A keddi rendelési időből már csak egy óra volt hátra. Dr. Almási Ákos mai napra előjegyzett utolsó páciense egy húszéves fiatalember volt, aki életvezetési problémákkal küszködött, nem utolsósorban az alkoholnak „köszönhetően”. Ákos annak idején már az első percben megkedvelte a Béla névre hallgató fiatalembert, ezért – akármilyen fáradt is volt a mai rendelés végére – őszinte örömmel üdvözölte, s szívélyesen invitálta a rendelője magányába.
Mintegy húsz perccel később azonban különös dolog történt. Ákos észrevette, hogy gyakorlatilag egyáltalán nem képes a betege mondandójára koncentrálni. Arra még emlékezett ugyan, hogy bizonyos kérdéseket föltett a páciensnek, és hallotta is, hogy Béla a rá jellemző módon hosszú, kifejtő válaszokat adott a kérdéseire, de hogy azoknak mi volt a tartalma… nos, riadtan konstatálta, hogy halvány fogalma sincs róla.
Hirtelen fölpattant a székéből, és szokatlan bejelentésre ragadtatta magát:
– A mai beszélgetésünknek sajnos véget kell vetnem. Tudom, hogy még messze nem járt le az időnk, de az a helyzet, hogy olyan kitartóan foglalkoztat engem egy bizonyos családi természetű ügy, hogy egyszerűen képtelen vagyok a mondandójára összpontosítani.
Idegesen topogott egy darabig az asztal sarkánál, aztán visszaült a székébe.
– Természetesen a mai konzultációért nem tartozik nekem semmivel. Elvégre az én hibámból történt a dolog.
Béla szerfölött higgadtan vette tudomásul a történteket. Kissé feljebb tolta a simléderes sapkáját – amitől a világ minden kincséért sem vált volna meg soha – majd a maga sajátos stílusában így szólt:
– Semmi gond, doki. Elvégre a pszichológus is ember…
– Tényleg nem haragszik? – tudakolta Ákos.
Erre a kérdésre a páciens szokásos kifejtő válaszainak egyike érkezett:
– Akkor haragudnék, ha nem vallotta volna be. Tudniillik már az elején is észrevettem, hogy maga most lélekben nem itt jár, hanem valahol egész máshol. Elég volt belenéznem a szemébe. Semmi gond, megesik az ilyesmi. Emberek vagyunk.
Béla felemelkedett az íróasztal túloldalán lévő székből, de mint kiderült, még volt mondanivalója:
– Tudja, doki, szerintem maga igazán jó fej. Ha eddig nem bíztam volna magában, a mai nap után maximális lenne a bizalmam. Nem hiszem, hogy sok olyan pszichológus van, aki ezt az egészet őszintén bevallotta volna. Mások rutinból végigalibizték volna ezt a háromnegyed órát, aztán elővették volna a számlatömbjüket.
– A betegeim őszinteségét nekem is őszinteséggel kell viszonoznom – vélekedett Ákos.
– Erről beszélek – nyugtázta a fiatalember. – És így már a legnagyobb örömmel kérek új időpontot…
Miután az utolsó páciens távozott a rendelőből, Ákos ráébredt, hogy van még egy halaszthatatlan feladata. Leszaladt az utcára, és célba vette a közeli édességboltot. Pár perccel később pironkodva nyújtotta át az asszisztensnőjének a kedvenc bonbonját.
– Ne haragudjon, Ágika, amiért olyan kiállhatatlan voltam ma. Megbántottam, tudom. Pedig maga csak segíteni akart.
Az asszisztenst őszintén meghatotta az ajándék, pláne a hozzáfűzött bocsánatkérő közlemény.
– Igazán nem kellett volna – motyogta zavartan. – Nem tudok én magára haragudni, főnö… izé… doktor úr. Apropó: elárulná, miért zavarja ennyire, ha főnöknek szólítom?
– Szerintem a hollywoodi filmekben szokás az amerikai nagymenőt főnöknek szólítani – felelte Ákos.
Ágika elgondolkodott.
– Nos, ha maga nem nagymenő, akkor ebben a városban senki sem az – bókolt sután az asszisztensnő, aztán alig várta, hogy a főnöke távozzon, mohón kibontotta a bonbonos dobozt.
Amikor Ákos hazafelé autózott, úgy értékelte, ez az őszinteség napja volt. Már csupán a feleségétől várt volna el hasonlót, és a maga részéről készen is állt a kérdésekkel…
Aznap este, a vacsoraasztalnál Ákos megkezdte az óvatos puhatolózást:
– Hogy is volt az az eset, szívem, azzal a bizonyos lottónyereménnyel?
– Miféle lottónyereménnyel? – értetlenkedett Magdi.
– Mesélted a minap, hogy van az ismeretségi körödben valaki, aki nemrégiben megütötte a lottó főnyereményt…
– Ja, már emlékszem! – csapott a homlokára Magdi.
– És azt is mondtad, hogy ez az illető kicsivel korábban beszerzett egy ilyen pénzmágnest, vagy mi a csudát – tette hozzá óvatosan Ákos.
– Így igaz – bólintott a felesége. – Az egyik kolléganőm, Fruzsina mesélte, hogy a bátyjával történt ez a nevezetes eset.
„Helyben vagyunk” – gondolta Ákos. – „Meg is lepett volna, ha Fruzsina valahogy kimarad ebből a történetből.”
Mindenesetre óvakodott hangot adni mindannak, ami a fejében járt, azt azonban nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze:
– És ez a bizonyos Fruzsina még mindig a kórházban dolgozik? Miért nem ad neki a testvére némi kezdőtőkét, amivel megcsinálhatná a szerencséjét?
Magdi érezhetően gyanút fogott:
– Talán az a megfejtés, hogy Fruzsina is ugyanúgy szereti a munkáját, mint én, és eszében sincs ott hagyni a kórházat. De az is lehet, hogy soha nem fogadna el pénzt a bátyjától. Én azt honnan tudhatnám? Mindenesetre fejezzük be ezt a beszélgetést, mielőtt a pénzmágnes körüli gúnyolódásba torkollna – indítványozta határozottan, azzal fölkelt, és elkezdte leszedni az asztalt.
