– Kérem szépen, én mára beszéltem meg egy időpontot, mégpedig fél ötre, erre fel idejövök, és azt látom, hogy a rendelő zárva van. Hát miféle eljárás ez? Én vidékről utaztam be, de nem azért, hogy a bolondját járassák velem! – háborgott egy érzékeny idegrendszerű páciens a vonal túloldalán.
– Elnézését kérem, sajnos közbejött valami, de rögtön ott leszek! – próbálta megnyugtatni a beteget Almási doktor, aztán újból kocsiba vágta magát, és visszaszáguldott a rendelőjébe.
Útközben újabb telefonhívást kapott, bár kevésbé ingerült hangút:
– Az asszisztense azt ígérte, hogy elküld nekem egy bizonyos önismereti tesztet, de már napok óta hiába várom.
– Bocsásson meg, Kulcsár úr, azonnal utánanézek – ígérte meg Ákos, bár egyelőre fogalma sem volt, hol és hogyan is nézhetne utána a mulasztásnak. Nagyot sóhajtva tette le a telefont, és megállapította, hogy Ágikát vissza kell csábítani a rendelőbe, bármi áron.
